Elnevette magát.
— Fiam, ismered a civileket?
— Hát… nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Ezt tudom.
— Ezzel mindent elmondtál. Emlékszel még Madame Ruitmanra? Az alapkiképzés befejezése után kaptam pár nap szabadságot, hazamentem, és meglátogattam néhány barátunkat, hogy elbúcsúzzak tőlük. Őt is felkerestem. Leültünk beszélgetni, és ő azt mondta: „Tényleg itt hagyja a Földet? Ha véletlenül elmegy Farawayre, akkor mindenképpen látogassa meg régi, jó barátaimat, a Regato családot!” Amilyen tapintatosan csak lehetett, elmagyaráztam neki, hogy nem nagyon lehet oda eljutni, mert az arachnidák megszállták Farawayt. Ez cseppet sem idegesítette fel. Azt válaszolta: „Ó, nem olyan nagy baj. Hiszen ők csak civilek.”
Apám gúnyosan elmosolyodott.
— Igen, értelek.
— Na de túlzottan előreszaladtam. Mondtam az előbb, hogy egyre nyugtalanabbá váltam. Anyád halála visszaadta a szabadságomat, hogy azt tegyem, amit tennem kell. Habár ő meg én közelebb álltunk egymáshoz, mint a legtöbb házaspár, a halála révén visszanyertem a cselekvési szabadságomat. Átadtam az üzletet Moralesnek…
— A vén Moralesnek? Képes még elvezetni az üzletet?
— Igen, mert kénytelen. Manapság sokan vagyunk ilyenek, akik olyan dolgokkal foglalkoznak, amiről azelőtt azt hittük, hogy képtelenek lennénk megcsinálni. Megajándékoztam egy köteg részvénnyel — emlékszel még a régi közmondásra az újdonsült cukrászinasról —, a maradékot pedig elfeleztem, és beraktam egy alapítványba. Az egyik felét jótékonysági célokra fordítottam, a másik fele pedig rád vár, ha egyszer vissza akarsz térni a civil életbe, és kell neked. Ha… Na de ne beszéljünk többet az üzletről. Végre rájöttem, mi az, ami hiányzott.
Elhallgatott, majd nagyon csendesen folytatta.
— Tanúbizonyságot kellett tennem a hűségem mellett. Be kellett bizonyítanom magamnak, hogy igazi férfi vagyok. Nem csupán egy termelő, fogyasztó, makro-gazdasági élőlény… igazi férfi.
Ebben a pillanatban, mielőtt még válaszolni tudtam volna, felcsendült egy dal a fali hangszórókbóclass="underline" „…ragyog a név, ragyog Rodger Young neve!” Egy lány hangja pedig hozzáfűzte: „A Rodger Young csapatszállító korvett fedélzetére igyekvő személyek kezdjék meg a behajózást! H kilövőhely, kilenc perc múlva.”
Apám felugrott, és megragadta a hátizsákját.
— Ez nekem szól. Vigyázz magadra, fiam! — És aztán jól szerepelj nekem a vizsgákon! Különben meglátod, hogy még mindig nem nőttél túl nagyra egy kiadós elfenekeléshez!
— Majd igyekszem, apa.
Sietősen átölelt.
— Találkozunk még, ha visszatérsz a hajóra.
Azzal már ment is tovább, futólépésben, frissen, fürgén.
A parancsnok előszobájában egy rohamosztagos őrmesternél jelentkeztem, aki feltűnően hasonlított Ho törzsőrmesterre, még az egyik karja is hiányzott. Ugyanolyan hidegen viszonozta köszönésemet, ahogy annak idején Ho őrmester üdvözölt minket. Azt mondtam neki:
— Juan Rico őrmester a parancsának megfelelően jelentkezni kíván a parancsnoknál.
Az órájára pillantott.
— A hajód hetvenhárom perccel ezelőtt ért földet az űrkikötőben. Szóval?
Így hát elmeséltem neki. Elhúzta a száját, és figyelmesen végigmért.
— Ismerem az összes lehetséges kifogást, de meg kell, hogy mondjam, a tiéd még nekem is új. Szóval az apád, az igazi, derék, jó apád éppen akkor akart szolgálatra jelentkezni a hajódon, amikor téged elvezényeltek onnan?
— Ez az igazság, őrmester. Ellenőrizheti, ha akarja: Emilio Rico tizedes.
— Mi nem szoktuk ellenőrizni, hogy a hozzánk érkező, „fiatal úriemberek” az igazat mondják-e, vagy sem. Csak akkor lépünk a tökükre, ha kiderül, hogy megpróbáltak átejteni bennünket. Nos, rendben. Az a fiú, aki nem kockáztatná meg, hogy elbúcsúzzon a saját édesapjától, amúgy se érne egy vasat sem. Oké, felejtsük el!
