Persze, mi ezt sem tudtuk. Azzal viszont tisztában voltunk, hogy milyen iszonyú erőfeszítéssel járt fellazítani az ellenséges szövetséget, és a mi oldalunkra csábítani a paszulykarókat. Erre csak közvetett módon jöhettünk rá a parancsainkból, amiket az alatt a kommandóakció alatt kaptunk, amelyik során Flores elesett. Azt mondták, hogy ne legyünk túl durvák az egyszálbelű idegenekkel, és csak akkor öljük meg őket, ha erre feltétlenül szükség van, viszont okozzunk akkora anyagi kárt, amekkorát csak lehet.
A hadviselés klasszikus szabálya, hogy ha nem tudsz valamit, akkor azt fogságban sem tudod elmondani. Azt a titkot, amiről nem tudsz, sem drogokkal, sem kínzással, sem agymosással, de még azzal sem tudják kiszedni belőled, hogy napokon át nem engednek egy pillanatig sem aludni. Ezért azután nekünk csak azt mondták el, amire taktikai okokból feltétlenül szükségünk volt. A régi időkben állítólag léteztek olyan hadseregek, amelyek letették a fegyvert, és megadták magukat, csak azért, mert a katonák nem tudták, miért is harcolnak, és ezért azután nem is voltak hajlandóak küzdeni. Az M.E. egészen más. Először is, mi valamennyien önként léptünk be a hadseregbe. Mindenkinek megvolt a saját maga oka, legyen az jó, vagy rossz. Mi azért harcoltunk, mert rohamosztagosok voltunk. Profik, akikben lobogott a csapatszellem, az esprit de corps. Mi voltunk Rasczak Rókái, a kivesézett Mobil Erők legeslegjobb, legkimondhatatlanabb nevű bandája, akik azért másztak be a kapszulába, mert Jelly azt mondta nekünk, hogy itt az idő, kezdődhet a tánc. Földet érés után pedig azért harcoltunk, mert Rasczak Rókáinak a harc a munkája.
Éppen ezért nem is tudhattuk, hogy elveszítjük a háborút.
A csótányok tojásokkal szaporodnak. Ezeket nem egyszerűen csak megtojják, de el is raktározzák, hogy akkor keltsék ki őket, amikor arra a legnagyobb szükség van. Mihelyt megöltük egy katonájukat — vagy ezret, de akár tízezret is —, a keltetőkben máris kimászott a pótlás a tojásból, és az új pókok hamarabb kerültek bevetésre, mint ahogy mi visszatértünk a bázisunkra. Próbáld meg elképzelni, amint a csótányok születésszabályozási hivatalában egy osztályvezető felemeli a telefont, és leszól valakinek, aki mélyen a bolygó felszíne alatt, egy keltetőben várja az utasítást: „Öregem, rakjál már be tízezer harcost a keltetőbe, és csütörtökig keltesd már ki őket… és mondd meg légy szíves a mérnököknek, hogy be kéne üzemelni az N,O, P,Q és az R tartalék keltetőt is. Óriási a kereslet a harcosok iránt.”
Nem tudom, hogy a valóságban is így játszódtak-e le a dolgok, de a végeredmény engem igazolt. Nagy hiba lenne azt hinni, hogy ellenségeink a termeszekhez, vagy a hangyákhoz hasonlóan csak az ösztöneik szavára hallgatnak. Ők ugyanolyan intelligens módon cselekszenek, mint mi (az a faj, amelyik nem tud gondolkodni, nem is épít űrhajót!). A pókok sokkal alkalmasabbak voltak a harcra, mint mi. Nekünk legalább egy évre van szükségünk ahhoz, hogy kiképezzük az újoncokat, és egy harcra fogható alegységet kovácsoljunk belőlük. A csótány-katona egyedül, de csapatban is tud harcolni, mihelyt kikelt a tojásból.
Ha megöltünk ezer csótányt, és közben elvesztettünk egy rohamosztagost, akkor az a csótányok győzelmét jelentette. Óriási árat kellett fizetnünk azért, hogy megtanuljuk, milyen hihetetlen teljesítményekre képes a totális kommunizmus, ha egy olyan nép valósítja meg, amelyet az evolúció kifejezetten erre a célra fejlesztett ki. A csótányok komisszárjai ugyanúgy nem törődtek a katonáik életével, mint ahogy minket nem érdekelt, hány töltényt is használunk fel. Erre talán már korábban is rájöhettünk volna, ha visszaemlékeztünk volna arra, hogy mennyire megizzasztotta a Kínai Hegemónia az orosz-angol-amerikai szövetséget. Sajnos, az emberek csak akkor képesek levonni a tanulságokat a történelmi leckékből, ha a történelem már a házuk ajtaját döngeti.
Mi azonban tanultunk. Minden egyes összecsapás után új technikai instrukciók és taktikai utasítások születtek, melyeket azonnal továbbítottak a Flotta valamennyi egységéhez.
