Ott, hátul, nagyjából kétszáz kilométernyire tőlünk küzdhetett a harmadik ezred második zászlóaljának G százada, vagyis ott harcolt a második szakasz — a csapat, amelyet a legtöbben csak „Rókák” néven emlegettek.
Persze, az is lehet, hogy a Rókákat valójában negyven fényévnyi távolság választotta el tőlünk. Taktikai felépítésünk szinte sosem egyezik meg a szervezeti felépítésben elképzeltekkel, és a haditervünkből csupán annyit tudtam, hogy egy magát második zászlóaljnak nevező egység a jobb szárnyunkon ásta be magát, a Normandy Beachről jött fiúk mellett. Lehet, hogy ezt a zászlóaljat egy másik hadosztálytól vették kölcsön. A főparancsnokság időnként lép egyet a sakktáblán, de a lépéseket nem beszéli meg a figurákkal.
Az biztos, hogy nem maradt időm túl sokat foglalkozni a Rókákkal. Éppen elég gondot okoztak nekem a Bikák. A szakaszommal momentán nem volt semmi baj, biztonságban voltunk — már amennyire egy ellenséges bolygón biztonságban lehet az ember —, de még egy csomó dolgot el kellett intéznem, mielőtt Cunha első osztaga megszállja a területem határvonalát. A következő feladatok vártak rám:
Beszélnem kellett annak a szakasznak a parancsnokával, aki előttünk tartotta megszállva a területet.
Meg kellett szállnunk a területem sarkait, és eligazítást kellett tartanom róluk az osztag- és rajparancsnokoknak.
Távközlési kapcsolatot kellett kiépítenem a területemhez csatlakozó, szomszédos négyszögek nyolc szakaszparancsnokával, akik közül öten már megszállták a kijelölt területeket (az ötödik és az első ezred szakaszparancsnokai), és akik közül három éppen most vonult be a területére (a Bikák közül Khoroshen, a Varjak közül Bayonne és Sukarno)
Útra kellett indítani a legényeimet, hogy a lehető legrövidebb úton eljussanak a számukra kijelölt területre.
Ez utóbbival kellett kezdenünk, mivel abban a formációban, ahogy földet értünk, nem lehetett megszállva tartani a célterületet. Brumby utolsó osztagának ki kellett mennie a bal szárnyra. Cunha első osztagának hadrendbe állva az első szakaszt és a bal szárny egy részét kellett ellenőriznie. A maradék négy osztagnak a két szárny közötti területet kellett ellenőrzése alá vonnia.
A szokásos, négyzet alakú felfejlődést alkalmaztuk. Korábban a készenléti szobában kipróbáltuk, hogy hogyan lehet a lehető leghamarább végrehajtani a feladatot. Felkiáltottam:
— Cunha! Brumby! Felkészülni a szétszóródásra!
Az altisztek hullámhosszán beszéltem.
— Első osztag, vettem!
— Második osztag, vettem!
— Osztagparancsnokok! Vegyék át a parancsnokságot! Figyeljenek oda az újoncokra, nehogy tévedésből lelőjék a szomszédos Arkangyalok valamelyik katonáját.
Az állkapcsom egy mozdulatával átkapcsoltam a magán hullámhosszomra.
— Főtörzs! Sikerült kapcsolatba lépni a többiekkel a bal szárnyon?
— Igen, uram. Látnak minket, és látják önt.
— Rendben van. De nem látom a saját jeladónkat a területünk sarkában.
— Az előbb még ott volt.
— Akkor tájékoztassa Cunhát és a felderítők főnökét, Hughest! Állítsanak fel egy új irányadót!
Csodálkoztam azon, hogy sem a harmadik, sem az ötödik ezred nem pótolta a jeladót a sarokponton. A bal első sarkunknál ért össze ugyanis a három ezred megszállási övezete.
Nem láttam értelmét ezen tanakodni. Folytattam:
— Helyzetellenőrzés! A maguk jelzését kettő, hét, öt, tizenkét kilométerről látom.
— Uram, visszajelzés kilenc, hat, nagyjából tizenkét kilométer távolságból.
— Rendben van, elég közeli. Még nem találkoztam az elődömmel, úgyhogy fokozom az iramot. Addig vegye át az irányítást!
