— Hát, nem nagyon birkózom meg a feladataimmal.
— Az senkinek sem sikerülhet. Hogy halad a munka a fegyverszobában?
— Meglehetősen jól. Azt hiszem, sikerülni fog.
— Én is azt hiszem. Figyeljen ide, fiam! Meg kell tanulnia kiválasztani, hogy mi az igazán fontos. Önnek két nagy feladatot kell végrehajtania. Az első az, hogy harcra kész állapotba hozza a szakasz fegyverzetét — éppen ezzel foglalkozik. Az emberekkel nem kell törődnie, ezt már mondtam. Másodszor pedig — és ez ugyanolyan fontos — saját magát is fel kell készítenie a bevetésre. Na, ezt alaposan elszúrta!
— Készen állok, kapitány!
— Hülyeség! Fizikailag kezd lepusztulni, és nem alszik eleget, így kell felkészülni egy bevetésre? Ha egy szakaszt akar vezetni, fiam, akkor ahhoz csipkednie kell magát. Mától kezdve minden nap fél öttől hatig edzeni fog. Este fél kilenckor, lámpaoltáskor már a kabinjában fekszik. És ha előfordul, hogy kétszer egymás után több, mint tizenöt percig nem tud elaludni, akkor kezelésre jelentkezik a gyengélkedőben. Ez parancs!
— Igenis, uram.
Úgy éreztem, mindjárt rám szakad a mennyezet, és kétségbeesetten még hozzátettem:
— De kapitány, ha tizenegykor lefekszem aludni, hogyan fogok megcsinálni mindent?
— Akkor sehogy. De mint ahogy mondtam, fiam, tisztában kell lenni a prioritásokkal. Tudnia kell, melyik munkája a legfontosabb. Árulja már el, hogyan osztja be az idejét!
Elmeséltem neki, mire bólintott.
— Nagyjából ilyennek képzeltem el.
Kezébe vette a matematika leckémet, és átlapozta.
— Vegyük ezt, például. Világos, szeretné megcsinálni a leckéjét. De miért foglalkozik vele ilyen sokat, amikor éppen csatába tartunk?
— Hát, azt gondoltam…
— Éppen gondolkozni felejtett el közben. Négy lehetőség áll ön előtt, melyek közül csak egy követeli meg, hogy megírja a leckéjét. Először is, lehet, hogy elesik bevetés közben. Másodszor, előfordulhat, hogy megsebesül, és leszereléskor búcsúzóul kinevezik tisztté. Harmadszor pedig lehet, hogy sérülés nélkül megússza a bevetést, de a személyi papírjaira kap a vizsgáztatóitól, vagyis tőlem egy bejegyzést arról, hogy alkalmatlan katonatisztnek. Ebben a pillanatban úgy látom, hogy maga mindent megtesz ezért a megjegyzésért, mert én bizony nem engedem, hogy kapszulába szálljon, ha karikás szemmel és löttyedt izmokkal jelenik meg a készenléti helyiségben. Csak azért, mert túl keveset aludt, és túl sokat ült az íróasztal mögött. A negyedik lehetőség az, hogy összeszedi magát. Önfegyelemre van szüksége. Ha ez sikerül, akkor adok magának egy lehetőséget arra, hogy szakaszparancsnokként bizonyítson. Tételezzük fel, hogy sikerül megemberelnie magát, és végrehajtja a létező legfényesebb hőstettet azóta, hogy Akhilleusz Trójánál agyoncsapta Hektórt, mire én átengedem a vizsgán. A matematika lecke miatt csak ebben az utolsó esetben kell, hogy fájjon a feje. Úgyhogy tegye félre a tanulást, majd a bevetés után magolhat, ha már úton leszünk hazafelé. — Akkor ezt megbeszéltük, én pedig majd értesítem a kapitányasszonyt. Azonnali hatállyal felmentem az egyéb feladatai alól is! Úton, hazafelé majd hódolhat matematikai szenvedélyének. Már ha egyáltalán hazatérünk. Viszont soha nem viszi semmire, ha először nem a legfontosabbat intézi el. Úgyhogy mars aludni!
Egy héttel később találkoztunk a többi egységgel, miután kikapcsoltuk a Cserenkov-hajtóműveket, és üzenetet kaptunk a Flottától, mialatt a fénynél valamivel lassabban repültünk az űrben. Bemértük a pontos helyzetünket, és megkaptuk a haditerveket, a feladatainkat, és a bevetési parancsunkat. Az egész szövege olyan hosszú volt, hogy egy könyvet is meg lehetett volna tölteni vele. A legfontosabb az az utasítás volt, mely szerint nem kellett leugranunk. Ó, tehát egy olyan akcióban vehetünk részt, ahova az urak módjára, az űrkompok kényelmesen kipárnázott padjain érkezhetünk. Ezt azért engedhettük meg magunknak, mert a Federáció erői már megszállták a bolygó felszínét. A második, a harmadik és az ötödik M.E. hadosztály elvégezte a piszkos munkát — és igen magas árat fizetett a sikerért.
