Számolj utána, ha nem hiszed! Olyan, mint a kamatos kamat.
De vajon van-e az embernek „joga” arra, hogy meghódítsa a világegyetemet?
Az ember az, ami. Egy vadállat, aki életben akar maradni, és aki mindeddig még a legkeményebb konkurenciaharcban is képes volt erre. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor mindaz, amit az erkölcsről, a törvényekről, a háborúról, a politikáról — és így tovább — hablatyolnak, tiszta hülyeség. A korrekt erkölcsi törvények levezethetőek annak a tudatából, hogy mi is igazából az ember — és nem arra alapulnak, hogy mit szeretnének a világmegváltók és a jólelkű, öreg nénikék.
A világegyetem előbb-utóbb úgyis a tudtunkra adja, hogy van-e jogunk terjeszkedni, avagy nincs.
Amíg ez kiderül, addig a rohamosztagosok ott lesznek a fronton, ugrásra készen, és elszántan, hogy segítsék saját fajtánk harcát.
Röviddel az iskola befejezése előtt mindannyiunkat kiküldtek a mélyűrbe, hogy egy tapasztalt parancsnok irányítása alatt szolgáljunk. Ez jelentette a záróvizsga gyakorlati részét. A „fedélzeti kiképző” döntötte el, hogy megfelelsz-e azoknak a feltételeknek, amelyeknek egy tiszt meg kell, hogy feleljen. Természetesen a döntést meg lehet fellebbezni egy bizottság előtt, de tudtommal még soha, senki nem élt ezzel a lehetőséggel. A kadétok vagy diplomával a hónuk alatt jöttek vissza — vagy soha többé nem láttuk őket.
Néhányan közülük nem mondtak csődöt — egyszerűen csak megölték őket —, hiszen a tisztjelölteket kizárólag ütközetbe induló hajókra osztják be. Mindig készenlétben kellett tartanunk a tábori felszerelésünket. Egyszer pedig ebéd közben elvezényelték századunk valamennyi kadét parancsnokát. Úgy hagyták ott az asztalt, hogy be sem fejezték az evést, és én azon vettem észre magam, hogy én vagyok a kadétok századparancsnoka.
Ez a rang az alapkiképzéseken kapott tisztesi csíkokhoz hasonlóan egy meglehetősen kétes kitüntetés. Alig két nappal később engem is behívtak a parancsnokhoz.
Futólépésben indultam az irodájába, vállamon a zsákommal, és remekül éreztem magam. Nagyon elegem volt már abból, hogy késő estig csak magoljak, állandóan karikás szemmel mászkáljak, és hogy mindig lemaradva botladozzak a tanterv nyomában. Elegem volt abból, hogy én vagyok az iskola bolondja. A kis Johnnie-nak most pontosan egy harcoló alegység társaságára van szüksége!
Elhaladtam néhány új tisztjelölt mellett, akik menetoszlopban indultak az órára. Arcukon azzal a jellegzetes, elkeseredett kifejezéssel, amelyik valamennyi tisztjelölt sajátja, attól a pillanattól kezdve, hogy felfogta, alighanem élete legnagyobb hibáját követte el, amikor úgy döntött, hogy katonatiszt lesz belőle. Énekelni kezdtem. A dalolást csak akkor fejeztem be, amikor a parancsnokság közelébe értem.
Két másik tisztjelölt már ott volt — Hassan kadét és Byrd kadét. Gyilkos Hassan volt az osztályunk legidősebb tagja. Pontosan úgy nézett ki, mint az a fickó, akit a halász csak hosszas könyörgés után volt hajlandó kiengedni a palackból, míg Birdie, a Madárka, nagyjából akkora volt, mint egy veréb, és körülbelül annyira félelmetes is.
Beküldtek minket a szentélyek szentélyébe. A parancsnok a tolószékébe ülve várt ránk.
Csak a hétvégi sorakozókon és a díszelgések alkalmával láthattuk két lábon állni. Azt hiszem, komoly nehézséget okozhatott neki a járás. Ez persze nem jelentette azt, hogy egyébként nem találkozhattunk vele — például amikor az ember kint állt a táblánál, és megpróbált megoldani egy szörnyűséges matematikai feladatot, véletlenül megfordulva rádöbbenhetett arra, hogy Nielssen ezredes a tolókocsijából bámulja, és érdeklődve nézi a táblát elcsúfító hibákat.
Az ezredes sosem szakította félbe az oktatást. Parancsba adta, hogy tilos „Fel! Vigyázz!”-t vezényelni, ha megjelenik valahol, és úgy tűnt, mintha lenne egy seregnyi hasonmása, amivel alaposan próbára tette az idegeinket.
