Ez idáig senkinek sem sikerült élve elfogni egy agyas csótányt. Vagy teljesen megtisztítottuk a bolygó felszínét, mint a Sheolon, vagy (ami sajnos nemritkán megtörtént) hogy egy rohamosztag tagjai behatolnak a barlangokba, és azután nem térnek vissza. Az ilyen akciók során a legjobb katonáinkat veszítettük el.
A veszteségeink tovább növekedtek, mivel nem tudtuk megmenteni őket. Néha előfordult, hogy a lent harcoló alegységnek megsemmisült a hajója, vagy az egész flottája. Mi történik ilyenkor a katonákkal? Valószínűleg utolsó csepp vérükig küzdenek. Még valószínűbb azonban, hogy az ellenség a végsőkig kimeríti őket, utána a túlélőket olyan könnyedén gyűjti be, mint a hátukra fordított bogarakat.
Szövetségeseinktől, a paszulykaróktól tudtuk, hogy eltűnt katonáink közül sokan még élnek, csak fogságban vannak. Talán ezrek, reménykedtünk. Néhány százról viszont biztosan tudtuk, hogy nem haltak meg. A hírszerzőink úgy gondolták, hogy a foglyokat mindig elvitték Klendathura, mivel a csótányok legalább annyira érdeklődtek irántunk, mint mi őirántuk. Az óriáspókok kaptártársadalma számára hihetetlen érdekesnek tűnhettek azok a lények, akik magányos egyénenként képesek arra, hogy városokat építsenek, hogy űrhajókat, és egész hadseregeket küldjenek fel az űrbe. Ez nagyobb titok lehetett a számukra, mint az ő viselkedésük a mi számunkra.
Mindegy, hogy hogyan, vissza akartuk szerezni a foglyokat!
A világegyetem könyörtelen logikája szerint ez akár a gyengeség jele is lehet. Talán akad majd egy faj, amelyik, mivel sosem törődött az egyének megmentésével, kihasználja ezt az emberi gyengeséget, és megpróbál kiirtani minket. A paszulykarók nem nagyon törődnek a fogságba esett társaikkal, a csótányokból pedig töklétesen hiányzik ez az érzés. Soha senki nem látott még olyat, hogy egy csótány megpróbált volna segíteni sebesült társának. A harcban tökéletesen tudtak együttműködni, de a csoport nem törődött az egyénnel, ha az már nem tudta elvégezni a rábízott feladatot.
A mi hozzáállásunk teljesen más. Nézzük meg a híreket az újságok címoldalán — KÉT FÉRFI MEGHALT, AMIKOR MEGPRÓBÁLTAK MEGMENTENI EGY FULDOKLÓ GYEREKET. Ha valaki eltévedt a hegyekben, akkor önkéntesek százai sietnek a segítségére. Lehet, hogy kutatás közben két-három önkéntes is életét veszíti. Mégis, a következő alkalommal, amikor valaki mást kell megkeresni, semmivel sem lesz kisebb az önkéntesek száma.
Rossz aritmetika… de ugyanakkor mélységesen emberi. A hőskölteményeink tele vannak ilyen drámákkal, ugyanúgy, mint a vallásaink, az irodalmunk — fajtánk meggyőződése az, hogy senki más nem tudja eldönteni, mibe kerül egy emberélet megmentése.
Gyengeség? Talán éppen ez az a különleges erő, ami kezünkbe adja majd a galaxist.
Akár gyengeség, akár erő, a csótányok nem rendelkeznek vele; nem volt kilátás arra, hogy harcosainkat kicseréljük az ő harcosaikra.
De egy rovartársadalomban akadnak bizonyos értékes kasztok is — legalábbis ezt remélték a lélektani hadviselésben jártas szakértőink. Ha életben maradt és sértetlen agyas csótányokat tudnánk foglyul ejteni, talán jó áron eladhatnánk őket.
Hát ha még egy királynőt fognánk el!
Mennyi lehet egy királynő ára? Egy rohamosztagos ezred? Senki sem tudta, mindenesetre a taktikai terv azt adta nekünk parancsba, hogy „felsőbbrendű” csótányokat, agyasokat és királynőket fogjuk el, bármilyen áron, abban a reményben, hogy emberekre cserélhetjük őket.
A Fejvadász Hadművelet harmadik célja az volt, hogy kifejlesszük annak a módszereit, hogyan menjünk le értük, hogyan kaparjuk őket ki, és miként győzzünk anélkül, hogy valamennyi fegyverünket be kellene vetnünk. Rohamosztagosaink a felszínen már képesek voltak arra, hogy legyőzzék a harcosaikat, az űrhajó űrhajó elleni küzdelemben is hatékonynak bizonyultunk: a mi Flottánk volt jobb. Eddig azonban még sohasem jártunk szerencsével, amikor megpróbáltunk lemenni az üregeikbe.
