— Felébredt végre, fiam?
— Igenis, uram, azt hiszem.
— Fokozódnak az események. Ébressze fel az alvókat, és küldje aludni a banda másik felét! Ha szerencséjük van, lesz egy órájuk aludni. Váltsa le a lehallgató-készülékek kezelőit, ellenőrizze az őrszemeket, és utána hívjon vissza engem!
Azt csináltam, amit parancsolt, sorra jártam az őrszemeket, anélkül, hogy szóltam volna az őrmesternek. Dühös voltam rá, meg Blackie-re. A századparancsnokomra azért, mert utáltam, ha akaratom ellenére elaltatnak, a főtörzsre meg amiatt, mert az volt a kellemetlen gyanúm, hogy nem kellett volna csicsikálni mennem, ha én lennék itt a főnök. Sajnos azonban én csak egy bábu voltam, a fontos dolgokról a helyettesem döntött.
Miután ellenőriztem a hármas és az egyes lehallgató-készüléket (egyikük sem észlelt zajokat, mindketten a csótányok kolóniája előtti területen álltak), kissé lehiggadtam. Végül is nem hányhatom az őrmesterem szemére, amit a századparancsnokom csinált. Ezzel még egy főtörzsőrmestert sem vádolhattam meg.
— Hé, őrmester!
— Igen, Mr. Rico?
— Nem akar a szakasz másik felével ledőlni egy órácskára? Majd felkeltem egy pár perccel a többiek előtt.
Egy pillanatig habozott.
— Uram, személyesen akarom ellenőrizni a lehallgató-készülékeket.
— Még nem ellenőrizte őket?
— Nem uram. Én is aludtam egy órát. A kapitány utasított — válaszolta zavartan. — Átmenetileg Brumbyt bízta meg a szakasz vezetésével, és engem is azonnal elaltatott, miután önt leváltotta.
Válaszolni akartam valamit, de csak nevetni tudtam.
— Őrmester, nem akarunk félrevonulni, és lefeküdni aludni? Azt hiszem, csak az időnket pocsékoljuk. Blackie kapitány egyedül is elvezeti a szakaszt.
— Uram — felelte hűvösen —, tapasztalatból tudom, hogy Blackstone kapitány mindig tudja, mit miért csinál.
Helyeslően bólintottam, mivel elfelejtettem, hogy beszélgetőtársam jó tíz kilométernyire van tőlem.
— Igen, igaza van. A kapitány mindig tudja, hogy mit miért csinál. Lássuk csak… ha mindkettőnket elküldött aludni, az azt jelenti, hogy azt akarja, mindketten egyszerre legyünk ébren, hadra fogható állapotban.
— Azt hiszem, ez az oka.
— Sejti, hogy miért?
Ezúttal sokáig kellett a válaszra várnom.
— Mr. Rico — mondta megfontoltan. — Ha a kapitány tudná a választ, akkor már megmondta volna nekünk. Eddig még soha, semmit nem titkolt el előlem. De néha anélkül cselekszik, hogy logikusan meg tudná indokolni a tettét. Működik a híres hatodik érzéke. Megtanultam tisztelni a kapitány megérzéseit.
— Igen?… Ugye az osztagparancsnokok most alszanak?
— Igenis, uram.
— Riadóztassa a helyetteseket! Egyelőre ne ébresszünk fel mást… De ha eljön az idő, minden másodpercen életek múlhatnak.
— Igenis, uram.
Ellenőriztem az utolsó, előretolt lehallgató egységet, aztán odamentem ahhoz a készülékhez, amelyet a csótányváros peremén állítottunk fel. Rácsatlakoztam a mikrofonommal, és párhuzamosra kapcsoltam a lehallgató-készülékkel. Kényszerítenem kellett magamat, hogy hallgatózzak, mivel hallani lehetett őket, ott, lent, ahogy egymással suttogtak. Legszívesebben elszaladtam volna, de erőt vettem magamon, és nem mutattam, hogy inamba szállt a bátorságom.
Lehet, hogy az a különleges látnok csupán egy rendkívül jó hallással megáldott ember volt?
Mindegy, nem számít, hogy miben rejlett a varázsereje. A csótányok mindenesetre ott voltak, ahol ő megjósolta. A tiszti iskolában felvételről meghallgathattuk a csótányok hangját. A négy lehallgató-készülék egy nagy csótányváros tipikus fészekzajait hallotta. Azt a suttogást, ami akár a nyelvük is lehetett (mi a francért van szükségük nyelvre, ha egyszer távirányítással az agyasok vezérlik őket?). A zaj száraz levelek, vagy gallyak súrlódására emlékeztetett, a háttérben magas, éneklő, valamennyi településükre jellemző zaj hallatszott. Ezt a hangot gépek bocsátották ki, valószínűleg a klímaberendezésük.
