Ha felületesen nézzük, akkor a mi rendszerünk csupán enyhén különbözik ettől. Demokráciánk korlátlan, ami a fajt, színt, származást, születést, vagyont, nemet, meggyőződést illeti, és bárki szuverén hatalomhoz juthat egy általában rövid, és nem túl kemény katonai szolgálati időszak letöltése után — semmi több, mint világosabb kidolgozása barlangi őseink rendszerének. De ez a két rendszer közötti enyhe különbség az, amelyiktől az egyik működik, mivel úgy szerkesztették meg, hogy összeillenek benne a részek, a másik pedig természetéből fakadóan ingatag. Miután az emberi hatalom legfelső formája a szuverén választójog, biztosítjuk, hogy mindenki, aki rendelkezik ezzel, elfogadja a legfelsőbb társadalmi felelősséget is — minden egyes személytől, aki ellenőrzést kíván gyakorolni az állam felett, megköveteljük, hogy kockára tegye az életét — ha kell, meg is halljon — az állam létének védelme érdekében. Ezáltal az ember által elfogadható maximális felelősség kiegyenlítődik az ember által gyakorolható maximális hatalommal. Jin és jang, tökéletes és egyenlő.
— Meg tudná valaki mondani, miért nem volt még soha felkelés a rendszerünk ellen? Annak ellenére, hogy a történelem folyamán eddig még minden kormány ellen történt ilyesmi? Annak a makacs ténynek az ellenére, hogy a panaszok hangosak és végeláthatatlanok?
Az egyik idősebb kadét bekapta a horgot:
— Uram, a forradalom lehetetlen!
— Igen. De miért?
— Mert a forradalom — a fegyveres felkelés — nem csupán elégedetlenséget, de agresszivitást is feltételez. Egy forradalmárnak készen kell állnia arra, hogy harcoljon, és hogy meghaljon — különben csak egy szájhős lenne. Ha kiválogatjuk az agresszíveket, és őket bízzuk meg a nyáj őrzésével, akkor a birkák sosem fognak önnek fejtörést okozni.
— Ezt jól megmondta! A hasonlatok ugyan mind gyanúsak, de ez meglehetősen közel áll a valósághoz. Holnap reggelre csinálja meg a matematikai bizonyítást is hozzá! Van még időnk egy utolsó kérdésre. Rajta, kérdezzenek, én majd válaszolok! Jelentkezik valaki?
— Uram, miért nem megyünk el a végsőkig? Miért nem követeljük meg mindenkitől, hogy szolgáljon a seregben, és utána miért nem adjuk meg mindenkinek a választójogot?
— Fiatalember, vissza tudná adni a szemem világát?
— Tessék? Hát, nem, uram.
— Márpedig ez sokkal egyszerűbb feladat lenne, annál, mintha egy olyan személyből próbálna erkölcsi értékeket — társadalmi felelősségtudatot — elővarázsolni, aki nem rendelkezik ilyennel. Nincs neki, nem is akarja, és esze ágában sincs, hogy egy ilyen terhet vegyen a nyakába. Éppen ezen nehezítettük meg a Szövetségi Szolgálatot, és ugyancsak ez okból olyan könnyű leszerelni. Ha a társadalmi felelősségtudat képes a családnál, vagy — de ez már tényleg a legnagyobb feltételezhető nagyságrend — a törzsnél nagyobb közösséget felölelni, akkor az illető személynek fantáziával, odaadással és hűséggel kell szolgálnia, mert a felelősség olyan, magasabb rendű erényeket feltételez, amelyeket mindenkinek saját magának kell kifejlesztenie. Ha valakire erőszakkal kényszerítik rá a felelősséget, akkor az azonnal megszabadul tőle, mihelyt teheti. A régi időkben nem egy helyen kísérleteztek a kötelező katonai szolgálattal. A könyvtárban nézzék meg egyszer az úgynevezett „koreai háborúban”, tudják, amelyik 1950 környékén zajlott le, hadifogságba esett, és agymosásban részesített foglyokról szóló pszichiátriai jelentéseket, és a hivatalos jelentések gyűjteményét. A következő órára készítsen egy elemzést róla.
