Nekünk legalább azzal nincs gondunk, hogy a tisztjelöltek nem elég bátrak vagy, hogy nem elég erősek az idegeik. Tudjuk, hogy önök jó katonák — tapasztaltak, a fegyverek mesterei — különben nem is lennének itt. Azzal is tisztában vagyunk, hogy az önök értelmi szintje és a műveltsége eleget tesz a minimális követelményeinknek. Ezekből az előfeltételekből kiindulva megpróbáljuk kiszűrni a nem teljes mértékben megfelelő jelölteket — hazaküldjük őket az egységükhöz, mielőtt megrontanánk egy kiváló rohamosztagost azzal, hogy olyan dolgokat követelünk tőle, amire nem képes. A tanfolyam kemény — mivel az, ami majd önöket várja még ennél is keményebb lesz.
A végére csak egy maroknyian maradnak, olyan személyek, akiknek jó esélyük van arra, hogy megkapják a tiszti kinevezést. A legfontosabb alkalmassági feltételt azonban nem tudjuk itt, ezek között a falak között megvizsgálni. Azt a bizonyos meghatározhatatlan valamit, ami megkülönbözteti a harctéri vezetőt az egyszerű katonától… Ez az a valami, ami kiszűri mindazokat, akik látszólag alkalmasak a tiszti hivatásra, valójában azonban nincs meg az elhivatottságuk. Ezért kell önöknek a csatatéren bizonyítaniuk.
— Uraim! Eljött az a pillanat, amikor bebizonyíthatják az alkalmasságukat. Készen állnak az eskü letételére?
Egy pillanatig csend volt, azután megszólalt Gyilkos Hassan határozott hangja.
— Igen, uram.
Birdie meg én voltunk a visszhang. Az ezredes a homlokát ráncolta.
— Eddig csak arról áradoztam, hogy milyen remek legények önök. Egészségesek, mint a makk, talpraesettek, kisportoltak, fegyelmezettek, harcedzettek. Mintha csak a toborzóplakátról léptek volna le… Tiszt urak!
Megvetően felhorkantott.
— Badarság! Egy napon talán tényleg tiszt lesz magukból. Remélem, hogy így lesz — hiszen nem szívesen pocsékoljuk a pénzt, az időt és a fáradtságot, de ugyanakkor, és ez sokkal fontosabb, tudniuk kell, hogy remeg a lábam, valahányszor kiküldök a harctérre egy csapat félig képzett ifjú tisztjelöltet! Végig azért ráz a hideg, mert nem tudhatom, hogy milyen szörnyetegeket szabadítok éppen a jobb sorsra érdemes harcoló csapatok nyakába. Ha tudnák, hogy mi vár magukra, akkor nem törnék annyira magukat az eskü letételéért! Ha tényleg tudnák, akkor lehet, hogy megtagadnák a felesküvést, és arra kényszerítenének, hogy a régi rangjukat vissza adva hazaküldjem önöket a bajtársaikhoz.
Úgyhogy még egyszer figyelmeztetem önöket. Mr. Rico, elképzelte már, milyen lehet az, ha egy ezred elveszítése miatt hadbíróság elé állítják?
A kérdés valósággal fejbe kólintott.
— Tessék? Nem, uram. Nem képzeltem el.
— A hadbírósági eljárás — mindegy, hogy milyen okból kerül sor rá — nyolcszor rosszabb egy tisztnek, mint egy közkatona számára. Olyan bűnökért, amiért egy közlegényt legfeljebb elbocsátanának a seregből — néha csíkos háttal, de néha anélkül — a tisztet azonnal kivégzik. Akkor már jobb lenne, ha meg sem született volna.
— Gondolkozzanak el ezen! — folytatta komoran az ezredes.
— Amikor az előbb arról beszéltem, hogy eleshet a parancsnokuk, akkor még nem is szóltam a szóba jöhető legnagyobb katonai tragédiáról. Mr. Hassan! A történelem folyamán mi volt az egyetlen összecsapás során megsemmisített parancsnoki fokozatok maximuma?
Hassan homlokán szakadékká mélyültek a ráncok.
— Nem vagyok benne egészen biztos, uram. A Hangyaboly-hadművelet során, a visszavonulás előtt mintha lett volna egy őrnagy, akinek egy egész hadosztályt kellett irányítania.
