Nos, miért is kellene harcolnom? Hát nem groteszk elképzelés, hogy a finom kis bőrömet kitegyem a rosszindulatú, ellenséges lények vad támadásainak? Még a magas rangú katonák fizetése is nevetségesen alacsony, a munkaidő hihetetlenül hosszú, a munkaviszonyok pedig egyszerűen rettentőek. Miért harcoljak, ha otthon is ücsöröghetek a hintaszékemben, miközben a háborút elintézik azok a kemény fejű fickók, akik még élvezik is az ilyen játékot. Hát nem paradox dolog az, hogy olyan idegen lények ellen harcolok, akik személy szerint semmi rosszat nem tettek nekem, és mégis, egyik nap beállítok hozzájuk, és elkezdem szétverni az otthonukat?
Harcolok, mert rohamosztagos vagyok? Testvér, nyáladzol, mint Pavlov kutyája. Hagyd a hülyeséget, és kezdjél el gondolkodni!
Reid őrnagy, egyik kiképzőm harc közben veszítette el látását. Volt egy rendkívül idegesítő szokása, hogy rámeredt az emberre, mielőtt kimondta a nevét. Az orosz-angol-amerikai szövetség és a Kínai Hegemónia közötti háború utáni eseményeket elemeztük, azt, hogy mi történt 1987-ben és az azt követő évtizedekben. Ekkoriban tudtuk meg, hogy San Francisco és a San Joaquin völgy elpusztult. Azt hittem, hogy most egy gyújtó beszédet fog tartani nekünk, hiszen most már a civileknek is meg kellett érteniük — vagy a csótányok, vagy mi. Vagy harcolunk, vagy meghalunk.
Reid őrnagy egy szót sem szólt San Franciscóról. Hagyta, hogy mi, majmok ízekre szedjük a új-delhi szerződést, és egyikünkkel kikerestette a megállapodás gyenge pontját, vagyis azt, hogy tökéletesen figyelmen kívül hagyta a hadifoglyokat… ezzel pedig közvetett módon örökre a szőnyeg alá seperte a témát. A kezdeti fegyverszünetből tartós állapot lett, de a hadifoglyok maradtak, ahol voltak — legalábbis a front egyik oldalán. A másik oldalon szabadon engedték őket, így a hadifoglyok keresztülverekedtek magukat a forradalmi lázadásokon, és elindultak hazafelé — persze, olyanok is akadtak szép számmal, akik nem akartak hazamenni.
Reid őrnagy áldozata felsorolta a továbbra is fogságban maradt hadifoglyokat: a két brit ejtőernyős hadosztály túlélőit, és azt a néhány ezernyi civilt, akiket főleg Japánban, a Fülöp-szigeteken és Oroszországban fogtak el, hogy „politikai bűntettek miatt” elítéljék őket.
Ehhez jön még a számtalan, egyéb fogoly — folytatta Reid őrnagy áldozata —, akik a háború alatt, sőt, már az azt megelőző években az ellenség kezébe kerültek. Nem ismerjük a pontos számukat. Rémhírek keltek szárnyra olyan foglyokról, akik még egy korábbi háború során estek fogságba, és akiket soha többé nem engedtek szabadon. A táborokban őrzött foglyok pontos számát sosem tudták megállapítani. A legpontosabb becslések szerint körülbelül 56 ezren lehettek.
— Hogyhogy a legpontosabb?
— Hát, ez a tankönyvbeli becslés, uram.
— Kérem, hogy pontosan fejezze ki magát! A foglyok száma magasabb, vagy alacsonyabb volt, mint százezer?
— Hát, nem is tudom, uram.
— Senki nem tudja! De vajon többen voltak-e ezer főnél?
— Valószínűleg, uram. Egészen biztosan.
— Abszolút biztosan — mert több, mint ezer fogolynak sikerült megszöknie a táborokból, és eljutni hazáig. Otthon azután kihúzhatták őket az egységük veszteséglistájáról. Úgy látom, hogy nem készült rendesen az órámra. Mr. Rico!
Én voltam a következő áldozat.
— Igen, uram.
— Ezer hadifogoly, akiket az ellenség nem hajlandó szabadon bocsátani, vajon elegendő ok-e arra, hogy kirobbantsunk, vagy folytassunk egy háborút? Gondoljon arra, hogy milliónyi ártatlan ember meghalhat, sőt, nagy valószínűséggel meg is fog halni, ha hadba lépünk, vagy ha folytatjuk a háborút.
Egy másodpercig sem késlekedtem a válasszal.
— Igen, uram! Több, mint elégséges ok!
— Több, mint elégséges! Nagyon jó! De vajon egyetlen fogoly, akit az ellenség nem hajlandó szabadon bocsátani, elegendő ok-e arra, hogy kirobbantsuk, vagy hogy folytassuk a háborút?
