— Kapitány, nem tudom, hogy mit fog szólni a javaslatomhoz, mivel már mondta, hogy ne lábatlankodjak olyan sokat a legénység körleteiben. De tizedes koromban én voltam a fegyvermester helyettese.
— Folytassa!
— Nos, a vége felé már én voltam a fegyvermester. Persze, csak gyakorlati tapasztalataim vannak, nem végeztem el a különleges fegyverismereti tanfolyamot. De segédként és szerelőként még hasznomat vehetnénk, és ha megengedi, akkor magamra vállalhatnám az új vértek beüzemelését, vagy a rutinellenőrzéseket — Cunha és Navarre pedig nyugodtan foglalkozhat a nehezebb munkákkal.
Blackie hátradőlt, és elvigyorodott.
— Miszter, én meglehetősen jól ismerem az előírásokat, és sehol sincs leírva az, hogy egy tisztnek nem szabad bemocskolnia a kezét.
Elhallgatott, majd folytatta:
— Ezt csak azért mondom, mert a hozzám beosztott „fiatal úriemberek” némelyike mintha olvasott volna ilyesmit. Oké, szerezzen magának egy munkaruhát a raktárból! Mert arra nincs szükség, hogy az egyenruháját is bemocskolja. Menjen most hátra, beszéljen a helyettesével, és közölje vele, hogy elő akarja léptetni Brumbyt, és hogy ezért néhányan egy ranggal feljebb kerülhetnek, már ha én elfogadom a javaslatát. Azt is mondja meg neki, hogy mostantól az ideje nagy részét a fegyverszobában tölti, és ezért azt kívánja, hogy minden más ügyet a főtörzs intézzen el maga helyett. Azt is közölje vele, hogy a fegyverszobában keresse, ha valami gondja van. Azt azonban ne árulja el neki, hogy először tőlem kért tanácsot. Egyszerűen csak adjon neki parancsokat! Érthető, amit mondtam?
— Igen, u… Igen, mindent értek.
— Jól van! Akkor menjen! Már várja a munka. És ha úgyis átmegy a térképszobán, akkor szóljon már oda Rozsdásnak, hogy legyen olyan kedves, emelje már meg a dagadt valagát, és jelentkezzen nálam.
Az ezután következő két hét életem legdolgosabb időszaka volt. Többet dolgoztam, mint újonc koromban. Szerelőként napi tíz órát töltöttem a fegyverszobában, és ez még nem volt minden. Ott volt a matematika — ez elől nem volt kibúvó, hiszen személyesen a kapitány oktatott. Étkezések — erre naponta legalább másfél órát be kellett tábláznom. Ehhez jönnek a hétköznapi élet napi apróságai — borotválkozás, zuhanyozás, az egyenruha gombjainak felvarrása, és az is, hogy sorakozó előtt tíz perccel megpróbáljam elérni a hajó őrtisztjét, és rávenni arra, hogy kinyissa a mosodát, mert csak így juthatunk hozzá a frissen mosott egyenruhákkal teli zsákokhoz. (A Flottánál íratlan törvénynek számít, hogy a kincstári tárgyakat mindig akkor kell elzárva tartani, amikor valakinek véletlenül szüksége van rájuk.)
Az őrség beosztása, sorakozók, szemlék és még a szakaszommal is el kellett végeznem egy minimális mennyiségű rutinfeladatot. Ez naponta egy újabb órámba került. Ezenkívül én voltam a „George”. Minden csapatnak megvan a maga „George”-a. Ő a legifjabb tiszt, akinek az összes hülye feladat a nyakába szakad — ő a sporttiszt, az oktatótiszt, a távoktatás felelőse, vádló a hadbírósági eljárásokban, a takarékpénztár kincstárnoka, a leadott dolgok gondnoka, a legénységi konyha ellenőre, az ő feladata a levelek cenzúrázása, a bíráskodás a versenyeken, és ami még elképzelhető. Hihetetlenül hosszú ez a lista.
Előttem Rozsdás Graham volt az egység „George”-a, így aztán érthető, hogy a boldogságtól sugárzó arccal nyújtotta át nekem a szimbolikus piros lámpácskát. Később már nem volt ilyen boldog, amikor ragaszkodtam ahhoz, hogy készítsünk leltárt mindazokról a dolgokról, amelyeket aláírásommal megerősítve megőrzésre átveszek. Rozsdás jelezte, hogy amennyiben egy igazi tiszt aláírása nem elég nekem, akkor egy közvetlen parancs talán majd megváltoztatja a hozzáállásomat. Én azonban kötöttem az ebet a karóhoz, és azt mondtam neki, hogy írásban kérem a parancsait — méghozzá két aláírt példányban, hogy megtarthassam az eredetit, a másolatot pedig továbbíthassam a századparancsnoknak.
