Beszélgetésünk váratlan fordulata teljesen elképesztett. Éppen Ace-től vártam volna legkevésbé az ilyesmit.
— És te? Arra gondolsz, hogy tiszti iskolába mész?
— Én? — válaszolta. — Vizsgáltasd meg az agyadat, kisfiam alighanem forr benne a hűtővíz. Nekem hiányzik ehhez az iskolám, és ráadásul tíz évvel idősebb vagyok nálad. Benned viszont megvan minden ahhoz, hogy sikerüljön a tiszti iskolán a felvételi vizsga. Elég magas az IQ-d, hogy megüsd a minimális követelményszintet. Lefogadom, hogy ha hivatásos katona leszel, akkor még előttem neveznek ki őrmesternek, és másnap reggel már indulhatsz is a tiszti iskolára.
— Na most már tudom, hogy megőrültél!
— Na, próbálj egyszer az idősebbre hallgatni! Nem szívesen mondom meg neked, de te pontosan az a típus vagy, akit az emberek szívesen követnek a pusztulásba. Buta, törekvő és idealista, pont olyan, mint a nyersanyag, amiből a tiszteket csinálják. Én viszont — én magam vagyok a született altiszt. Egészségesen pesszimista, aki képes arra, hogy egyensúlyba hozza a hozzád hasonlók eltúlzott lelkesedését. Egy szép napon kineveznek őrmesternek, és őrmester is maradok a huszadik szolgálati évem utolsó napjáig. Akkor aztán búcsút mondok a szolgálatnak, és elvállalok valamilyen a veteránoknak fenntartott munkát. Rendőr leszek, valószínűleg. Később feleségül veszek egy kedves, kövér asszonykát, akinek ugyanolyan primitív az ízlése, mint az enyém, sportolgatok egy kicsit, horgászok, és lassanként magamra szedek pár kilót.
Ace mély lélegzetet vett, és folytatta a választási beszédét.
— De te aktív maradsz, és valószínűleg feljutsz a szamárlétra tetejére, és amikor dicsőségesen elpatkolsz, az benne lesz az újságokban. Én meg elolvasom, és büszkén döngethetem a mellem: „Én már akkor ismertem a srácot, amikor egész kicsi volt. Még pénzt is adtam kölcsön neki. Ugyanabban az alegységben voltunk altisztek.” Na?
— Még nem gondoltam erre — válaszoltam lassan. — Csak a szolgálati időmet akartam végigcsinálni.
Savanyúan elmosolyodott.
— Láttad, hogy akárcsak egyetlenegy önkéntest leszereltek és hazaküldtek volna? Tényleg azt hiszed, hogy két év után leveheted az egyenruhát?
Fején találta a szöget. Amíg tart a háború, addig nem számít, hogy mennyi időre jelentkeztél. Legalábbis az M.E.-ben nem. Amíg a körülmények nem változnak meg, csupán az alapvető hozzáállásunkban van egy kis különbség. Azok, akik csak egy meghatározott időre kötelezték el magukat, beszélgethettek arról, hogy mit is fognak csinálni azután, „ha véget ér ez a kibaszott háború”. Egy hivatásos katona nem mond ilyesmit. Ő nem megy sehova, legfeljebb nyugdíjba — már ha megéri azt a kort.
De amíg tart a háború, addig az önkéntesek sem mehetnek sehova. Nincs leszerelés. De ha valaki úgy dönt, hogy beáll hivatásosnak, és utána valamiért nem tudja leszolgálni a húsz évét — nos, a főnökség meglehetősen szőrszálhasogató, már ami a teljes körű polgárjogot illeti, bár az is igaz, hogy egy percig sem tartana olyan valakit a seregben, aki nem akar ott maradni.
— Lehet, hogy tovább tart, mint két év — vetettem közbe —, de nem lesz mindig háború.
— Tényleg nem?
— Már mért lenne?
— Hát, nem tudom. Az ilyesmiről nem beszélnek velem. De azt tudom, hogy neked nem a háborúval van bajod, Johnnie. Vár rád otthon egy kislány?
— Nem. Az első hónapokban még volt — feleltem óvatosan —, de azután búcsút vettünk egymástól.
Erre a kegyes hazugságra azért volt szükségem, mert nem akartam Ace-t kiábrándítani. Carmen sosem volt a barátnőm, és ez a lány soha, egyetlen fiúra sem várt. Az viszont igaz, hogy ha nagyritkán írt nekem egy levelet, akkor abban „Kedves Johnnie-nak” szólított.
Ace bölcsen bólintott.