Tétováztam. Tudtam, hogy mit válaszol erre egy rohamosztagos, de azt gondoltam, hogy itt nem ezt a választ akarják hallani. Az őrnagy éles hangon felcsattant:
— Na, mondjon már valamit, miszter! Meghúztuk a felső határt: ezer hadifogoly. Most pedig azt akarom, hogy vegye figyelembe az alsó határt, azt a bizonyos egyetlen hadifoglyot! Nehéz lenne egy olyan csekket beváltani, amiről csak annyit tudunk, hogy a rajta szereplő összeg egy és ezer font között helyezkedik el. A háború eldöntése pedig sokkal komolyabb ügy, mint egy csekk beváltása. Nem lenne bűn veszélybe sodorni egy nemzetet, vagy akár két nemzetet is, csakhogy megmentsünk egyetlen embert? Lehet, hogy meg sem érdemli, hogy megmentsük. Az is lehet, hogy már rég halott… hiszen naponta több ezren meghalnak közlekedési balesetekben. Akkor meg mit szórakozunk itt, amikor csak egyetlen emberről van szó? Gyerünk! Válaszoljon már! Válaszoljon igennel, vagy nemmel, és ne tartsa fel az oktatást!
Sarokba szorított az öreg. Azt válaszoltam neki, amit egy rohamosztagosnak válaszolnia kell.
— Igen, uram.
— Micsoda igen?
— Nem számít, hogy ezer, vagy csak egy, uram. Harcolunk!
— Aha! Szóval a hadifoglyok száma nem számít. Remek. Akkor most bizonyítsa az állítását.
Zsákutcába jutottam. Tudtam, hogy igazam van, de nem tudtam, hogy miért. A tanár tovább sürgetett.
— Mondja már, Mr. Rico! Ez egy egzakt tudomány, és maga éppen most állított fel egy matematikai egyenletet. Akkor most vezesse le a bizonyítást is! Bárki az ön szemére vetheti, hiszen a hasonlóság elve alapján azt is mondhatná, hogy egy szem burgonya éppen annyiba kerül, mint ezer darab burgonya. Vagy talán nem?
— Nem, uram!
— Miért nem? Magyarázza meg!
— Az ember nem burgonya.
— Jól van Mr. Rico. Azt hiszem mára már kellőképpen megerőltettük az ön fáradt elméjét. Holnapra írásban, a szimbolikus logika nyelve segítségével adja be, hogy miként jutott el a kérdésemre adott válaszig! Adok egy kis segítséget a megoldáshoz. Olvassa el a tankönyvben a mai fejezet hetes számú forrását! Mr. Salamon! Hogyan alakult ki napjaink politikai rendszere a forradalmi zűrzavarból? Milyen erkölcsi elvek igazolják ezt a politikai rendszert?
Sally keresztülizzadta magát a kérdés első felén. Manapság már senki sem tudja pontosan leírni, hogy miként is jött létre a Federáció. Egyszer csak ott volt! Amikor a XX. század végének nemzeti kormányai sorra összeomlottak, valaminek ki kellett tölteni az így keletkezett vákuumot. Ez a feladat sok esetben a hazatérő veteránokra hárult. Éppen elveszítették a háborút, legtöbbjüknek nem volt munkája, és sokuk halálosan gyűlölte az új-delhi szerződés határozatait, különösen a cserbenhagyott hadifoglyokra vonatkozókat. A veteránok tudták, hogyan kell harcolni. Ez még nem volt a forradalom, de a helyzet már kezdett az 1917-es orosz forradalomra hasonlítani. A rendszer összeomlott, és valami más lépett a helyére.
Az első ismert esetet a skóciai Aberdeenben jegyezték fel, de másutt is történt ilyesmi. Néhány veterán megalakította a polgárőrséget, hogy véget vessenek az országúti anarchiának és a fosztogatásoknak. Felakasztottak pár alakot (akik között két veterán is akadt), és elhatározták, hogy csak veteránokat vesznek be a bizottságukba. Ez kényszerintézkedés volt, mivel senkiben sem bíztak egymáson kívül. Az intézkedésből pedig, ami a rendkívüli állapotnak köszönhette a születését, később egy alkotmányjogi rendelkezés lett. És ehhez alig egy, vagy két nemzedéknyi időnek kellett csak eltelnie.
Talán azok a skót veteránok határozták el — miután szükségesnek találták, hogy felakasszák néhányukat —, hogy nem engednek beleszólást azoknak a „nyavalyás, nyerészkedő, feketéző, pénzéhes, hadseregkerülő” civileknek. „Azt fogják csinálni, amit mondanak nekik! Mi, majmok pedig majd elrendezzük a dolgokat.” Ezt persze csak úgy gondolom, mivel talán hasonlóan éreztem volna, ha akkor élek, a történészek pedig egyetértenek abban, hogy a civilek és a nyugdíjazott katonák közötti ellentét sokkal erősebb volt, mint ahogy azt ma elképzelhetnénk.