— Hát, nem is tudom, uram.
— Ebben a pillanatban egy egész ezred szakad a nyakába. Mit fog csinálni az ezredével, miszter? Gyerünk, válaszoljon! A csótányok nem várnak!
— Hát… — ledaráltam neki azt a választ, amit a tankönyvben olvastam: — Átveszem a parancsnokságot, és az adott körülményeknek megfelelően cselekszem, uram. Alkalmazkodom ahhoz a taktikai helyzethez, ami ott vár rám.
— Szóval, ezt fogja tenni? — horkantott fel az ezredes. — Természetesen maga is meg fog halni. Ez minden, amit ilyen helyzetben tehet az ember. De remélem, hogy emelt fejjel fog a fűbe harapni — és harsány hangon adja ki a parancsait, legyenek azok értelmesek, vagy abszolút baromságok. Mi nem várjuk el a kismacskáktól, hogy tigrisként harcoljanak, és győzzenek, mi csak azt akarjuk, hogy megpróbáljanak harcolni és győzni. Na jó! Keljenek fel, és emeljék fel a jobb kezüket.
Felemelkedtünk, és harminc másodperccel később már tisztek voltunk — létszámfölöttiek, ideiglenesek és átmenetiek.
Azt hittem, most megkapjuk a váll-lapokat, aztán leléphetünk. A váll-lapokért nem kell fizetni — csupán ránk ruházzák őket, ugyanúgy, mint az ideiglenes tiszti megbízatásunkat, amelyet végül is szimbolizálnak. Ám a parancsnok hátradőlt a tolókocsijában, és szinte már emberinek látszott.
— Nos, fiúk, kaptatok egy kis ízelítőt abból, hogy mi vár rátok. Azt szeretném, hogy már előre elgondolkodjatok azon, mit fogtok csinálni, ha a nyakatokba szakad az ég, és egymás után jönnek a rossz hírek. Tisztában kell lennetek azzal, hogy életetekkel feleltek az alárendeltjeitekért. Nincs jogotok arra, hogy egy öngyilkos vállalkozás során eldobjátok magatoktól, csak hogy dicsőséget szerezzetek. Tudnotok kell, nem ér a bőrötök annyit, hogy feltétlenül meg kelljen menteni, ha a taktikai helyzet ennek az ellenkezőjét követeli meg. Azt akarom, hogy kilövés előtt izzadjatok az idegességtől, csak hogy nyugodtak, és határozottak lehessetek, ha utána végre megkezdődik a tánc.
Ez persze lehetetlen, ám egy kivétel csak akad. Mi menthet meg benneteket, ha már elviselhetetlenül nagy a nyomás? Tudja valaki?
Senki sem válaszolt.
— Na gyerünk már! — mondta vádlón az ezredes. — Már nem vagytok újoncok! Mr. Hassan!
— A helyettesem, a főtörzsőrmester, uram — felelte a Gyilkos megfontoltan.
— Magától értetődően. Az őrmester valószínűleg idősebb, mint ti, több bevetés van a háta mögött, és valószínűleg nálatok sokkal jobban ismeri a beosztottakat. Mivel pedig neki nem kell a felelősség iszonyatosan bénító súlyával küzdenie, ezért valószínűleg tisztábban és gyorsabban fog gondolkodni mint ti. Úgyhogy tőle kérjetek tanácsot. Van erre egy saját hullámhosszotok a sisakban. Emiatt nem fog kevésbé tisztelni benneteket. Megszokta, hogy kikérik a tanácsát. Viszont ha nem így tesztek, akkor azt fogja feltételezni, hogy bolondok vagytok, beképzelt mindentudók. S igaza is lenne ezzel.
A tanácsait nem kell feltétlenül megfogadnotok. Akár megcsináljátok azt, amit mondott, akár nem, döntsetek, és adjátok ki a parancsokat! Egy szakaszvezető őrmester önbizalmát csak egy, és csak egyetlenegy dolog tudja megingatni, mégpedig az, ha kénytelen megállapítani, hogy egy olyan főnöknek dolgozik, aki nem tud dönteni.
Még sosem létezett olyan fegyvernem, ahol a tisztek és a közkatonák annyira egymásra lettek volna utalva, mint a Mobil Erőknél. A két részt az őrmesterek kapcsolják össze. Erről sose feledkezzetek meg!
A parancsnok tolókocsijával az íróasztal mellett álló faliszekrényhez gördült. A szekrényben sor, sor fölött apró fiókok voltak, mindegyikben egy-egy dobozkával. Az ezredes kivett egy dobozt, és kinyitotta.
