— Cseppet sem vagyok csalódott, Juan.
— Tessék?
— A büszkeségtől könnyezem. Tiszt lesz a fiamból. Az én kis Johnnie-m. Annyira vártam ezt a napot. Úgyhogy, tudok még egy kicsit várni.
Elmosolyodott, miközben könnyek futottak végig az arcán.
— Szépen megnőttél, fiam. És meg is erősödtél.
— Ó, persze. De figyelj, apa, még nem vagyok tiszt, és lehet, hogy csak néhány napig leszek távol a Rogról. Úgy értem, néha egész hamar kirakják az embert, és…
— Csend legyen, fiatalember! Nem akarok ilyet hallani!
— Tessék?
— Sikerülni fog! Ne is beszéljünk olyasmiről, hogy megbuksz a felvételi vizsgán.
Elvigyorodott.
— Most fordult elő először, hogy egy őrmesternek azt mondhattam, fogja be a száját.
— Hát… majd igyekszem összeszedni magam, apa. Ha pedig sikerült, akkor megpróbálok visszakerülni a jó öreg Rogra… De…
Elakadtam.
— Igen, tudom. Hiába nyújtasz be kérvényt, ha nincs üres szolgálati hely a számodra. Emiatt igazán nem érdemes idegeskedned. Örüljünk annak, hogy találkoztunk, és ne gondoljunk a holnapra — annyira büszke vagyok rád, hogy ujjongani tudnék az örömtől. Mi történt veled, Johnnie?
— Ó, minden jó volt, egész jó.
Arra gondoltam, hogy alapvetően nincs is semmi baj. Apámnak a Rókák között jobb sorsa lesz, mint bármelyik más csapatban. Itt mindenki a barátom… törődni fognak vele, és segítenek neki életben maradni. Persze azért előtte még küldök egy táviratot Ace-nek — apámtól még az is kitelik, hogy meg sem említi a rokonságunkat.
— Apa, mióta vagy a hadseregben?
— Nagyjából egy éve.
És máris tizedes!
Apám zordan elmosolyodott.
— Manapság gyorsan előléptetik az embert.
Nem kellett töprengenem azon, hogy mire is gondolt. A veszteséglista. Sosem volt annyi kiképzett katonánk, hogy betölthessük vele az üres helyeket Így aztán azt mondtam:
— Szóval… apa, te… izé… úgy értem… Nem vagy egy kicsit idős a katonáskodáshoz? Vagyis hát, ott van még a Flotta, az ellátó osztagok, vagy valamilyen kényelmes…
— Rohamosztagos akartam lenni, és azonnal elfogadtak — válaszolta nyomatékosan. — És nem is vagyok idősebb a legtöbb őrmesternél — van, akinél még fiatalabb is, ha már velük hasonlítasz össze. A puszta tény, hogy huszonkét esztendővel öregebb vagyok nálad, fiam, még nem jelenti azt, hogy tolókocsiban kell furikáznom. Egyébként pedig a kornak is megvannak a maga előnyei.
Volt abban valami, amit mondott. Emlékeztem rá, hogy Zim őrmester is mindig az idősebb férfiakat próbálta ki, amikor kiosztotta az újonctisztesi csíkokat. Az apám pedig biztosan nem követte el azt a szörnyű hibát az alapképzése során, mint én — őt aztán nem korbácsolták meg. Valószínűleg még be sem fejezte az alapkiképzését, és máris tudták, hogy altiszt lesz belőle. A hadseregnek rengeteg valóban felnőtt férfira van szüksége az altiszti állományban, hiszen a sereg egy rendkívül atyáskodó szervezet.
Nem kellett megkérdeznem tőle, hogy miért éppen a rohamosztagosokat választotta, vagy hogy miért pont az én hajómra jelentkezett — szívet melengető érzés volt, és boldogabb voltam, mintha bármilyen szép szavakkal is dicsért volna meg. Azt sem akartam megkérdezni tőle, hogy miért állt be önkéntesnek. Éreztem, hogy tudom az okát. Anyám. Egyikünk sem beszélt róla — ez a seb még mindig fájt.
Gyorsan témát váltottam.
— Mesélj, apa! Meséld el, hol jártál, és mit csináltál!
— Először San Martinban voltam kiképzésen.
— Tessék? Nem Currie-ben?
