Nekem az okozott komoly fejtörést, hogy mindhárom, alám rendelt rajparancsnok nálam tapasztaltabb altisztnek számított. Abban az esetben, ha ne adj isten, Johnson őrmester elesne a következő bevetés során, akkor nem csak egy remek szakácsot veszítenénk el, de helyette nekem kellene az osztag élére állnom. Bevetés során egyszerűen megengedhetetlen, hogy a beosztottak akár csak legcsekélyebb mértékben is kétségbe vonják a kapott parancsot. Éppen ezért még azelőtt kellett egyszer és mindenkorra tisztáznom, hogy ki itt a főnök, mielőtt elindultunk volna a következő éles bevetésre.
Ace-szel volt gondom. Nemcsak ő volt a rangidős az alám beosztott tizedesek között, de ráadásul hivatásos katona is volt, és idősebb, mint én. Ha el tudom érni, hogy Ace elfogadjon feljebbvalónak, akkor semmi gondom nem lesz a másik két rajparancsnokkal.
A fedélzeten mindeddig nem okozott gondot. Miután közösen kihoztuk Florest, meglehetősen udvariasan viselkedett velem, egyébként pedig a hajón a kötelezettségeink nem is igazán tették lehetővé, hogy összetűzésbe kerüljünk egymással. Különböző időkben voltunk beosztva, így csupán a reggeli és az esti sorakozónál, vagy az őrszolgálatban találkoztunk, amikor minden az előírásoknak megfelelően játszódik le. Az ilyesmit azonban megérzi az ember. Ace nem olyan személyként bánt velem, mint akitől hajlandó parancsokat elfogadni.
Így hát akkor kerestem meg, amikor egyikünk sem volt szolgálatban. Az ágyában feküdt, és egy könyvet olvasott, az Űrvadászok, harcban a Galaxis ellen című irományt — egy csinos kis, kitalált történetet, bár erősen kétlem, hogy a hadseregben valaha is előfordulhatott ilyen sok kaland és ilyen kevés idióta feljebbvaló, mint abban a könyvben. A hajónknak egészen jó könyvtára volt.
— Ace. Beszélnem kell veled.
Felpillantott a könyvből.
— Valóban? Ha nem látnád, elhagytam a fedélzetet, és éppen magánéletet élek.
— Beszélnem kell veled, úgyhogy tedd le a könyvet!
— Mi olyan sürgős? Még el kell olvasnom ezt a fejezetet.
— Ugyan, Ace, ne szórakozz! Ha ennyire érdekel, elmondom, mi a történet vége.
— Ha elmondod, akkor behúzok egyet.
De azért letette a könyvet, és felült, hogy meghallgasson.
— Ace, ami az osztag felépítését illeti — te hosszabb ideje katona vagy, mint én, és tulajdonképpen neked kellene betöltened az osztagparancsnok-helyettes posztját.
— Ó, ne gyere nekem már megint ezzel a szarral!
— De igen. Azt hiszem, el kellene mennünk Johnsonhoz, hogy beszélje meg a dolgot Jellyvel.
— Szóval, ez a véleményed.
— Igen, ez. Azt hiszem, így lenne a helyes.
— Igen? Na akkor figyelj rám, kisfiam! Hadd világosítsalak fel! Semmi kifogásom nincs ellened. Sőt, egész talpraesett voltál, amikor Dizzyt kimentettük. Ezt hajlandó vagyok elismerni. De ha egy saját rajt akarsz, akkor jobb, ha csinálsz magadnak egyet. Ne kacsingass az én rajomra! A legényeim még csak krumplit sem hajlandóak pucolni neked.
— Ez az utolsó szavad?
— Ez az első, utolsó és egyetlen szavam.
Felsóhajtottam.
— Gondoltam, hogy ez lesz. De biztosra akartam menni. Na jó, ezt a pontot kipipálhatjuk. De van még egy apróság. Véletlenül észrevettem, hogy milyen koszos a mosdó… Azt hiszem, mi ketten kitakaríthatnánk. Úgyhogy tedd le a könyvet, és rántsd össze magad, hiszen ahogy Jelly mondaná, egy altiszt mindig szolgálatban van.
Még mindig habozott, aztán csendben azt mondta:
— Tényleg szükség van erre, kisfiam? Már mondtam, hogy semmi bajom veled.
— Úgy tűnik, igen.