A parancsnok tulajdonképpen flottatengernagyi rangot viselt (igen, az a Nielssen); a tiszti iskolában kapott ezredesi rangja csak ideiglenes volt, addig, amíg másodjára is búcsút mond az aktív szolgálatnak. Azért csináltak belőle ezredest, hogy a tiszti iskola élére állíthassák. Egyszer megkérdeztem egy számvivő tisztet, hogy miként lehet ezt összhangba hozni az előírásokkal, mire ő megerősítette azt, amit amúgy is sejtettem — a parancsnok csak ezredesi járandóságot kap, amíg az iskolát vezeti — viszont rögtön tengernagyi fizetést folyósítanak neki, mihelyt nyugdíjba vonul.
Nos, ahogy Ace mondaná, nincs két, egyforma tojás. Nehezen tudnám elképzelni magamról, hogy lemondjak a fizetésem, feléről, csak azért, hogy egy kondára való tisztjelöltet babusgassak.
Nielssen ezredes felpillantott, és azt mondta:
— Jó reggelt, uraim. Helyezzék magukat kényelembe!
Leültem, de nem éreztem túlzottan kellemesen magam. Odagördült a kávéfőzőhöz, megtöltött négy csészét, Hassan pedig segített neki kiosztani. Nem igazán lelkesedtem a kávéért, de hát egy tisztjelölt nem utasítja vissza azt, amivel a parancsnoka megkínálja.
Ivott egy kortyot.
— Itt vannak a parancsaik, uraim — jelentette ki —, és az ideiglenes besorolásuk. Indulás előtt azonban szeretnék meggyőződni arról, hogy tényleg tisztában vannak a státusukkal.
Erről a státusról már az oktatás során is felvilágosítottak minket. Tisztek leszünk ugyan, de csak olyan mértékben, hogy az éppen elegendő a kipróbálásunkra és a kiképzésünkre — „létszámfölötti, ideiglenes és átmeneti”. Ez a beosztás igencsak alantas, tökéletesen felesleges, nagyban függ a jó magaviselettől, és rendkívül rövid ideig tart. Mihelyt visszaérünk a tiszti iskolába, azonnal visszakapjuk kadéti rangunkat, és a vizsgáztató tisztek bármikor lefokozhatnak minket.
„Megbízott alhadnagynak” neveznek ki minket, ami olyan a rangok sorában, mint a hernyótalpas zebrapinty, egy beosztás, ami a rohamosztagos őrmesterek és az igazi tiszteket elválasztó hajszálvékony repedésből kandikál ki. A tiszti hivatásnak ez a létező legalacsonyabb fokozata. Ha valaki valahol véletlenül tisztelgett egy alhadnagynak, akkor vagy a szemével volt baj, vagy a világítás nem volt rendben.
— Habár alhadnagyi rangot kapnak — folytatta — , a járandóságuk összege változatlan marad, és továbbra is miszternek fogjuk szólítani önöket. Egyedül az egyenruhájukra kapnak egy váll-lapot, kisebbet, mint az iskolai jelvényük. Új rangjuk ellenére is még növendékeknek tekintjük önöket, mivel még nem dőlt el, hogy alkalmasak-e a tiszti pályára.
Az ezredes elnevette magát.
— De hát akkor miért is nevezzük ki magukat alhadnagynak?
Ezen már én is elég sokat gondolkoztam. Mi a fenéért szórakozunk ezzel a kinevezősdivel, aminek semmi köze sincsen az igazi tiszti diplomához?
Azt persze tudtam, hogy mit ír elő a tankönyv.
— Mr. Byrd? — kérdezte a parancsnok.
— Hát, azért, hogy részesei lehessünk a parancsnoki hierarchiának.
— Helyes.
Az ezredes odagördült az alegység szervezeti felépítését ábrázoló faliplakáthoz. A szokásos piramis volt, amelyik bemutatta a parancsnoktól a közlegényekig terjedő szolgálati hierarchiát.
— Nézzenek ide!
Egy téglalapra mutatott, amelyet egy vízszintes vonal kötött össze a saját nevével. A téglalapra nyomtatott betűkkel ezt írták: A PARANCSNOK ASSZISZTENSE (Miss Kendrick).
— Uraim — folytatta —, igen komolyan zavarba jönnék, ha Miss Kendrick nélkül kellene irányítanom ezt az iskolát. Az ő feje az események és a parancsnoki hatáskörömbe eső adatok valóságos tárháza.