Kitapintotta az óráját.
— Leléphetnek.
Reid őrnagy nem hagyott túl sok szabadidőt nekünk.
Ennek ellenére ez egy egészen érdekes tantárgy volt. Én is megkaptam azoknak az alaptémáknak az egyikét, amiket úgy szétszórt az osztályban, mintha csak pingponglabdák lettek volna. Azt állítottam ugyanis, hogy a keresztes hadjáratok eltértek a legtöbb hadjárattól. Ezzel csak azt értem el, hogy durván félbeszakított, és rám sózott egy feladatot: bizonyítsam be, hogy a háború és az erkölcsi tökéletesedés ugyanarra a genetikai örökségre vezethető vissza.
Ezt röviden így lehetne összefoglalni: a háborúk kivétel nélkül a népességnövekedés miatt robbannak ki. (Igen, még a keresztes hadjáratok is, bár ezt bizonyítandó igencsak alaposan meg kell vizsgálnunk a kereskedelmi útvonalakról, a születési arányok változásáról és még számtalan más tényezőről szóló történelmi forrásokat.) Az erkölcs pedig — ahogy valamennyi korrekt erkölcsi törvény, úgy az egész is — az önfenntartás ösztönéből vezethető le. Erkölcsös cselekedetnek az olyan viselkedés tekinthető, amelyik az egyén szintje fölött enged szabad utat a túlélési ösztönnek — ilyen például az apa, aki feláldozza magát, csakhogy megmentse gyermekeit. Mivel azonban a népességnövekedés más lények túlélési folyamata miatt fokozódik, ez elkerülhetetlen háborúhoz vezethet, mert az is a növekvő népesség nyomásának az eredménye. Közvetett módon ugyanabból az örökölt ösztönből vezethető le, amelyik szülőanyja az emberi lényeknek megfelelő valamennyi erkölcsi törvénynek is.
A bizonyítás ellenőrzése: Lehetséges-e oly módon megszüntetni a háborút, hogy megállítjuk a népesség növekedését? (és ily módon elhárítjuk a háború nyilvánvaló borzalmait) Elfogadható módszer-e egy olyan erkölcsi törvény bevezetése, amelyik a lakosságot a rendelkezésre álló élelmiszer- és nyersanyagforrásokra korlátozza?
Anélkül, hogy a születésszabályzás hasznosságát vagy erkölcsösségét közelebbről megvitatnánk, tapasztalatból tudjuk bizonyítani, hogy a saját szaporodását korlátozó fajokat kiszorítják a terjeszkedő fajok. A földi történelem folyamán bizonyos népcsoportok korlátozták a szaporodást, más népek kihasználták ezeket a korlátozásokat, és beolvasztották a fogyatkozó népcsoportokat. Ennek ellenére tételezzük fel, hogy az emberi fajnak sikerül egyensúlyban tartania a születések és a halálozások számát, mégpedig olyan mértékben, hogy azzal tökéletesen összhangban legyen saját bolygójának élettere. Végre beköszöntene a béke. Mi történne ezután?
Hamarosan (talán már a következő hét szerdáján) megjelennének a csótányok, és kiirtanák azt a fajt, amelyik „letette kardját és pajzsát ott lent, a folyónál”, a világegyetem pedig megfeledkezne rólunk. Ez még így is megtörténhet. Vagy mi terjeszkedünk, és elűzzük a csótányokat, vagy ők hódítják meg a Galaxist és irtanak ki minket — hiszen mindkét faj kemény, szívós intelligens, és mindkettőnek ugyanarra fáj a foga.
Van valami halvány sejtésed arról, hogy a népességnövekedés nyomása milyen gyorsan arra kényszeríthetne minket, hogy szőröstül-bőröstül lenyeljük az egész világegyetemet? Meg fogsz lepődni: még annyi ideig sem tart, amíg egyet pislogsz. Már ha fajunk életkorát veszed mértékül.