— Ez a dolgok normális menete, Johnnie. A lányok inkább a civileket választják, akikkel akkor mennek korcsolyázni, amikor éppen kedvük tartja. Ne szomorkodj emiatt fiam, ha majd egyszer nyugállományba vonulsz, tucatjával borulnak a lábad elé, és idősebb fejjel sokkal jobban meg tudod szelídíteni őket. A házasság megtöri a fiatal férfiak gerincét, de megvigasztalja a vén rókákat.
Egy pillantást vetett a poharamra.
— Hánynom kell, ha látom, hogy mit iszol.
— Én is nehezen tartom vissza, ha ránézek a poharadra — feleltem.
Megvonta a vállát.
— Mint mondtam, ízlések és pofonok különböznek. Azért remélem, hogy gondolkozol a dolgon.
— Persze.
Nem sokkal később Ace hagyta magát rábeszélni egy kártyapartira, és a nyereményéből nekem is folyósított egy kis kölcsönt. Sétálni indultam. Kicsit rágódni akartam a hallottakon.
Akarok én katonai karriert befutni? Azért döntöttem a Szövetségi Szolgálat mellett, hogy tiszt lehessen belőlem? Önként jelentkeztem, hogy megkapjam a polgárjogot — vagy talán nem? A hivatásos állomány tagjaként ugyanolyan messze vagyok a polgárjogtól, mintha be sem léptem volna… mert amíg egy katona egyenruhát visel, addig egyáltalán nem választhat. Ez így is volt rendjén — mert ha megengedték volna a Rókáknak, hogy szavazzanak valamiről, akkor lehet, hogy ezek az idióták úgy döntenek, hogy ezentúl tilos kapszulába szállni, és leugrani. Az ilyesmi természetesen megengedhetetlen.
Ennek ellenére azért léptem be a Szövetségi Szolgálatba, hogy megszerezzem magamnak a polgárjogot.
Tényleg igaz ez?
Tényleg a választás lehetősége volt ilyen fontos a számomra? Nem, sokkal inkább a presztízs, a büszkeség, a státusz… hogy polgár lehetek.
Valóban ez volt?
A legnagyobb erőfeszítésem ellenére sem tudtam visszaemlékezni arra, hogy miért is lettem katona. Ezenkívül pedig a szavazati jog még senkiből sem csinált polgárt — a Hadnagy a szó legnemesebb értelmében is polgár volt, bár nem érhette meg azt a napot, amikor először az urnához járulhatott volna. A „szavazatát” minden egyes bevetésekor leadta.
Én pedig ugyanezt tettem!
Emlékeim között felcsendült Dubois ezredes hangja: „Polgárnak lenni egy hitvallás, egy világnézet, egy emocionális meggyőződés arról, hogy az egész magasabb rendű, mint bármelyik része… annak a tudata, hogy a részegység büszke alázattal feláldozhatja magát, csakhogy az egész életben maradjon.”
Még mindig nem tudtam, hogy tényleg vágyat érzek-e egyetlen és számomra oly fontos testemet „pajzsként szeretett hazám és a háború zabolátlan pusztítása közé állítani” — még mindig elfogott a remegés minden egyes ugrás előtt, és a háború rettenetes kínokkal is járhatott. Ennek ellenére most már tudtam, hogy miről beszélt Dubois ezredes. Az M.E. volt az egész, és én a rész. Ha a rohamosztagosok bevetésre indultak, hogy szembeszálljanak a háború pusztításaival, akkor én ugyanilyen okból mentem velük. A hazafiasság mindig is túl elvont dolog volt a számomra, egy túlzottam általános fogalom, nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Az M.E. volt a bandám, a közösség, ahová tartoztam. Nekem már csak ez a család maradt. Ők voltak a fivéreim, akiket azelőtt nem ismertem. Közelebb álltak hozzám, mint Carl iskolás korunkban. Ha elhagyom őket, elvesztem.
— Miért is ne legyek hivatásos katona?
— Oké, rendben — de mi az a baromság, hogy tiszt legyen belőlem? A tiszti iskola már egy egészen másfajta történet. Nagyon szépen el tudtam képzelni, hogy húsz év szolgálat után velem is olyasmi történne, mint amiről Ace beszélt. Kitüntetések a mellemen, házipapucs a lábamon… vagy, hogy esténként lejárok a veteránok klubjába, és együtt nosztalgiázok azokkal, akik azelőtt velem voltak. De hogy katonatiszt legyek? Magamban hallottam, hogy mit szólt mindehhez Al Jenkins az egyik átmulatott éjszakán: „Közkatona vagyok, és az is maradok. Ha közkatona vagy, senki sem vár nagy dolgokat tőled. Ki a fene akar tiszt lenni? Vagy akár altiszt? Ugyanazt a levegőt szívod be, mint ők, nem? Azt eszed, amit ők. Ugyanazokon a bolygókon dobnak le, ugyanúgy beszállsz a kapszulába, mint ők. Neked viszont nem kell aggódnod.”