— Ez egy új tábor. De a régi jó szekírozás, ahogy hallottam. Felgyorsították a kiképzést, két hónappal rövidebb lett, és a hétvégén sincs eltávozás. Aztán benyújtottam a kérelmemet, hogy a Rodger Youngon akarok szolgálni. Nem jött össze, úgyhogy McSlattery Önkénteseinél csapódtam be. Jó kis banda.
— Igen, tudom.
— Azt beszélték róluk, hogy durvák, kemények és harapósak — majdnem olyan jók, mint a Rókák.
— Talán azt kellett volna mondanom, hogy jó kis banda volt. Végigcsináltam velük pár bevetést, és amikor néhány srác fűbe harapott, megkaptam ezeket, itt.
Futó pillantást vetett a csíkjaira.
— Már tizedes voltam, amikor ledobtak minket a Sheolra…
— Te is ott voltál? Én is!
Éreztem, hogy elönt a rokonszenv forró hulláma. Még sosem éreztem apámat ennyire közel magamhoz, mint most.
— Tudom. Legalábbis azt tudtam, hogy ott harcol az egységed. Ha jól becsültem meg a távolságot, nagyjából ötven kilométernyire lehettem tőletek. Mi vertük vissza azt az ellentámadást, amikor a csótányok kirajzottak a járataikból, mint a denevérek a barlangból.
Apám megvonta a vállát.
— Mire véget ért a támadás, én voltam a sereg legmagányosabb tizedese. Nem maradt annyi túlélő, hogy érdemes legyen újra feltölteni a csapatot. Úgyhogy ide küldtek. King Kodiak Medvéihez is csatlakozhattam volna, de leültem egy szóra az elhelyező őrmesterrel. És láss csodát, pontosan, mint a felkelő nap, visszatért a Rodger Young, és a fedélzeten pont akadt egy szabad hely egy tizedes számára. Úgyhogy most itt vagyok.
— És mikor léptél be a seregbe?
Éreztem, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznem, de hát már kicsúszott a számon. Semmiképpen nem akartam vele McSlattery Önkénteseiről beszélni. Az árváknak a lehető leggyorsabban el kell felejteniük a halott bajtársakat.
Apám halkan válaszolt.
— Nem sokkal Buenos Aires után.
— Ó, értelek.
Néhány pillanatig hallgatott, aztán csendesen folytatta:
— Nem hiszem, hogy tényleg értesz, fiam.
— Tessék?
— Hát, nem könnyű megmagyarázni. Persze, anyád elvesztése is belejátszott a dologba. Nem azért jelentkeztem, hogy megbosszuljam — bár sokat foglalkoztam ezzel a gondolattal is. Inkább miattad tettem így…
— Miattam?
— Igen, miattad. Fiam, anyádnál sokkal jobban értettem, hogy mit keresel a seregben. Ne tégy neki szemrehányást, ő képtelen volt megérteni téged. Egy madár sem értheti meg, hogy milyen érzés úszni. És én talán még nálad is hamarabb tudtam, hogy miért jelentkeztél, mert erősen kétlem, hogy teljes mértékben tisztában voltál vele, amikor beálltai a seregbe. A haragomnak legalább a fele puszta féltékenység volt… mert te meg merted cselekedni azt, amit nekem kellett volna tennem, jóval előtted. De mégsem csak azért álltam be, mert te is katona vagy… te csupán felgyorsítottad, vagy kiváltottad a döntésemet, és kijelölted a számomra a fegyvernemet, ahol szolgálni akartam.
Rövid szünetet tartott.
— Nem voltam túl jól, amikor beléptem a seregbe. Rendszeresen hipnoterápiás kezelésre jártam — erről ugye fogalmad sem volt, nem igaz? — De nem mentem semmire a kezeléssel, mert csak annyit tudtunk megállapítani, hogy rettenetesen elégedetlen vagyok. Miután eljöttél otthonról, minden dühöm rád irányult — de nem miattad voltam elégedetlen, és ezt én is, és az orvosom is tudtuk. Azt hiszem, én jóval hamarabb felismertem a közelgő vihar előjeleit, mint a legtöbben. A rendkívüli állapot hivatalos bevezetése előtt egy hónappal felszólítottak minket arra, hogy tegyünk ajánlatot katonai felszerelések gyártására. Még a kiképzőtáborban voltál, amikor szinte teljesen átálltunk haditermelésre.
— Akkoriban kicsit jobban éreztem magam, dolgoztam, mint egy őrült, és még arra sem maradt időm, hogy orvoshoz járjak. A kétségeim közben egyre nőttek.