— Igenis, uram.
— Van valamilyen javaslata?
— Csupán egyetlen — válaszolta. — Azt javaslom, hogy a felderítők már a terep első átfésülésekor használják a lehallgató-készülékeiket.
— Rendben. Adja ki rá a parancsot!
Ez egy értelmes javaslat, mivel a felszín hőmérséklete lényegesen alacsonyabb, mint a csótányok alagútrendszerének belsejében. Az óriáspókok álcázott szellőzőcsatornája izzó gejzír-ként jelenne meg az infravörös monitorokon. Végigpásztáztam a terület képén.
Cunha legényei már majdnem elérték a szakasz határát.
— Kezdjék meg a felvonulást!
— Rendben, uram!
— Vége.
Átkapcsoltam a szakasz hullámhosszára, és folytattam az utamat a kráter felé, miközben hallgattam, ahogy a főtörzs megismételi az előkészített bevetési tervet. Az egyik osztaggal abbahagyatta az addigi feladatát, és elküldte őket a kráterhez. A szakasz első felének a maradékát két rajonként elindította egymás irányába, míg a szakasz másik fele két csoportra osztva nekilátott a számukra kijelölt terep átfésüléséhez. Helyettesem négy kilométerrel megnövelte az ellenőrizendő területet, majd átkapcsolt a rajok hullámhosszára, és megállította az első osztagot, miközben már majdnem elérte a kráternél lévő őrszemeket. Új utasítást adott nekik, majd átkapcsolt az osztag-parancsnokok személyi frekvenciájára, és megadta nekik az irányjelző új koordinátáit. Az osztagok ezeket a koordinátákat használták fel tájékozódásra, miközben átfésülték a kijelölt terepet.
Őrmesterem az egészet egy díszfelvonulást vezető tamburmajor eleganciájával végezte el. Gyorsabban és hatékonyabban, mint ahogy az nekem sikerülhetett volna. Az erővértbe bújtatott katonák harctéri mozgatása és irányítása, amikor a szakasz több kilométeres körzetben szétszóródott a terepen, sokkal nehezebb, mint részt venni egy díszszemlén — mégis, ugyanolyan pontosan kell végrehajtani, mivel különben fennáll a veszélye annak, hogy a bajtársak halomra lövik egymást, vagy pedig, mint a mi esetünkben is, előfordulhat, hogy a terepszakasz egy részét kétszer ellenőrzik, míg egy másik érintetlen marad.
A csapatot mozgató mester csak a képernyője segítségére számíthat. Puszta szemmel csupán azokat a katonákat láthatja, akik a közelében tartózkodtak. Miközben hallgattam a rádióforgalmat, a saját radarképernyőmön követtem figyelemmel a terület átfésülését. Egymástól azonos távolságban szentjánosbogarak kúsztak át a képernyőmön. „Kúsztak”, mivel még a negyven kilométer óránkénti sebesség is csupán csigatempónak tűnhet azon a képernyőn, amelyik egy húsz kilométeres átmérőjű terepszakaszt egy zsebtükör méretére zsugorít össze.
Egyszerre hallgatóztam az összes frekvencián, mivel tudni akartam, hogy miről beszélnek egymással az embereim.
Semmit nem mondtak. Cunha és Brumby továbbadták a parancsaikat és kikapcsoltak. A tizedesek csak akkor jelentkeztek, ha katonáikkal elérték a fordulópontokat. Az osztagparancsnokok és a felderítő páncélos katonák csak néha-néha szólaltak meg, ha valami gond volt a mellettük haladó katonák távolságával, és fennállt annak a veszélye, hogy tangóharmonika szerűen széthúzódik a rajvonal — a közkatonák pedig egyáltalán nem mondtak semmit.
Egyszerre ötven férfi lélegzését hallottam, ami olyan volt, mint a tenger zúgása. A csendet csak néha törte meg egy-egy kiadott parancs, ám ezt is olyan rövidre fogták, amilyenre csak lehetett. Blackie-nek igaza volt. Az ölembe hullott szakaszt olyan tökéletesen felhangolták, mint egy hegedűt.
Rám egyáltalán nem volt szükségük. Akár haza is mehettem volna, a szakasz nélkülem is eleget tudott volna tenni a kötelességének.