— Azt hiszed, le tudsz győzni?
— Legalábbis megpróbálom.
— Rendben. Akkor legalább ezt a pontot is kipipálhatjuk.
Hátramentünk a mosdóba, és kizavartunk egy őrvezetőt, aki éppen zuhanyozni készült, pedig semmi szüksége nem volt rá. Bezártuk az ajtót. Ace megkérdezte:
— Szabjunk magunknak szabályokat, kisfiam?
— Hát… nem akarlak megölni.
— Rendben. És csontot sem törünk, és semmi olyasmit, ami miatt ne vehetnénk részt a legközelebbi bevetésen. Persze, ha véletlenül történik, az nem számít. Egyetértesz?
— Egyetértek — válaszoltam. — Azt hiszem, jobb, ha előtte leveszem az ingemet.
— Nem akarod a véreddel bemocskolni az ingedet, mi?
Mialatt áthúztam az ingemet a fejemen, Ace támadásba lendült. Nem várakozott, nem habozott, egyszerűen megpróbálta szétrúgni a térdemet.
Csakhogy a térdem nem ott volt, ahová rúgott — én is tanultam ám.
Egy igazi harc általában két-három másodpercig tart. Mivel nincs szükség ennél több időre ahhoz, hogy megöljünk valakit, leüssünk, vagy annyira megsebesítsünk, hogy ne tudjon tovább harcolni. Mi azonban úgy döntöttünk, hogy nem okozunk maradandó károsodást egymásnak, és ez sokat változtatott a dolgon. Mindketten fiatalok voltunk, remek kondícióban. Alaposan kiképeztek minket, és hozzászoktattak, hogy elviseljük a fájdalmakat. Ace volt az erősebb, én viszont egy leheletnyivel gyorsabb voltam nála. Ilyen körülmények között a küzdelem nyúlik, mint a rétestészta, míg a küzdők közül az egyik túlzottan kimerül ahhoz, hogy folytatni tudja — vagy amíg valamelyik el nem követ egy hibát. Mi azonban profik voltunk, és egyikünk sem engedhette meg magának, hogy hibázzon.
Így aztán csépeltük egymást, fájdalmasan, nyögve, sokáig. Értelmetlen és közönséges lenne leírni összecsapásunk részleteit. Ezenkívül nem is volt időm arra, hogy pontos feljegyzéseket készítsek.
Jóval később a hátamon feküdtem, és Ace egy vödör vizet öntött a fejemre. Rám nézett, talpra állított, nekitámasztott a falnak, és azt mondta:
— Üssél meg!
— Tessék?
Annyira kába voltam, hogy duplán láttam.
— Johnnie… üssél meg!
Az arca, mint egy léggömb, lebegett előttem a levegőben. Megcéloztam, és összeszedve minden erőmet, megütöttem. Akkora lendülettel, ami talán még egy bágyadt szúnyog agyoncsapásához sem lett volna elegendő. Ace lehunyta a szemét, és összeesett, mialatt nekem meg kellett kapaszkodnom, hogy ne zuhanjak mellé a padlóra.
Lassan feltápászkodott.
— Oké, Johnnie — mondta fejcsóválva —, megtanultam a leckémet. Többet nem fogok visszapofázni neked… és a többi rajparancsnok sem. Rendben?
Bólintottam, és a fejem zúgott, mint egy méhkas.
— Kezet rá?
Kezet fogtunk, de az is fájt.
Azt hiszem, mindenki más sokkal többet tudott a háború eseményeiről, mint mi, akik pedig ott voltunk a kellős közepén. Ez akkor történt, amikor a csótányok a paszulykarók segítségével megállapították szülőbolygónk pontos helyét, és lecsaptak a Földre. Ekkor pusztították el Buenos Airest, és ekkor lett a „határvillongások” időszakából totális háború. Szóval ekkor, de még azelőtt, hogy kiépítettük volna saját haderőnket, és mielőtt a paszulyok átálltak volna a mi oldalunkra, hogy ellenséges hatalomból de facto a szövetségeseink legyenek. A Föld körül, a Holdra támaszkodva kiépítettünk egy többé-kevésbé hatékony védőgyűrűt (amiről fogalmunk sem volt), de ha igazán őszintén akartunk volna szembenézni a dolgokkal, akkor látnunk kellett volna, hogy a Terrai Federáció az összeomlás határán áll.