Arra azért nem emlékszem, hogy boldogtalan lettem volna. Nem volt nekem erre időm! Igaz, a tiszti iskolában nem is kellett azzal a bizonyos lélektani „heggyel” küzdenem, amire az alapkiképzés alatt szenvedtem fel magam. Végig attól féltem, hogy megbuktatnak. Különösen a rossz matematika jegyem miatt éltem rettegésben. A szobatársam, egy hesperusi gyarmati fiú, akit rendkívül találó módon „Angyalnak” hívtak, minden este késő éjszakáig ott ült az asztalomnál, hogy fejembe verje a tananyagot.
Legtöbb kiképzőnk, különösen a tisztek, súlyosan sebesültek voltak. Csupán néhányuknak volt meg minkét keze-lába, szeme és hallása. Ha jól emlékszem, ilyen teljes leltárral csak a közelharcot oktató tanáraink dicsekedhettek — és még közülük sem mindenkinek volt meg az a felszerelése, amivel a világra jött. Harcművészeti tanárunk például egy elektromos tolókocsiban ült, és egy műanyag gallér tartotta a fejét. Nyaktól lefelé béna volt, de annál élesebb volt a nyelve, és a szeme leginkább egy megvesztegethetetlen fényképezőgépre hasonlított. Testi fogyatékosságát tökéletesen ellensúlyozta az, ahogy mindent észrevett, kielemzett és kritizált.
Kezdetben igencsak csodálkoztam, hogy miért nem mentek már régen nyugállományba ezekkel a jól látható testi hiányosságokkal küszködő nyomorultak. Később aztán gyorsan leszoktam arról, hogy csodálkozzak.
Azt hiszem, tisztjelölti képzésem tetőpontja az a pillanat volt, amikor meglátogatott Ibanez zászlós, ez a sötét szemű lány, a Mannerheim szállítókorvett őrtisztje és pilóta-jelöltje. Carmencita akkor bukkant fel, amikor az osztályunk felsorakozott az esti szemlére. Hihetetlenül csinos volt fehér tengerészeti egyenruhájában, és körülbelül akkora, mint egy levélnehezék. Ahogy végigsétált előttünk, hallottam a gúvadó szemek recsegését. Nyílegyenesen odasétált a szolgálatos tiszthez, és csengő, világos hangján kimondta a nevemet.
A szolgálatos tisztről, Chandar századosról azt tartották, hogy még a tulajdon szülőanyjára sem nevetett soha, de most elmosolyodott, lenézett a kis Carmenre, és beismerte, hogy létezem… mire a lány megrezgette hosszú, fekete szempilláit, és mesélni kezdett arról, hogy a hajója már készül a kilövésre, és csak azért jött, hogy megtudja, meghívhatna-e engem felszállás előtt vacsorázni.
Nem sokkal később egy felettébb szabálytalan, és mindeddig soha nem létezett, háromórás szabadságos levél büszke tulajdonosa voltam. Lehet, hogy a haditengerészet kifejlesztett egy olyan, hipnotikus hatású fegyvert, amiről a seregnek még fogalma sincs. Az is lehet, hogy ez a titkos fegyver régebbi volt, mint a hipnózis, ám a Mobil Erők nem tudta alkalmazni. Mindenesetre én nem csak egy csodás estét éltem át, de osztálytársaim szemében — akik eddig csak mérsékelt érdeklődést tanúsítottak irányomban — ugrásszerűen megnőtt a tekintélyem.
Ezért a három csodálatos óráért igazán megérte, hogy másnap, a tanítás során két rossz jegyet is kaptam. Az este kicsit szomorúan kezdődött, hiszen mindketten hallottuk, hogy mi történt Carllal — barátom akkor veszítette életét, amikor a csótányok lecsaptak a plútói kutatóállomásunkra. Nagyon azért nem keseredtünk el, mert időközben megtanultuk elviselni az ilyesfajta dolgokat.
A legelején viszont akadt egy dolog, ami a lelkem mélyéig felkavart. Amikor Carmen levette a sapkáját, hogy vacsorázzunk, döbbenten láttam, hogy eltűnt gyönyörű, kékesfekete haja. Tudtam, hogy a haditengerészetnél szokás az, hogy a lányok kopaszra borotválják a fejüket — hiszen egy hadihajón túl sok kellemetlenséget okoz a hosszú haj mosása és ápolása. Ezenkívül a pilóta számára nagy veszélyt jelent az összevissza úszkáló haj, miközben az űrben lebegnek. A fenébe is, hiszen jómagam is higiéniai okokból borotváltam a fejemet, és mert egyébként is sokkal praktikusabb, mintha állandóan fodrászhoz járnék. Ám a kép, amit a kis Carmenról őriztem magamban, egy csodálatos, hosszú, sűrű és hullámos hajú leányzót ábrázolt.
