Ebben volt valami igazság. Mit kaptam a csíkjaimért cserébe? — eltekintve a kék foltoktól és a fejfájástól.
Ennek ellenére tudtam, hogy nem utasítom el az előléptetést, ha kineveznek őrmesternek. Nem lehet nemet mondani, egy rohamosztagos sosem tesz ilyet. Kilép a sorból, és megcsinálja, amivel megbízták. Ha tiszti iskolába küldik, akkor elmegy.
Engem persze az életben nem küldenének tiszti iskolára. Ki a fene vagyok én, hogy azt képzelem, valaha is lehet belőlem olyasmi, mint amilyen Rasczak hadnagy volt egykoron?
Sétám során véletlenül elkeveredtem a tiszti iskola épületéhez, pedig nem akartam idejönni. Egy századnyi kadét tolongott az alakulótéren, futólépésben meneteltek, és semmiben sem különböztek az alapkiképzésen résztvevő újoncoktól. A nap forrón tűzött a térre, és a Rodger Young készenléti szobája hirtelen sokkal, de sokkal barátságosabbnak és hívogatóbbnak tűnt. Az alapkiképzésem befejezése óta sosem kellett a harmincas zsilipnél messzebb menetelnem. A hátam mögött tudtam azt a baromságot, amivel katonát faragnak a civilekből.
Egy darabig figyeltem, ahogy átizzadják az egyenruhájukat, és hallottam, ahogy üvöltöznek velük — még az őrmesterek is —, pont, mint az alapkiképzésen. Fegyelem, mint odahaza, a Földön. Megráztam a fejem, és megfordultam… Visszatértem a laktanyába, hátramentem a tiszti szállásokhoz, és bekopogtam Jelly ajtaján.
Otthon volt, lába fent az asztalon, és éppen egy magazint olvasott. Bekopogtam az ajtófélfán. Rám pillantott, és odavetette:
— Na, mi van?
— Őrmester… akarom mondani, hadnagy…
— Nyögd már ki!
— Uram, hivatásos katona akarok lenni.
Levette a lábát az asztalról.
— Emeld fel a jobb kezed!
Felesketett, aztán benyúlt az íróasztalfiókba, és előhúzott néhány űrlapot.
A papírok már kitöltve vártak az aláírásomra, pedig én döntésemről egy árva szót sem szóltam Ace-nek. Most aztán csodálkozhattam, igaz?
XII
Egyáltalán nem elegendő, ha egy tiszt csupán tehetséges… Úriembernek kell lennie, magasan képzettnek, kulturáltnak, lelkiismeretesnek és udvariasnak. Legyen fontos számára a személyes tisztesség… Alárendeltjeinek egyetlen dicséretreméltó cselekedete se kerülje el a figyelmét, még akkor se, ha csupán egyetlen szóval dicséri meg őket. Másfelől pedig nem lehet vak, észre kell vennie az alárendeltek legkisebb hibáját is.
Bármennyire is demokratikusak azok a politikai elvek, melyekért küzdünk… a hajókat és a legénységet abszolút despotizmussal kell irányítani.
Remélem, hogy megértettem önökkel az önökön nyugvó hihetetlen felelősséget… A lehető legtöbbet kell kihoznunk abból, ami a rendelkezésünkre áll.
A Rodger Young ismét kikötött a bázison, hogy új kapszulákat és új embereket vegyen a fedélzetre. Al Jenkins elesett, amikor leváltottunk egy másik alegységet — a bevetés alatt a páter is meghalt. Ezenkívül helyettem is találniuk kellett valakit. A vállamon vadonatúj őrmesteri rangjelzést viseltem (Migliaccio utódaként), de biztos voltam benne, hogy mihelyt elhagytam a hajót, Ace-t is egyből előléptetik. Őrmesteri rangom egyfajta ajánlás volt, Jelly azért léptetett elő, hogy tisztjelöltként jól startolhassak a hadiakadémián.
Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy büszke legyek új csíkjaimra. Dagadó mellel sétáltam végig a Flotta kikötői részlegén, és a kijáratnál célba vettem az ügyintéző üvegfülkéjét, hogy lepecsételtessem a papírjaimat. Mialatt az okmányokra vártám, a hátam mögül egy udvarias, tiszteletteljes hangot hallottam:
— Bocsásson meg őrmester, de az a komp, amiből éppen kiszállt — az nem a Rodger…?
