Az utolsó hat méteren egyszerűen keresztüldobta őket. A két sebesültet sikerült a zsilipen át bevonszolni a kompba ám ekkor, amikor már mindenki más a fedélzeten volt, és már nem állt a védőpajzs, és nem védte zárótűz a Hadnagyot, az ellenség eltalálta.
Rögtön meghalt.
Szándékosan nem említettem a közkatona és az osztagparancsnok-helyettes nevét. A hadnagy sohasem törődött a rangokkal, mindenkit megmentett, amíg egy szikrányi élet is volt benne. Talán én voltam az a katona, akit megmentett. Nem fontos, hogy ki volt a sebesült. Az viszont fontos, hogy ott maradtunk családfő nélkül. Elment a névadónk, a család vezetője, az atya, akinek köszönhetjük, hogy azok vagyunk, akik.
Miután a Hadnagy eltávozott közülünk, Deladrier kapitány meghívta Jelal őrmestert, hogy a többi részlegvezetővel együtt a tiszti étkezdében ebédeljen. Jelly válaszul azt kérte, hogy ne kelljen élnie ezzel a kitüntetéssel. Találkoztak már olyan határozott fellépésű özveggyel, aki azzal tartja össze a gyászoló családot, hogy úgy viselkedik, mintha a családfő csak leugrott volna valamiért a boltba, és bármelyik pillanatban visszajöhet? Jelly pontosan így viselkedett. Mindent egy fokkal alaposabban megvizsgált, mint egyébként, és ha valamikor azt kellett mondania: „A Hadnagynak ez nem tetszene”, az már szinte elviselhetetlen volt a számunkra. Jelly nem is mondta gyakran.
Szinte semmit sem változtatott a harctéri beosztásunkon. Ahelyett, hogy mindenkit egy ranggal feljebb vonszolt volna a szamárlétrán, megtette a második osztag parancsnokhelyettesét az egész szakasz őrmesterének, és az osztagparancsnokokat otthagyta, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk — vagyis az osztagaikban. Engem leváltott a rajparancsnok-helyettes posztjáról, és megbízott tizedesként kinevezett osztagparancsnok-helyettesnek. A rangomnak egyelőre semmi jelentősége nem volt. Ezek után pedig pontosan úgy viselkedett, mintha a Hadnagy még mindig ott lakna a hajó orrában, és ő csak a parancsait továbbítaná nekünk.
Ezzel megmentett minket.
XI
Nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket, könnyeket és fáradságos munkát.
Amikor visszatértünk a paszulykarók elleni kommandóakcióról a hajóra — ez volt az a bevetés, ahol Dizzy Flores fűbe harapott, és ahol Jelal őrmester első alkalommal vezetett minket, mint szakaszparancsnok —, azt kérdezte tőlem az űrhajó zsilipét kezelő tengerésztüzér:
— Mégis, milyen volt?
— Rutin — feleltem röviden.
Bizonyára jó szándékkal fordult hozzám, de bennem kavarogtak a különböző érzések, és nem volt kedvem beszélgetni. Szomorú voltam Dizzy miatt, de boldog is, hogy ennek ellenére sikerült kimentenünk, mérges, mert értelmetlennek bizonyult a mentés, és az egész összemosódott azzal a kiüresedett, de boldog tudati állapottal, hogy újra a hajó fedélzetén vagyok, megvan kezem-lábam, és senki más sem hiányzik a csapatból. Mit mondjak akkor egy olyan embernek a bevetésről, aki még egyetlen ugrást sem hajtott végre?
— Na persze — válaszolta. — Nektek, srácoknak jó dolgotok van. Harminc napig lustálkodtok, harminc percig dolgoztok. Nekem van három nap készenlétem, utána meg három nap szolgálatom.
— Na igen — válaszoltam, és elfordultam. — Némelyikünk burokban született.
— Katona — mondta a hátamnak. — Te nem is tudod, mit jelent az, ha valaki állandóan a semmiben lebeg.
A tengerésztüzér panaszában ott volt az igazság parányi szemcséje. Minket, rohamosztagosokat a régi korok gépesített háborúiban harcoló repülősökkel lehetne összehasonlítani, akik egy hosszú és tartalmas katonai pályafutás során alig néhány órányi éles bevetésen vettek részt, csak ennyi ideig kellett farkasszemet nézniük az ellenséggel, szolgálatuk nagy része kiképzésből, az előkészületekből, a cél felé repülésből, azután pedig a hazatérésből, a felszerelés megtisztításából és a következő bevetésre való felkészülésből állt. Két bevetés között pedig gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. A következő bevetésünkig majdnem három hétnek kellett eltelnie, és ekkor egy másik csillag távoli bolygóján csaptunk le a csótányok egyik gyarmatára. A csillagok még a Cserenkov-hajtóművel is irdatlan távolságra vannak egymástól.