Rozsdás dühösen engedett, hiszen még egy hadnagy sem olyan buta, hogy leírjon egy ilyen parancsot. Én sem voltam túlzottan boldog, hiszen Rozsdással kellett egy kabinban laknom, és akkoriban még ő volt a matektanárom. Ennek ellenére közösen megcsináltuk a leltárt. Warren főhadnagy összeszidott, amiért ilyen szőrszálhasogató vagyok, de ennek ellenére kinyitotta a páncélszekrényét, és hagyta, hogy ellenőrizzem az ott őrzött tárgyakat. Blackstone kapitány szó nélkül kinyitotta a saját széfjét, ám az arckifejezését látva nem tudtam eldönteni, hogy helyesli-e vagy sem kötelességtudatomat.
A letétbe helyezett tárgyak kivétel nélkül megvoltak, viszont a listán szereplő dolgokból nem egy hiányzott. Szegény Rozsdás! Anélkül vette át ezeket az elődjétől, hogy ellenőrizte volna a leltárt, és most neki kellett megtéríteni a hiányokat. Az elődjét már nem lehetett felelősségre vonni, mivel már nem élt. Rozsdás egy éjszakán keresztül álmatlanul forgolódott (én szintén), aztán reggel elmentünk Blackie-hez, és meggyóntunk neki.
Blackie alaposan leteremtette, aztán megoldást keresve átnéztük a hiányzó tárgyak felsorolását, végül sikerült nagy részüket „ütközetben megsemmisültként” kipipálnunk. Ezzel az összeg annyira összezsugorodott, hogy Rozsdás egy heti járandóságából ki tudta volna fizetni, ám Blackie nem engedte meg, hogy átadja nekem a kincstárnoki posztot, így aztán a kár megtérítése meghatározatlan időre eltolódott.
Nem mindegyik feladatom okozott ilyen fejtörést. Hadbírósági tárgyalásra például nem is került sor. Egy jó csapatban nincs helye az ilyesminek. A levelek cenzúrázásával sem kellett túl sokat foglalkoznom, amíg Cserenkov-hajtóművel száguldoztunk az űrben. Ugyanez vonatkozott a takarékpénztárra. A sporttiszt feladatkörét sikerült Brumbyra sóznom. Csupán a jelentősebb eseményeken bíráskodtam, ilyen pedig nem sok adódott. A legénységi konyha minden kritikán felül állt. Kipipáltam az étlapot, és néha benéztem a szakácshoz — vagyis, ha nem akartam levenni a mocskos munkaruhát, akkor ott ettem egy szendvicset, és mentem vissza dolgozni a karbantartó műhelybe. A továbbképző tanfolyamok rendkívül sok papírmunkával jártak, mivel háború ide, vagy oda, a legtöbben igyekeztek tovább képezni magukat. Ezt a feladatot átpasszoltam a főtörzsnek, a papírmunkát pedig elintézte az egyik őrvezető az irodából.
Ennek ellenére legifjabb tisztként napi két órán át foglalkoztam ezekkel a plusz feladatokkal, egyszerűen csak azért, mert olyan sok akadt belőlük. Ha mindezt összeszámoljuk — tíz óra fegyverszoba, három óra matematika, másfél óra étkezés, egy óra mosakodás és karbantartás, egy óra gyakorlatozás, két óra egyéb feladatok, és még a nyolc órányi alvás, akkor a végén kijön egy huszonhat és fél órás munkanap. A hajón nem a huszonöt órás napok szerint éltünk, mint Sanctuaryn. Mihelyt elhagytuk a bázist, azonnal átálltunk a greenwichi időszámításra, és az univerzális naptárra.
Szabadidőm csak akkor volt, amikor aludtam.
Egyik nap, hajnali egy óra tájban ott ültem a térképszobában, és a matekleckémet próbáltam megoldani, amikor bejött Blackstone kapitány.
— Jó estét, kapitány — mondtam neki.
— Talán inkább jó reggelt, nem? Mi a francot csinál még itt, fiam? Talán nem tud aludni?
— Hát, azt azért tudnék.
Felvett néhány füzetet az asztalról, és megkérdezte:
— Mi az, az őrmester nem tudja elvégezni a papírmunkát? Menjen aludni!
— De kapitány…
— Üljön le, Johnnie! Már régóta akartam magával beszélni. Szolgálati idő után sosem látom itt, a térképszobában. Ha benézek a kabinjában, maga ott ül az íróasztalnál. Ha Rozsdás lefekszik aludni, akkor átjön ide, a térképszobába. Mondja, mi a baj?