Mihelyt hozzászoksz a kopaszsághoz, már nem is annyira zavaró. Sőt, egészen aranyos. Úgy értem, ha a lány egyébként is csinos, akkor a kopaszra borotvált koponya nem igazán ronthat az összhatáson. Ez is megkülönbözteti a tengerészlányokat a civil cicáktól — olyan, mint egy jelvény, hasonló az éles bevetések után viselt halálfejeinkhez. A kopaszság kitüntette Carment, méltóságot adott neki, és hirtelen teljes tisztasággal ráébredtem arra, hogy ő valóban katonatiszt, és a harcoló közösség tagja — ugyanakkor pedig egy nagyon csinos leányzó.
Amikor visszatértem a laktanyába, csillagok lángoltak a szememben, és még érződött rajtam a parfümje illata. Carmen búcsúzóul megpuszilt.
A tiszti iskola tananyagában egyetlen olyan tantárgy akad, amit szeretnék egy kicsit közelebbről megvizsgálni, és ez a történelem és erkölcsfilozófia.
Már az is meglepett, hogy ez a tantárgy egyáltalán szerepel a tantervben. A történelem és erkölcsfilozófiának semmi köze nincs a háborús taktikához, és az alegységek vezetéséhez. Csupán annyiban kapcsolódik a háborúhoz (már ha egyáltalán kapcsolódik), hogy felteszi a kérdést, miért is harcolunk. Ez persze már akkor is költői kérdésnek tűnt, mielőtt a tisztjelölt belépett volna a tiszti iskola kapuján. A rohamosztagos azért harcol, mert rohamosztagos.
Azt hittem, ezeken az órákon az középiskolai tananyagot fogjuk átismételni, mivel azok a kadétok, akiknek nem volt alkalmuk középiskolába járni (ez nagyjából a tisztjelöltek egyharmadát jelentette), komoly műveltségi hiányokkal küszködtek. Az osztályom több, mint húsz százaléka nem a Földön született. (A gyarmati lakosság sokkal nagyobb arányban jelentkezik fegyveres szolgálatra, mint a földlakók. Ezen azért érdemes elgondolkodni.) És a Földről a tiszti iskolába küldött, maradék hetvenöt százalék nem kis része olyan szövetséges területeken, vagy más vidékeken nőtt fel, ahol nem tanítottak történelmet és erkölcsfilozófiát az iskolában. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy végre egy tantárgy, ahol mindent tudok, így aztán pihenhetek, és készülhetek a nehezebb órákra — azokra a tantárgyakra, ahol tizedes értékekkel kellett küzdenem.
Tévedtem. Középiskolai tanulmányaimmal ellentétben itt vizsgáznom kellett belőle. Igaz viszont, hogy jegyeket nem kaptunk. Vizsgáztattak minket, dolgozatokat írtunk, teszteket kellett kitöltenünk, meg ilyesmi, de jegyet sosem kaptunk. Ebben a tantárgyban nem kisebb dolgot kellett elérnünk, mint meggyőzni tanárunkat arról, hogy alkalmasak vagyunk a tiszti diploma átvételére.
Ha a kiképző kételkedett az alkalmasságunkban, akkor összeült egy vizsgabizottság, de nem azért, hogy megvizsgálja, alkalmas-e a kadét tisztnek, hanem arra volt kíváncsi, hogy a jelölt egyáltalán tagja lehet-e a hadseregnek, függetlenül attól, hogy mennyire ért a fegyverekhez. A bizottságnak kellett döntenie arról, hogy meg lehet-e menteni a jelöltet korrepetálás segítségével… vagy egyszerűen ki kell rúgni, és visszaküldeni a civil életbe.
A történelem és erkölcsfilozófia olyan volt, mint egy időzített bomba. Az éjszaka közepén felébredsz, és arra gondolsz: hát ezzel meg mit akart mondani? Velem ez már középiskolás-koromban is megtörtént, gyakran még azt sem tudtam, hogy miről beszél Dubois ezredes. Tanulóként még azt sem tudtam felfogni, hogy miért tekintik ezt a tantárgyat egzakt tudománynak. Semmi köze nem volt a fizikához, vagy a kémiához. Akkor meg miért nem sorolták be a társadalomtudományok spekulatív tantárgyai közé? Csupán azért figyeltem ezeken az órákon, mert rendkívül jó érveket hallhatott az ember.
Fogalmam sem volt arról, hogy „Mr.” Dubois már akkor arról akart felvilágosítani engem, hogy miért is harcolok, mielőtt elhatároztam volna, hogy egyáltalán harcolni fogok.