— Nagyon köszönöm, őrmester. Akkor jelentkezhetek a parancsnoknál?
— Már jelentkeztél is nála. — Kipipálta a nevemet a listáján.
— Lehet, hogy a parancsnok egy hónap múlva magához rendel, néhány más, ifjú úriember társaságában. Itt van a szobád kulcsa, és itt van ez a lista, amit alaposan olvass el! Legjobb, ha azzal kezded, hogy leszeded a csíkokat a zubbonyodról. Azért ne dobd el őket, lehet, hogy nemsokára újra szükséged lesz rájuk. Ettől a pillanattól kezdve a megszólításod ismét miszter, és nem őrmester.
— Igenis, uram!
— Ne szólítsál uramnak! Én foglak téged uramnak szólítani. De nem fog tetszeni neked.
Nem akarok senkit sem azzal untatni, hogy leírjam, hogy is néz ki egy tiszti iskola. Olyan, mint az alapkiképzés, csak éppen négyzetre, vagy köbre emelve — és az egészet még megpakolják egy tonnányi kézikönyvvel is. Reggelente úgy csináltunk, mintha újoncok lennénk. Elvégeztük ugyanazokat az ismerős feladatokat, mint az alapkiképzésen, meneteltünk, és elviseltük, hogy az őrmesterek üvöltözzenek velünk, ha valamit nem jól csináltuk. Délutánonként viszont tisztjelöltté és „úriemberré” váltunk, beszélhettünk, ha jelentkeztünk, és tanáraink tantárgyak végtelen listáját próbálták a fejünkbe verni: matematikát, természetrajzot, galaktográfiát, xenológiát, hipnopédiát, logisztikát, stratégiát és taktikát, távközléstant, katonai jogot, terepelemzést, a különleges fegyverek kezelését, pszichológiát és vezetési ismereteket — kezdve attól, hogy hogyan viseljük gondját egy újoncnak, egészen az olyan összetett történelmi példákig, hogy miként veszítette el Xerxész a hatalmas hadseregét. Legalaposabban viszont az egyszemélyes katasztrófa esetével foglalkoztunk, vagyis saját magunkkal, azzal a személlyel, aki egyszerre ötven másik katonát tart szemmel, óvja, védi, szereti, vezeti, és megmenti — de sosem pátyolgatja őket.
Voltak ágyaink, de szinte alig aludtunk. Klassz szobákat kaptunk, tusolóval, hideg-meleg vízzel, és négy tisztjelölt mellé beosztottak egy civil szolgát, aki beágyazott, takarított, kipucolta a cipőnket, rendbeszedte az egyenruhánkat, és futott, ha szükségünk volt valamire. Ezt a szolgáltatást senki nem tekintette luxusnak. Az volt a célja, hogy tehermentesítse a tisztjelölteket, legalább annyira, hogy végre tudják hajtani a látszólag lehetetlent. Az olyan feladatokat nem kellett elvégezniük, amelyeket bármelyik katona tökéletesen végrehajt, ha sikeresen túlvan az alapkiképzésen.
Hat napon át dolgozz arcod verítékével, a hetediken pedig végezd el mindazt, amit hat nap alatt nem sikerült elvégezned. A mondás katonai változata pedig úgy végződik: …és a végén még ganézd ki a latrinát is!
Mindebből jól látszik, hogy nem túl sok változással járt az évezredek múlása. Szeretném egyszer azért a kezem közé kapni az egyik olyan civilt, aki azt gondolja, hogy mi csak a napot lopjuk itt, a seregben. Hadd járjon egy hónapig a tiszti iskolára!
Esténként és vasárnap addig tanultunk, hogy már égett a szemünk, és csikorgott a dobhártyánk — utána pedig álmunkban (már ha aludtunk egyáltalán) ott volt a hipnotikus hangszóró a párnánk alatt, hogy a tudományról suttogjon a fülünkbe.
Menetdalaink remekül illettek a hangulatunkhoz: „Elegem van a seregből, elegem van a seregből. Hazamennék, kis falumba, elszegődnék a malomba!” Meg a „Leteszem kardom, s pajzsom”, na és a „Sír az asszony, már nem hiú, katonának állt a fiú”. Ott volt még kedvenc dalunk, a régi jó klasszikus, a „Tiszt urak”, aminek a végén ott sírdogál az elveszett kisbárány: „Isten majd kegyelmez. Bee, bee, bee!”