Eközben megkaptam a tizedesi csíkjaimat, Jelly pedig kinevezett altisztnek, és Deladrier kapitány jóváhagyta az előléptetésemet. Azért ő, mert rajta kívül már nem volt egyetlen tisztünk sem. Elméletileg a rangomat még nem véglegesítették, hiszen ahhoz az kellett, hogy a Mobil Erők egyik csapattisztje ellenőrizze a papírokat, és megtalálja számomra a megfelelő szolgálati helyet. Ez azonban tényleg csak elméleti kérdés volt, mivel olyan súlyos veszteségeket szenvedtünk, hogy az előléptetési listákon sokkal több lyuk tátongott annál, mint amit élő emberekkel be tudtunk volna tölteni. Altiszt voltam, mert Jelly azt mondta, hogy altiszt vagyok. A többi már csak bürokratikus pepecselés.
A tüzérnek nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy lustálkodunk. Két bevetés között ellenőriznünk kellett mind az ötvenhárom erővértet. Karbantartásuk és javításuk mellett ott volt még a fegyverek és a különleges felszerelések rendbe szedése is. Migliaccio időnként kiselejtezett egy-egy erővértet, Jelly pedig jóváhagyta a selejtezést. Farley hadnagy, a hajó fegyvermestere megvizsgálta a vértet, és megállapította, hogy a haditengerészeti bázis segítsége nélkül lehetetlen meggyógyítani, így aztán nem maradt más hátra, mint hogy a raktárból kihozzunk egy vadonatúj, „bezsírozott” erővértet, amit azután alávethettünk a beüzemelés hosszan tartó procedúrájának. Huszonhat munkaóráig tart ez a fárasztó folyamat, míg a kicsomagolt páncélt végre magára öltheti a katona. Ebbe az időbe nem számítottam bele azokat az órákat, amit a páncél viselője tölt el azzal, hogy tökéletesen magára igazítja a felszerelést.
Őrült sok dolgunk volt.
Azért persze nem panaszkodhattunk. Állandóan versenyeket szerveztünk, bajnokságokat kártyával, kockával, és az osztagok is állandóan versengtek egymással. Tíz fényévnyi körzetben nem akadt olyan jó dzsesszzenekar, mint a miénk (na jó, lehet, hogy egyedül voltunk), Johnson őrmester volt a főnök. Úgy játszott a trombitán, olyan édes és lágy szólókat, hogy kiolvadtak az acéllemezek szegecsei, és csak pattogtak, ha a banda váratlanul belecsapott egy pergőbb számba. A mesteri mentőakció után (mert az bizony mesteri teljesítmény volt, ahogy a kapitányasszony a számítógépek segítsége nélkül elkapott minket) a szakasz fegyvermestere, Archie Campbell őrvezető elkészítette a Rodger Young modelljéRodger Youngnak. Archie valamennyiünk aláírását belevéste a modell fém tartójába, ajánlásnak pedig azt marattuk bele, hogy „Yvette Deladrier mesterpilótának, tisztelettel Rasczak hálás Rókáitól”. A kapitányt meghívtuk a szállásunkra vacsorázni, és az étkezés alatt végig játszott a Rókák Downbeat Combója. Végezetül legfiatalabb őrvezetőnk átnyújtotta neki a hajó modelljét. A kapitánynőnek bepárásodott a szeme, és megpuszilta a fiút, azután pedig Jellyt is, akinek ettől olyan vörös lett a feje, mint egy frissen főtt homárnak.
A tizedesi csíkjaim felvarrása után tisztáznom kellett néhány apróságot Ace-szel. Jelly meghagyott osztagparancsnok-helyettesnek, ami komoly fejtörést jelentett a számomra. Nem jó, ha az ember a szamárlétrán felfelé kihagy egy fokot. Először rajparancsnokként kellett volna bizonyítanom, ahelyett, hogy rajparancsnok-helyettesből egyből osztagparancsnok-helyettessé nevezzenek ki. Jelly tudta mindezt, és én is tisztában voltam azzal, hogy amennyire lehet, úgy akarja megtartani a szakaszt, mint amilyen a hadnagy idején volt. Meg akarta hagyni azokat az osztag- és rajparancsnokokat, akiket még a hadnagy nevezett ki.