Úgy tűnt, hogy a telek, amit éppen megvásároltunk, nem éri meg az árát. A P bolygó kisebb, mint a Föld, a nehézségi ereje 0,7g, a felszíne nagy részét borító óceánból csak csupasz sziklák állnak ki, amin csupán zuzmók nőttek, az állatvilág pedig még említésre sem méltó. A bolygó levegője sem túl egészséges, mivel nagyon sok mérgesgáz, nitrogén és ózon van benne. Az egyetlen szárazföld nagyjából fele akkora, mint Ausztrália, körülötte pedig számtalan értéktelen szigetecske látható. Valószínűleg ugyanolyan sokat kell beruháznunk, mint a Vénuszon, ha lakhatóvá akarjuk tenni ezt a világot.
Persze, ezt a telket nem azért vettük meg, hogy letelepedjünk rajta, hanem azért, mert a csótányok már itt voltak. A vezérkarunk pedig azt gondolta, hogy a csótányok egy másik csoportja éppen úton van ide. Azt is közölték velünk, hogy P bolygó az óriáspókok befejezetlen, előretolt harcállása (87±6 % valószínűséggel). A bolygót a Federáció elleni támadás során akarták felhasználni.
Mivel ezzel a világgal nem voltak különösebb terveink, az is elég lett volna, ha a Flotta egységei megközelítik, és a biztos távolból addig bombázzák ezt a ronda űrgömböt, amíg az mind az emberek, mint az óriáspókok számára használhatatlanná nem válik. Ám a fegyveres erők főparancsnoka elvetette az ötletet, mivel neki egészen más tervei voltak.
Támadásunkat kommandóakciónak szánták. Tudom, hogy elég furcsának hangzik, ha egy többszáz hajót csatasorba állító, emberéletek ezreit követelő összecsapást „kommandóakciónak” nevezek, hiszen ezzel egy időben a Flotta és az M.E. többi rohamosztaga sokfényévnyi távolságban a csótányok birodalmának szívében portyázott, azért, hogy megakadályozza, hogy az ellenség erősítést küldhessen a P bolygóra. A főparancsnok azonban nem pocsékolja értelmetlenül az emberi életeket. Ez az óriási kommandóakció talán eldöntheti, hogy ki nyeri meg a háborút, esetleg már jövőre, de az is lehet, hogy csak harminc év múlva. Többet kellett tudnunk a csótányok pszichológiájáról. Tudni akartuk, hogy tényleg ki kell-e irtanunk a Galaxis összes csótányát, vagy elég, ha csak jól pofán vágjuk őket, és rájuk kényszerítjük a békét. Fogalmunk sem volt róla, hiszen a csótányokról ugyanolyan keveset tudtunk, mint a termeszek lelki életéről.
Ahhoz, hogy megérthessük őket, kommunikálni kellett velük, meg kellett ismernünk a mozgatórugóikat, rájönnünk, hogy miért is harcolnak, és milyen feltételekkel hagynák abba a háborút. A lélektani hadviselés szakértőinek azonban ehhez foglyokra volt szüksége.
A dolgozókat könnyű elfogni, ám egy dolgozó csótány alig valamivel több, mint egy lélektelen gép-rabszolga. A harcosokat is fogságba lehet ejteni, ha szép sorba ellövöd a lábaikat, hogy ne maradjon nekik egy sem. A főnökök nélkül azonban ők is majdnem olyan buták, mint a dolgozók. Persze a tudósaink egy csomó, fontos dologra rájöttek a foglyok segítségével. A dolgozók és a harcosok testében zajló kémiai folyamatokat megvizsgálva sikerült kifejleszteni azt az olajos harci gázt, ami megölte őket, bennünk viszont nem tett kárt. A kutatás eredményeképpen, viszonylag rövid idő alatt már azóta is, hogy rohamosztagosként szolgálok a seregben, számos új fegyverrel bővítették ki az arzenálunkat. Ám ha azt akarjuk megtudni, hogy miért harcolnak a csótányok, akkor el kell kapnunk az egyik agyasukat. Ezenkívül abban is reménykedtünk, hogy egy agyasért sikerül kicserélni a fogságba esett bajtársainkat.