De nem hallottam azt a sziszegő, őrlő hangot, amivel akkor találkozhatsz, ha néhány szikladarabot eszel reggelire.
A csótányok országútja egész más zajoktól volt hangos, mint a település. A háttérben mély zúgás morajlott, amelyik néhány másodpercenként üvöltéssé fokozódott, mintha csak egy teherautó oszlop haladt volna el alattunk. Rákapcsoltam az ötös számú lehallgatóra, és gondolkodni kezdtem. A négy berendezés mellett álló, tartalék kezelőnek kiadtam a parancsot, hogy kiáltsák el magukat akkor, amikor a leghangosabb a zaj. Ezután a parancsnoki hullámhosszon felhívtam a kapitányt.
— Kapitány!
— Igen, Johnnie!
— A közlekedés ezen a föld alatti országúton kizárólag egy irányban halad. Tőlünk, ön felé. A sebességük körülbelül száztíz kilométer per óra, és percenként átjön itt egy teherautó.
— Nem rossz — felelte. — Én óránkénti száznyolc kilométert számoltam, és egy teherautót minden ötvennyolcadik másodpercben.
— Ó.
Elszégyelltem magam, és témát váltottam.
— Még mindig nem találkoztam az utászokkal.
— Nem is fog találkozni velük. Az utászok a fejvadászoknál szálltak le, és a hátsó sávban kezdtek el ásni. Sajnálom, elfelejtettem szólni róla. Még valami?
— Nem, uram.
Kikapcsoltunk, és én valamivel jobban éreztem magam. Szóval még Blackie is elfelejt időnként dolgokat… ráadásul helyesnek bizonyult az ötletem. Otthagytam az alagút övezetét, és ellenőriztem a csótányok települése mögötti őrszemeket. A tizenkettest.
Ketten itt is aludtak, egy katona a készüléknél állt, egy pedig pihent. A tartalékoshoz fordultam:
— Hallottak valamit?
— Nem, uram.
A készüléknél álló katona, az öt újonc egyike, hirtelen felpillantott, és azt mondta:
— Mr. Rico, azt hiszem, éppen most romlott el a berendezés!
— Mindjárt ellenőrzöm — válaszoltam. Rákapcsoltam a mikrofonomat, és hallgatózni kezdtem. „Égő zsír”, olyan hangos, hogy szinte szagolni lehetett! Azonnal átkapcsoltam a szakasz hullámhosszára.
— Első szakasz, ébresztő.
— Felkelni! Létszámellenőrzés és jelentés!
Rögtön utána átkapcsoltam a parancsnoki hullámhosszra.
— Kapitány! Blackstone kapitány! Sürgős!
— Nyugalom, Johnnie! Jelentsen!
— „Égő zsír” hangját halljuk, uram — feleltem, miközben kétségbeesetten megpróbáltam nyugodt hangon beszélni. — A tizenkettes őrszem koordinátái: kilenc, kelet, Fekete Egyes Négyzet.
— Kilenc, kelet — ismételte meg. — Hány decibel?
Gyorsan a berendezés mérőműszereire pillantottam.
— Nem tudom, kapitány. Túl hangos! A műszer már nem tudja mérni! Olyan, mintha itt lennének a talpunk alatt!
— Nagyon jó — dicsért meg, miközben én csodálkoztam, hogy a fenébe lehet ennek örülni. — Eddig ez a legjobb hír, amit hallottam. Figyeljen ide, fiam! Ébressze fel az embereit…
— Már felébredtek, uram.
— Remek. Vonja vissza a két lehallgatót, és a tizenkettes őrszem közelében végezzen gyors próbákat! Meg kell állapítani, hogy hol akarnak előjönni a csótányok. Jöjjenek el attól a helytől, értette?
— Hallottam, uram — feleltem óvatosan. — De nem értem!
Felsóhajtott.
— Johnnie, maga még a sírba visz engem. Figyeljen, fiam! Azt akarjuk, hogy kijöjjenek. Minél többen, annál jobb. Maguk most nem rendelkeznek azzal a tűzerővel, ami megállíthatná a pókokat. Legfeljebb az alagutakat tudnák berobbantani, amikor az ellenség elérte a felszínt. Pontosan ez az, amit nem szabad megtennünk! Ha a csótányok elözönlik a felszínt, akkor még egy ezred sem tudna szembeszállni velük. A tábornok viszont pontosan erre vár: hogy tömegesen előjöjjenek a csótányok. A bolygó fölött már ott kering egy nehézfegyverekkel felszerelt hadosztály. Maguknak nincs más dolguk, mint hogy megjelöljék a kitörés helyét, aztán rögtön visszavonulnak, és szemmel tartják a terepet, ha szerencséjük van, és a maguk területén kerül sor a tömeges áttörésre, akkor közvetlenül a vezérkarral léphet kapcsolatba. Úgyhogy próbálják meg összeszedni magukat, és életben maradni. Érti, hogy miről van szó?