Sőt, talán még jobban is…
Nem voltam biztos abban, hogy igazam volt, amikor Cunhát nem akartam őrnek a kráter mellé állítani. A magyarázkodásnak nem lesz semmi értelme, ha a csótányok hirtelen kirontanak a barlangjaikból, és mi nem tudunk kellő időben a fiúk segítségére sietni. Senkit nem érdekel, hogy a tankönyv szerint cselekedtem. Ha megölnek, vagy ha nem képes megakadályozni, hogy másvalakit megöljenek, akkor egy ilyen rossz megoldás után semmi jelentősége nincs annak, hogy a „tankönyv” példája alapján járt el.
Hirtelen tudni szerettem volna, hogy a Rókáknál akad-e egy szabad hely egy őrmester számára…
A Fekete Egyes Négyzet legnagyobb része olyan sík volt, mint a Camp Currie-t övező préri, csak sokkal kietlenebb. Ezt egy cseppet sem bántam. A jó látási viszonyoknak köszönhetően így legalább esélyünk volt arra, hogy észrevegyük a tárnákból előbukkanó csótányokat, és elkapjuk őket, mielőtt tüzet nyitnának ránk. Olyan nagyon szétszóródtunk, hogy az egyes katonákat négy kilométer választotta el egymástól, és a terepet átkutató osztagok között hat percnyi távolság volt. Ez nem elegendő, mivel azt jelentette, hogy az átfésült területen három-négy percen keresztül őrizetlenül maradnak a terepszakaszok, míg meg nem érkezik oda a következő járőr. Három-négy perc alatt pedig rengeteg csótány tud előbukkanni egy apró lyukból. A radar persze messzebb lát a szemnél, de távolról sem olyan pontos.
Ezenkívül pedig csak korlátozott erejű, rövid hatótávolságú fegyvereket mertünk bevetni, hiszen minden oldalról a saját bajtársaink vettek körbe minket. Ha valamelyik lyukból kiszambázott egy csótány, és megpróbáltuk megperzselni a fickót, akkor közben végig arra kellett gondolnunk, hogy valahol a közelében egy másik rohamosztagos is lehet. Ezzel természetesen erősen leszűkült a felhasználható fegyverek köre. Ehhez a hadművelethez csupán a tiszteket és a szakaszparancsnok-helyetteseket szerelték fel rakétákkal, és még tőlük sem várták el, hogy elpuffogtassák a muníciójukat. A célját eltévesztő rakétának megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy addig megy tovább, míg nem talál magának egy megfelelő célpontot… az ellenséget pedig nem tudja megkülönböztetni a jó baráttól. Az ilyen parányi rakétákat irányító agy sajnos nem nagyon okos.
Sokkal szívesebben vezettem volna egy szakasznyi rohamosztagos bevetését, mintsem, hogy itt, a célnégyszögben keresgéljem a csótányok lyukait, mialatt sok ezer bajtársam ugyanazt tette a környékünkön. Ha kevesen vagyunk, akkor pontosan tudjuk, hogy ki a barát, és ki az ellenség. Aki nem hozzánk tartozik, az egy megsemmisítendő célpont.
Nem pocsékoltam az időmet panaszkodással, még mindig a területem sarkában elhelyezett irányjelző, vagyis az izzó kráter felé tartottam. Közben persze figyeltem a terepet, és megpróbáltam a képernyőn szemmel tartani az embereimet. Nem találtam csótánybarlangot, viszont átugrottam egy jókora hasadék fölött, amelyet akár már szakadéknak is lehetett volna hívni. Rengeteg csótány megbújhatott egy ilyen mélyedésben. Nem álltam meg, hogy szétnézzek odalent, de a koordinátákat megadtam a helyettesemnek, és megparancsoltam nekik, hogy az egyik emberemet állítsa a szakadék mellé.
A kráter sokkal nagyobb volt annál, mint amire számítottam. A Tours szinte elveszett volna benne. A sugárzásmérőmet pontmérésre állítottam be, és ellenőriztem a sugárzási értékeket a kráter talaján és a fal közelében. A műszer izzó vöröset mutatott, egészségtelenül magas sugárzást, ami még egy erővértbe bújtatott katona számára is igen veszélyes lehet, ha túl sokáig tartózkodik a zónában. A sisakomba épített távolságmérő segítségével megbecsültem a kráter szélességét és mélységét, majd elindultam a karimája mentén, hogy ellenőrizzem, nincsenek ott a mélybe vezető járatok.