A tisztek szolgálati ügyben áthaladhattak a harmincas zsilipen, és beléphettek a hajó orrába, ezenkívül valamennyien, beleértve a Hadnagyot is, a közös, tiszti ebédlőben, a zsilip túlsó oldalán étkeztek. A férfiak nem sokáig maradtak bent, ettek, és már jöttek is kifelé. A flotta más szállító korvettjein talán más viszonyok uralkodtak, mint a Rodger Youngon, de a Hadnagy és Deladrier kapitány egy fegyelmezett és erkölcsös hajót akartak, és mindent megtettek azért, hogy ezt meg is kapják.
Az őrszolgálat ennek ellenére kitüntetésnek számított. Valóságos üdülés volt keresztbefont karral, enyhe terpeszállásban a bejárat előtt állni, egy picit szunyókálni, és semmire nem gondolni… ott állni végig, azzal a kellemes érzéssel, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat egy nőnemű lény, jóllehet tilos volt megszólítani őket, kivéve, ha valami szolgálati ügy ad erre lehetőséget. Egy alkalommal még a parancsnoknő kabinjába is bemehettem, és ő megszólított:
— Kérem, vigye ezt el a főmérnöknek! — ezt mondta.
A fedélzeten a napi feladataink nagy részét a takarításon és a padló súrolásán kívül az elektronikus eszközök karbantartása tette ki. Migliaccio páter az első osztag, vagyis a fél szakasz parancsnoka irányított minket, pontosan úgy, ahogy annak idején Carl is megmondta nekem, hogy mit csináljak a technikával. Éles bevetésekre viszonylag ritkán került sor, de mindannyiunknak megvolt a maga napi tennivalója. Ha valaki semmihez nem értett, attól még nagyon jól tudta a fedélzetet és a zsilipet súrolni. Ami a tisztaságot illeti, Jelal őrmester a tökéletesség megszállottja volt. Semmi sem volt elég tiszta neki. Az M.E. régi törvénye szerint éltünk: mindenki harcol, mindenki dolgozik. A főszakácsunk, Johnson egyben a második fél szakasz őrmestere is volt. Ez az óriás termetű, barátságos georgiai fiú (sokat viccelődtünk azon, hogy grúz, pedig ő Amerikában született) rendkívül tehetséges konyhaművésznek bizonyult. Szívesen megette azt, amit főzött, és nem látott semmi okot arra, hogy a többiek ne tegyék meg ugyanezt.
Mivel az egyik osztagot a páter vezette, a másikat pedig a szakács, senki nem panaszkodhatott az ellátásunkról. Ügyeltek testi-lelki jólétünkre. Volt azonban egy kérdés, amin állandóan vitatkoztunk, de sosem sikerült megnyugtatóan tisztáznunk. Ha kettőjük közül meghalna az egyik, melyiküket sajnálnánk jobban?
A Rodger Youngon nem unatkozhattunk, és még egy sor bevetést is végrehajtottunk. Minden alkalommal más taktikát alkalmaztunk. Erre azért volt szükség, hogy az ellenség ne tudja kiszámítani a következő lépésünket. Kerültük a komolyabb összecsapásokat, a sorsdöntő csatákat. Egyedül portyáztunk, felderítettük az ellenséget, szabotázs- és kommandóakciókat hajtottunk végre. Őszintén szólva, a Terrai Federáció akkoriban nem volt abban a helyzetben, hogy egy komolyabb csatában mérje össze erejét az ellenséggel. A katasztrofális Hangyaboly Hadművelet rengeteg hajóba, és még több kiképzett katonába került. Szükségünk volt egy pillanatnyi pihenőre, hogy pótoljuk a veszteségeket, és kiképezzük az újoncokat.
Ez alatt az idő alatt gyors, apró hajók indultak útra, köztük a Rodger Young, és számRodger Youngatszállító korvett, hogy megpróbáljanak egyszerre mindenütt ott lenni, ahol belemarhatnak az ellenségbe, hogy kibillentsék az egyensúlyából, és azután gyorsan eltűnjenek. Veszteségeket szenvedtünk, de a hiányt tartalékosokkal pótoltuk, akiket Sanctuaryn vettünk fel a fedélzetre, amikor visszamentünk új ugrókapszulákért. Még mindig őrülten féltem az ugrások során — bár mostanában kevesebb volt a bevetés, és akkor sem maradtunk lent sokáig a felszínen. Két ugrás között pedig a végtelenbe nyúltak a rutinfeladatok és a Rókák társaságában eltöltött szabadidő napjai.