Megfordultam, hogy szemügyre vehessem a kérdezőt. Egy vékony, enyhén hajlott hátú férfit láttam, tizedesi csíkokkal a karján. Kétségtelenül hozzánk tar…
— Apa!
Ekkor már nyakamban csüngött a tizedes.
— Juan! Juan! Ó, kis Johnnie!
Arcon csókoltam, magamhoz öleltem, és sírni kezdtem. A pult túlsó oldalán álló civil alkalmazott valószínűleg még sosem látott két altisztet, akik csókkal üdvözlik egymást. Nos, ha azt láttam volna, hogy csak egy hajszálnyit is magasba húzza a szemöldökét, biztos, hogy beverem a pofáját. Ám egy cseppet sem törődtem vele. Túlzottan elfoglalt a váratlan találkozás. A hivatalnoknak kellett emlékeztetnie arra, hogy vigyem magammal a papírjaimat.
Időközben letöröltük a könnyeinket, és befejeztük a közbotrányokozást.
— Apa, valahol keressünk egy csendes sarkot, ahol leülhetünk, és beszélgethetünk — mondtam. Szeretném tudni… vagyis hát mindent tudni akarok!
Vettem egy mély levegőt, és folytattam:
— Azt hittem, hogy meghaltál.
— Azt azért nem. Egyszer-kétszer közel jártam hozzá, de élek. De figyelj fiam… őrmester. Tényleg meg kell néznem ezt az űrkompot. Ugye, érted…?
— Ó, persze. Ez a Rodger Young kompja. Éppen azzal…
Rettenetesen csalódottnak látszott.
— Akkor sietnem kell. Jelentkeznem kell a fedélzeten.
Reménykedve még hozzátette:
— Ugye, nemsokára te is a fedélzeten leszel? Nem igaz, Juanito? Vagy éppen most mész szabadságra?
— O, nem.
Gyorsan gondolkozni kezdtem. Micsoda hülye tréfája a sorsnak!
— Figyelj, apa! Pontosan ismerem a menetrendet. Még legalább egy óráig eltart, amíg a fedélzetre léphetsz. A leszálló egységnek nem kell sietnie. Szépen visszatér az űrbe, mihelyt a Rog megkerülte a bolygót, hacsak a pilóta nem várja meg a következő alkalmat. A lehető legkevesebb üzemanyag felhasználásával akarják felküldeni. — A kompba először be kell pakolni a rakományt.
Kétkedve nézett rám.
— A parancsom egyértelműen úgy szól, hogy azonnal jelentkezzek az első, rendelkezésemre álló komp pilótájánál.
— Apa, apa! Miért kell ennyire ragaszkodnod az előírás szövegéhez? A lánynak, aki ezt a vastojást vezeti annyira mindegy, hogy most rögtön a fedélzetre mész, vagy csak közvetlenül azelőtt, hogy bezárná a zsilipeket. Ezenkívül felszállás előtt a hangszóró bejelenti az indulást itt, a csarnokban. Pontosan tíz perccel a rakéták begyújtása előtt. Nem lehet lekésni a járatról.
Hagyta, hogy belekaroljak, és magammal vonszoljam a sarokban álló fotelekhez. Amikor leültünk egymással szemben, megkérdezte:
— Ezzel a komppal jössz te is vissza, Juan? Vagy csak később?
— Hát…
Megmutattam neki a parancsaimat. Úgy éreztem, ezzel tudom a legegyszerűbb módon elmesélni, mi lesz velem. Hajók az éjszakában, amelyek némán és láthatatlanul elsuhannak egymás mellett — micsoda hülye, régi közhely!
Könnybe lábadó szemmel olvasta el a papírjaimat, én pedig gyorsan azt mondtam:
— Figyelj apa! Megpróbálok visszakerülni ugyanerre a hajóra. Nem akarok más bandát, csak a Rókákat. Ha pedig egyszer már fent leszel a fedélzeten… Ó, tudom, hogy csalódott vagy, de…