— Mr. Hassan…
— Uram?
— Ezt a váll-lapot Terence O'Kelly kapitány viselte a vizsgabevetése során. Megfelel önnek, ha ezzel küldöm ki a csatatérre?
— Uram? — Az óriás hangja meglepően elvékonyodott, olyan volt, mint aki könnyekben készül kitörni. — Igenis, uram!
— Akkor lépjen előre!
Nielssen ezredes Hassan vállára erősítette a váll-lapokat, és azt mondta:
— Viselje ezt a kitüntetést ugyanazzal a bátorsággal és rettenthetetlenséggel, mint ő… de hozza is vissza őket! Megértette, amit mondtam?
— Igenis, uram! Megteszem, ami tőlem telik.
— Ebben biztos vagyok. A tetőn már várja a légitaxija, és az űrkomp huszonnyolc perc múlva gyújtja be a rakétáit. Teljesítse a feladatát, uram!
A Gyilkos tisztelgett, és elhagyta a szobát. A parancsnok pedig újra a szekrényhez lépett, és egy másik dobozt vett elő.
— Mr. Byrd. Hisz ön a végzetben?
— Nem, uram.
— Tényleg nem? Mert én igen, és nem is kicsit. Így viszont feltételezhetem, hogy nem akadhat semmi kifogása olyan váll-lapok ellen, amelyet már öt tiszt viselt ön előtt. Mindannyian elestek a vizsgabevetés során.
Birdie csak egy pillanatig habozott.
— Nincs, uram.
— Rendben. Mert ezt az öt tisztet tizenhét érdemrenddel tüntették ki, a Terrai Bátorsági Érdemrendtől a Sebzett Oroszlánig. Lépjen ide! A barna foltos váll-lapot mindig a bal vállán kell viselnie — és eszébe se jusson megtisztítani. Csak azzal törődjön, hogy a másik tiszta maradjon! Kivéve persze, hogyha ennél fontosabb kötelességei akadnak, de azokat úgyis fel fogja ismerni. Itt van az elődeinek a listája, akik ezt a váll-lapot viselték. Indulásig még van egy félóra ideje. Menjen el az elesettek mauzóleumába, és olvassa el, hogy mit írtak ez alá az öt név alá.
— Igenis, uram.
— Teljesítse a feladatát, uram!
Ezután felém fordult, a szemembe nézett, és éles hangon azt mondta:
— Valami baj van? Mondja, mi az?
— Hát… — dadogtam —, uram, az a próbaidős alhadnagy, akit elbocsátottak a flottától. Hol olvashatnék róla valami közelebbit?
— Ó, fiatalember. Nem akartam rögtön elvenni az étvágyát. Csak azt akartam, hogy felébredjen az álmodozásból. Erre a bizonyos tengeri csatára 1813 júniusában került sor, az USF Chesapeake és a HMF Shannon között. Nézzen utána a Tengerészeti Enciklopédiában! A könyvet ott találja a hajója könyvtárában.
Összehúzott szemöldökkel visszafordult a szekrény felé. Majd ezt mondta:
— Mr. Rico, levelet kaptam az ön egyik középiskolai tanárától. Egy nyugalmazott tiszttől, aki arra kért, hogy azt a váll-lapot adjam oda magának, amit ő is viselt kadét korában. Nagyon sajnálom, hogy el kellett utasítanom ezt a kérést.
— Uram?
Hihetetlenül boldog voltam, hogy Dubois ezredes még mindig szemmel tart a távolból, de ugyanakkor szörnyű csalódottság fogott el.
— Nem lehet, mert lehetetlen teljesíteni ezt a kérést. Két évvel ezelőtt kiadtam ezt a váll-lapot, és soha többé nem kaptam vissza. Hagyatéki ügy. Hmm…
Kivett egy dobozt, és rám nézett.
— Kezdhetne egy pár új váll-lappal. Nem a jelvény a fontos, ami számít, az az, hogy egykori tanára magára akarta bízni a saját váll-lapjait.
— Ön dönt, uram.
— Másrészt viszont — felemelte a kezében tartott dobozkát —, megkaphatná ezeket a váll-lapokat. Eddig öt tiszt viselte őket… de az utolsó négy jelölt közül egynek sem sikerült átmenni a vizsgán. Nem mondtak csődöt, de hihetetlenül szerencsétlenek voltak. Készen áll arra, hogy véget vessen ennek a szerencsétlenség sorozatnak? Hajlandó megpróbálni, hogy eloszlassa a gonosz varázslatot?