Megtanultuk, hogyan különböztessük meg a harcosokat a dolgozóktól — már ha maradt erre időnk. Többnyire a hátpajzsuk formájáról lehetett őket megkülönböztetni, de ha sietett az ember, volt egy egyszerűbb szabály is: ha egy óriáspók neked esik, akkor az egy harcos, ha elfut, akkor nyugodtan hátat fordíthatsz neki. Még azt is megtanultuk, hogy a harcosokra sem kell túl sok lőszert elpocsékolni, kivéve, ha sarokba szorítottak. Ehelyett inkább a fészkeiket támadtuk meg. Mihelyt rábukkantunk egy mélybe vezető járatra, egyből bevágtunk egy gázbombát. Ez néhány másodperccel később halk durranással felrobbant, és egy olajszerű folyadékot spriccelt szét, ami a csótányok számára halálos ideggázzá alakult át (ránk nem hatott ez a gáz). Mivel az ideggáz nehezebb, mint a levegő, így egyre mélyebbre lesüllyed a földalatti járatokba. Ezután még egy másik gránátot is ledobtunk, ami csak robbanóanyagot tartalmazott, és lepecsételte a járatot.
Még mindig nem tudtuk, hogy a harci gázunk elég mélyre lejut-e ahhoz, hogy megölje a csótányok királynőit. Azzal azonban tisztában voltunk, hogy nagyon nem tetszik nekik az új taktikánk. Hírszerzőink ezt a paszulykaróktól tudták meg, és a csótányok birodalmában portyázó mélységi felderítőink is megerősítették ezeket a jelentéseket. Ezenkívül sikerült a Sheolon kiirtanunk egy teljes kolóniájukat. Talán sikerült nekik kimenekíteni a királynőjüket és az agyakat… azt viszont megtanultuk, hogy képesek vagyunk fájdalmat okozni nekik.
Ami pedig a Rókákat illeti, a gázbombák alkalmazása csupán egy gyakorlat volt a sok között. Egy feladat, amit tökéletesen kellet végrehajtani. Tökéletesen és gyorsan, mintha élnénk.
Végül vissza kellett térnünk Sanctuaryra, a Flotta bázisára, hogy új kapszulákat vételezzünk. A kapszula fogyóeszköz (mint ahogy alapjában véve mi is azok vagyunk), és ha egyszer kifogytunk belőlük, akkor vissza kellett térnünk a bázisra, még akkor is, ha a Cserenkov-generátorokban elegendő üzemanyag van arra, hogy kétszer megkerüld a Galaxist. Röviddel a visszaérkezésünk előtt üzenet érkezett a hajóra, hogy Jellyt Rasczak utódaként hadnaggyá léptették elő. Jelly megpróbálta titokban tartani előléptetését, ám Deladrier kapitány kirakatta az üzenetet a faliújságra, és felszólította a parancsnokunkat, hogy a többi tiszttel együtt a hajó orrában, az ebédlőben étkezzen. A fennmaradó idejét azonban Jelly továbbra is velünk töltötte.
Időközben már több, sikeres bevetést is végrehajtottunk a vezetésével, és a szakasz kezdett hozzászokni ahhoz, hogy a Hadnagy nélkül is megállja a helyét. Még fájt a dolog, de a rutin sokat segített. Amikor pedig Jelly megkapta a tiszti oklevelét, lassanként töprengeni kezdtünk arról, hogy nem kéne-e új nevet adni magunknak, hogy minket is a főnökünkről nevezzenek el, mint ahogy az a fegyvernem többi egységénél is szokás. Johnson, a rangidős altiszt hozakodott elő kívánságunkkal Jellynél. Lelki támaszként engem is magával vitt.
— Igen? — dörmögte Jelly.
— Izé, őrmester, akarom mondani, hadnagy. Arra gondoltunk…
— Mire gondoltatok?
— Hát, a fiúk arról beszéltek és arra gondoltak, hogy most már úgy kéne hívni minket, hogy Jelly Jaguárjai.
— Szóval, ezt gondolják? Hányan szavaztak közületek erre a névre?
— Egyhangúan döntöttünk így — mondta Johnson.
— Igen? Ötvenkét igen, és egy nem. A nemek vannak többen.
Ezek után senki sem hozta többé szóba a dolgot.
Nem sokkal ezt követően orbitális pályára álltunk Sanctuary körül. Örültem, hogy végre megérkeztünk, mert a hajó mesterséges nehézségi erejét két nappal ezelőtt kikapcsolták, míg a főmérnök a generátorokat piszkálta. Mi pedig lebeghettünk a semmiben. Gyűlöltem a lebegést, azt hiszem, sosem leszek igazi űrjáró. Egyszerűen szükségem van arra, hogy talaj legyen a lábam alatt. Az egész szakasz tíz nap PK.-t (pihenést és kikapcsolódást) kapott. A flottabázis szállásán helyeztek el minket.