— Ez igaz, Fredericknek hívták az őrnagyot. Előléptették, és a mellére akasztottak egy kitüntetést. De ha visszagondolnak, egészen a második világháború elejéig, akkor rábukkanhatnak arra az esetre, amikor egy tengerészhadnagy nemcsak, hogy átvette egy csatahajó irányítását, és folytatta a bevetést, de olyan jeleket adott a flotta többi részének, mintha ő lenne a parancsnokló tengernagy. Helyesen járt el, jóllehet, voltak ott olyan tisztek is, akik magasabb helyen álltak a parancsnoki hierarchiában, mint ő, és képesek lettek volna cselekedni. Rendkívüli viszonyok között kellett döntenie. Összeomlott a hírközlő rendszerük. Én azonban most arra az esetre gondolok, amikor hat perc alatt elpusztult a parancsnoki hierarchia négy, teljes lépcsőfoka. Ez olyan, mintha egy szakaszparancsnok egy pillanatra behunyná a szemét, és mire kinyitja, máris egy egész hadosztályt kell irányítania. Hallott valamelyikük erről az esetről?
Halálos csend.
— Semmi baj. A nagy napóleoni háború egyik mellékhadszínterén történt mindez. Az érintett, ifjú tiszt egy hadihajó legalacsonyabb beosztású tisztje volt. Tudják, olyan tengerjáró hadihajóé. A fiatalember nagyjából olyan idős lehetett, mint az önök osztályába járó tisztjelöltek legtöbbje. Még nem kapott tiszti rangot. Próbaidős alhadnagynak nevezték ki, és kérem, vegyék észre, hogy ugyanazt a rangot kapta, mint önök is a vizsgabevetésük során. A fiúnak nem voltak csatatéri tapasztalatai, és a parancsnoki hierarchiában négy tiszt állt fölötte. Amikor megkezdődött a tengeri csata, megsebesült a hajó parancsnoka. A fiú felemelte, és biztonságos helyre vonszolta. Ez minden, amit csinált — megmentette egy bajtársát. Ám ezt anélkül tette, hogy engedélyt kért volna a szolgálati hely elhagyására. Mialatt biztonságos helyre vitte a sebesültet, a fedélzeten meghalt az összes többi tiszt. Őt pedig hadbíróság elé állították, mert „egy összecsapás során parancsnok létére elhagyta a szolgálati helyét”. Bűnösnek találták, és elbocsátották a flottától.
Megdöbbentem.
— Csak ezért, uram?
— Miért is ne? Igaz, mi is megmentjük a sebesültjeinket. De ezt mi egészen más körülmények közt tesszük, mint amilyenek a régi korok tengeri csatáinak idején uralkodtak. Ezenkívül pedig a mentést elvégző katona egy egyértelmű parancsra cselekszik. A sebesültek megmentése azonban sosem lehet magyarázat arra, hogy visszavonuljunk, és beszüntessük a harcot. Ennek a bizonyos fiatal tisztnek a családja százötven éven át küzdött azért, hogy megváltoztassák az ítéletet. Természetesen sikertelenül. Az eset bizonyos körülményeit ugyan nem sikerült minden kétséget kizáróan tisztázni, de az nyilvánvaló, hogy a csata során engedély nélkül hagyta el szolgálati helyét. Világos, tapasztalatlan zöldfülű volt, de még így is örülhet, hogy nem akasztották fel.
Nielssen ezredes hideg pillantást vetett rám.
— Mr. Rico! Önnel is megtörténhetne ez?
Nagyot nyeltem.
— Remélem, hogy nem, uram!
— Akkor hadd vázoljam fel, mi minden történhet önökkel a vizsgabevetésük során. Tegyük fel, hogy egy nagyobb bevetésen vesznek részt, több hajóval, és egy egész ezreddel. Egy idegen bolygón próbálnak meg leszállni. Először természetesen a tisztek ugranak. Ennek persze megvannak a maguk előnyei és hátrányai is, mi azonban ragaszkodunk ehhez, mert jó hatással van a csapatok moráljára; egyetlen közkatona sem léphet ellenséges bolygóra hamarabb, mint a saját tisztje. Tegyük fel, hogy a csótányok is tisztában vannak ezzel — igen nagy a valószínűsége, hogy tudnak róla. Az ellenség azonnal megöli az első partraszállókat… de nem tudja megsemmisíteni az összes rohamosztagost. Tegyük fel, hogy ön azon felesleges személyek egyike, akiknek sorba kellett állni egy üres kapszuláért, így csak a második hullámban lőtték ki. Mi történik ekkor?