Életem legboldogabb időszakát éltem át, bár erre csak később jöttem rá. Kivettem a részem a viccekből, és azon is nagyot tudtam nevetni, ha én váltam a többiek tréfájának céltáblájává.
Semmire sem panaszkodhattunk, boldogan éltünk, amíg a Hadnagy meg nem halt.
Azt hiszem, ez volt életem legszörnyűbb pillanata. Ekkoriban már személyes okok miatt is elég rossz állapotban voltam. Az anyám éppen Buenos Airesben tartózkodott, amikor a csótányok megsemmisítették a várost.
Sanctuaryn kaptam meg a hírt, miután leszálltunk, hogy még több kapszulát vegyünk a fedélzetre, és eljutott hozzánk az otthoni posta — Eleanora néni üzenete, amit nem rádión, vagy táviratként jutattak el hozzám, hanem sima levélként, mivel az öreg hölgy elfelejtette felbélyegezni. A levél három, keserű sorból állt. Úgy tűnt, valamiért engem tart felelősnek anyám haláláért. Talán azért, mert a hadseregben szolgálok, és így nekem kellett volna megakadályoznom a B.A. elleni támadást, vagy mert úgy gondolta, hogy az anyám csakis azért ment el Buenos Airesbe, mivel nem voltam otthon, ahol tulajdonképpen lennem kellett volna. A levélből nem derült ki egyértelműen, hogy mit gondol, de a három sorba sikeresen belesűrítette mind a két lehetőséget.
Széttéptem a levelet, és megpróbáltam túltenni magamat rajta. Úgy gondoltam, hogy a szüleim mindketten halottak, mivel az apám sohasem engedte volna, hogy anyám egyedül menjen el egy ilyen hosszú útra. Eleanora néni ugyan egy szót sem írt erről, de hát ő amúgy is inkább leharapta volna a nyelvét, mint hogy kimondja az apám nevét. A rokonszenvét csak, és kizárólag nővérének tartogatta. Sejtésem majdnem igaznak bizonyult — később kiderítettem, hogy apám tényleg el akarta kísérni anyámat, de az utolsó pillanatban közbejött egy üzleti ügy, amit el kellett intéznie, ezért el kellett halasztania az utazását. Eleanora néni persze erről sem írt egy szót sem.
Néhány órával később magához hívatott a Hadnagy, és tapintatosan megkérdezte, hogy lenne-e kedvem Sanctuaryn kivenni néhány szabadnapot, míg a hajónk elindul a következő járőrútjára. Rámutatott arra, hogy olyan sok ki nem vett szabadnapom van, hogy nyugodt szívvel elbocsáthat egy időre. Fogalmam sincs róla, honnan tudta meg, hogy egy családtagomat gyászolom, de tisztában volt vele, az biztos. Azt feleltem, hogy köszönöm, nem, uram, megvárom, amíg az egész csapat egyszerre megy szabadságra.
Mind a mai napig boldog vagyok, hogy így döntöttem, mert különben nem lehettem volna ott a hadnagy halálakor… A kettőt együtt valószínűleg nem tudtam volna elviselni. Az egész hihetetlenül gyorsan zajlott le, alig valamivel azelőtt, hogy az űrhajónk elindult volna hazafelé. A harmadik osztag egyik harcosa megsebesült, nem életveszélyesen, de nem tudott többé mozogni. Az osztagparancsnok-helyettes odasietett hozzá, hogy segítsen — de maga is megsebesült. A Hadnagy most is, mint mindig, mindenkin rajta tartotta a szemét — bizonyára kivetítette sisakja monitorjára a két katona egészségi adatait. Ezt gyanítom, de sosem fogjuk megtudni az igazat. Mindenesetre meggyőződött arról, hogy még életben van az osztagparancsnok-helyettes, aztán kiszedte az erővértből a két sebesültet, és karjában vitte őket az űrkompig.