Ha nem is járunk sikerrel a foglyok kicserélése terén, még mindig maradnak feladataink: a./ megnyerni a háborút, b./ ugyanezt, oly módon, ami esélyt ad nekünk arra, hogy a harc alatt megóvjuk az embereink életét, c./ — vagy ha másképpen nem megy — veszíteni, és meghalni, de úgy, hogy mindent megpróbáltunk. A P bolygó éles gyakorlat volt arra, hogy meghatározzuk: képesek vagyunk-e megtanulni, hogyan ássuk ki a csótányokat.
A haditervet minden rohamosztagosnak felolvasták, és alvás közben még egyszer, hipnotikusan is beléjük sulykolták, így azután, miközben mindannyian tudtuk, hogy a Fejvadász Hadművelet alapozza meg társaink későbbi kiszabadítását, azzal is tisztában voltunk, hogy a P bolygón nincsenek emberi lények, mivel ezen a helyen sohasem tartottunk rajtaütést. Ezért nem volt okunk arra, hogy ráhajtsunk a kitüntetések megszerzésére, amit azért kapnánk, mert személyesen részt vettünk egy fogoly kiszabadításában. A hadművelet csupán egy újabb csótányvadászat volt, amelyet azonban hatalmas erővel és új technikákkal akartunk véghez vinni. Meg kellett hámoznunk a bolygót, akár egy hagymát, egészen addig, amíg biztosak nem lehettünk abban, hogy kiástunk minden csótányt.
A Haditengerészet addig bombázta a szigeteket és a szárazföld lakatlan területeit, míg az egész radioaktív olvadékká változott, így azután úgy mehettünk a csótányoknak, hogy nem kellett aggódnunk amiatt, hogy valaki hátba támad bennünket. A Haditengerészet járőrökkel rakta tele a bolygó körüli űrt, amelyek azt a feladatot kapták, hogy megvédjenek minket, figyeljék a leküldött egységek útját, és vigyázó szemmel lessék a felszínt, nehogy a csótányok — a radioaktív olvadék ellenére — a hátunk mögé kerülve törjenek elő.
A Blackie Bikáinak szóló parancs azzal bízott meg minket, hogy támogassuk az elsődleges küldetést, illetve ahogy a lehetőségek megengedik, tehermentesítsük az elfoglalt területen tartózkodó egyik századot. Ezenkívül a megszállt vidéken állomásozó, baráti osztagok hátának a fedezése is a mi dolgunk volt. Ehhez kapcsolatba kellett lépnünk a közelünkben tartózkodó többi M.E. egységgel — és ki kellett nyírnunk minden csótányt, ami csak kidugja a ronda fejét.
Így hát kényelmesen leutaztunk, és a leszállást sem akadályozta meg senki. Szakaszomat futólépésben vezettem ki a szabadba. Blackie előresietett, hogy találkozzon a leváltandó század parancsnokával, és így áttekintést nyerjen a helyzetről és a terep adottságairól. Hatalmas ugrásokkal száguldott a látóhatár felé, mint egy megriasztott mezei nyúl.
Megparancsoltam Cunhának, hogy indítsa el osztagának felderítőit. Ők majd megszállják a számunkra kijelölt négyzet alakú terület határait. Ezzel egyidejűleg az őrmesteremet kiküldtem a bal szárnyra, hogy ott kapcsolatba léphessen az ötödik ezred járőrével. A harmadik ezrednek egy háromszáz kilométer széles és nyolcvan kilométer mélységű területet kellett megszállnia és megtartania. Én egy négyszögletes területért voltam felelős, egy negyven kilométer mélységű, és tizenhét kilométer széles földdarabért, amelyik az ezred megszállási övezetének a bal szélén, egészen a sarokban feküdt. Mögöttünk a Varjak voltak, tőlünk jobbra Khoroshen hadnagy szakasza, mellettük pedig Rozsdás csapata.
Az első ezredünk időközben már leváltotta az ötödik hadosztály egyik egységét, mégpedig úgy, hogy a két alakulat által megszállt övezetek a tetőcserepek módjára fedték egymást. Így a szomszédos alegységek nem csak mellettem, de egy kicsit előttem is ott voltak. Az „elöl” és „hátul”, a „jobb szárny” és „bal szárny” kifejezések a parancsnoki erővértek radarképernyőjén alkalmazott koordinátarendszerre vonatkoztak. Az irányokat a taktikai stáb által kidolgozott négyzet-hálóhoz tájolták. Nem alkottunk igazi frontot, csupán egy területet szálltunk meg, és ebben a pillanatban csak tőlünk több száz kilométernyire került sor fegyveres összecsapásokra, abban az irányban, amit mi jobb szó híján a mi jobb szárnyunknak neveztünk, valahol a hátunk mögött.