— Értettem, Mr. Rico.
Átkapcsoltam a tisztek hullámhosszára, miközben a lehető leggyorsabban haladtam.
— Fekete egyes négyzet. Válaszoljon! Egyes négyzet! Csang Arkangyalai! Hallanak engem? Válaszoljanak!
Komolyan akartam beszélni a leváltandó egység szakaszparancsnokával. Ilyenkor nem elég a szokásos „azért jöttem, hogy leváltsam önt, uram”, meg akartam tudni, hogy mi zajlik itt valójában.
Amit eddig láttam, az egy cseppet sem tetszett.
Vagy a vezérkari tisztjeink voltak túl optimisták, amikor azt gondolták, hogy most hatalmas túlerővel lecsapunk a csótányok egyik parányi, még teljesen el sem készült bázisára, vagy pedig a Bikák pont oda kerültek, ahol meghasadni készült az égbolt. Az alatt a néhány másodperc alatt, amióta elhagytuk a leszállóegységet, legalább egy féltucatnyi erővértet láttam a földön feküdni. Remélhetőleg üres vérteket, talán néhány halottat, de még így is túl sokan voltak ahhoz képest, hogy érkezéskor milyen optimistán ítéltük meg a helyzetet.
Ezenkívül a taktikai radarképernyőmön csupán egyetlen szakaszt láttam (és az a saját szakaszom volt), amint éppen megszállni igyekezett a területet. A találkozópont felé, az űrkompokhoz viszont csak egy maréknyi leváltott katona tartott, és visszavonulásukban semmiféle rendszert nem bírtam felfedezni. Mivel én voltam a felelős egy 680 négyzet kilométeres ellenséges területért, így mindenképpen tudni akartam, hogy mi a fene folyik itt, mielőtt még a saját embereim is nyakig merülnek a szarba. A haditervben szerepelt, egy új taktikai utasítás, amitől felállt a szőr a hátamon: tilos volt berobbantani a csótányok alagútjait. A bevetés előtti megbeszélésen Blackie úgy csinált, mintha ez az ő zseniális ötlete lett volna, de azt erősen kétlem, hogy közben jól érezte magát.
A stratégia egyszerű volt, és gondolom, logikus is… ha képesek voltunk elviselni a veszteségeket. Engedni kell, hogy a csótányok előjöjjenek. Meg kell várni őket, hogy a felszínen lehessen végezni velük. Nem szabad bombázni a bejárataikat, nem szabad elgázosítani az üregeiket — ki kell engedni őket. Egy idő után — egy nap, két nap, egy hét múlva — ha valóban átütő túlerőben vagyunk, akkor többen már nem jönnek elő. A vezérkar tervkészítői úgy becsülték (fogalmam sincs, hogy milyen adatok alapján!), hogy a csótányok harcosaiknak 70-90 százalékát is feláldozzák, mielőtt lemondanának arról, hogy elűzzenek bennünket a bolygó felszínéről.
Akkor azután elkezdhetjük a hámozást, megöljük a maradék harcosokat, miközben haladunk lefelé, és megpróbáljuk élve elkapni a magasabb kasztok tagjait. Tudtuk, hogyan néznek ki az agyasok; láttuk a hulláikat (fényképen), és tudtuk, hogy nem tudnak elfutni előlünk — csupán csökevényes lábakkal rendelkeznek, felpuffadt testük nagy részét idegszövet alkotja. Királynőt ember még sohasem látott, de a biológiai hadviselésért felelős fiúk elkészítettek néhány fantomképet arról, hogyan nézhet ki — ezek a rajzok lónál is nagyobb, obszcén óriásszörnyeket ábrázoltak, amelyek önmaguktól képtelenek a helyváltoztatásra.
Az agyasokon és a királynőkön kívül létezhetnek más, „felsőbbrendű” kasztok is. Lehet, hogy így van — ezért arra kell sarkallni a harcosokat, hogy előjöjjenek, és elpusztuljanak, azután el kell fogni azokat a csótányokat, amelyek nem harcosok vagy dolgozók.
Jó kis terv, legalábbis papíron. Számomra viszont ez azt jelentette, hogy van egy 17x40 kilométeres területem, ami tele lehet nyitott csótánylyukakkal. Tudni akartam valamennyinek a pontos koordinátáit.