Выбрать главу

— Igenis, uram. Megfigyelni az áttörést, és jelezni a helyét. Visszavonulunk, és kerüljük a harci érintkezést. Figyelünk, és jelentünk.

— Hajtsa végre a feladatát!

Visszavontam a kilences és a tízes őrszemet a csótányok országútjának közepéről, és elküldtem őket a kilenc, kelet koordináta irányába, hogy félkilométerenként hallgassák meg a talajt. Tudni akartam, hogy hallatszik-e az égő zsír hangja. Ezzel egy időben visszahívtam a tizenkettes őrszemet, és utasítottam, hogy visszavonulás közben ő is végezzen méréseket.

Időközben a főtörzsőrmester végrehajtotta az átcsoportosítást a csótányok telepe és a kráter közötti terepszakaszon. A lehallgató-készülékeknél álló tizenkét katona kivételével ide vonta össze az embereimet. Mivel az volt a parancsunk, hogy ne támadjunk, nem húzhattuk szét a szakaszt annyira, hogy az emberek ne tudják egymást kölcsönösen fedezni. Éppen ezért, egymáshoz viszonylag közel állította fel őket. Brumby osztaga került a bal szárnyra, a csótányok telepének irányába. A harcvonal öt kilométer hosszú volt, a katonákat alig háromszáz méter választotta el egymástól. (Úgy érezték, hogy szinte összeér a válluk.) Az őrmester visszahívta a lehallgató-készülékek egy-egy emberét, és belőlük állított fel egy tartalék egységet, amit úgy helyezett el, hogy szükség esetén a harcvonal bármelyik oldalán be tudjon avatkozni. Csupán a mellettem működő, három lehallgató-készülék legénysége volt magára utalva.

Közöltem Bayonne-nal, a Varjaktól és Do Campóval, a Fejvadászoktól, hogy a területünkön befejeztük a járőrözést, és azt is, hogy miért. Ezután jelentettem Blackstone kapitánynak, hogy hogyan helyeztem el a szakaszt.

— Tegye azt, amit helyesnek tart! — brummogta. — Mit gondol, hol fognak áttörni?

— Úgy tűnik, hogy kelet, tíznél csoportosulnak. Nem tudjuk pontosan meghatározni a helyzetüket. Egy háromkilométeres sávon rendkívül hangos a zaj, és ez a sáv egyre tágul. Megpróbálom ott kijelölni a határát, ahol még éppen le tudjuk olvasni a hangerőt a mérőműszer skáláján. Nem lehetséges, hogy közvetlenül a felszín alatt ásnak egy új alagutat?

Meglepettnek látszott.

— Elképzelhető. De remélem, hogy nem. Azt akarjuk, hogy kijöjjenek.

Még hozzátette:

— Jelentse nekem, ha a zajok forrása valamilyen irányban elmozdul! Ellenőrizzen mindent a lehallgató-készülékekkel!

— Igenis, uram! Kapitány!

— Tessék? Mondja már!

— Az a parancsunk, hogy ne támadjunk, ha ki akarnak törni. De mit csinálunk azután? Csak bámuljunk?

Hosszabb szünet következett, tizenöt, húsz másodperc hosszú. A kapitány valószínűleg valamelyik felettesünkhöz fordult tanácsért. Végül ezt mondta:

— Mr. Rico! A kelet, tízes négyszögben és annak a peremén nem indíthat támadást. Bárhol másutt, de ott nem. Egyébként meg az a feladatunk, hogy kinyírjuk a csótányokat.

— Igen, uram — feleltem vidáman. — Elkapjuk a csótányokat!

— Johnnie! — szólt rám éles hangon. — ha megpróbál nekem itt hősködni, ahelyett, hogy a csótányokra vadászna — és én rájövök —, akkor úgy meghúzom a vizsgán, hogy attól koldul.

— Kapitány — válaszoltam nyugodtan. — A legcsekélyebb szükségét sem érzem annak, hogy valamilyen plecsnit szerezzek magamnak. Az a feladatunk, hogy kinyírjuk a csótányokat.

— Rendben. És most már ne zaklasson!

A közvetlen hullámhosszon felhívtam a helyettesemet, elmagyaráztam neki, hogy milyenek az új munkakörülményeink, és utasítottam, hogy ennek megfelelően igazítsa el az embereit. Gondoskodjon arról is, hogy valamennyi erővértet feltöltsék levegővel és energiával.

— Ezt már megcsináltuk, uram. Javaslom, hogy váltsuk le az ön kísérőit.

Felsorolta a három katonát.

Ez jó ötlet volt, mivel a lehallgató-készüléknél álló őrszemeknek nem volt idejük feltölteni a vértezetüket. Ám az a három, akit felsorolt, kivétel nélkül felderítő volt. Magamban csendben káromkodtam a mulasztásom miatt. Egy felderítő vértje ugyanolyan gyors, mint a parancsnoki páncél. Kétszer olyan gyorsan tud mozogni a terepen, mint egy romboló. Valamiért az egész bevetés alatt egy hülye érzés tartott hatalmában, mintha csak megfeledkeztem volna valamiről. Azt hittem, hogy csak az idegesség, ami mindig elfog, ha a csótányok közelébe kerülök.

Rájöttem, hogy mi a baj. Ott álltam tíz kilométernyire a szakaszomtól, három, rombolópáncélos katona társaságában. Ha támadnak a csótányok, akkor egy rendkívül kellemetlen választásra kényszerülnék… mivel a kísérőim nem tudnának ugyanolyan gyorsan visszavonulni a szakaszhoz, mint én.

— Rendben van — egyeztem bele a javaslatába. — Három emberre viszont nincs is szükségem a váltáshoz. Csak Hughest küldje ide! Ő majd leváltja Nyberget. A másik három felderítőt a terepszakasz elején álló lehallgatóhoz küldje! Őket kell leváltani.

— Csak Hughest? — kérdezte kételkedve.

— Hughes elég. Az egyik lehallgató-készüléket magam fogom kezelni. Mi ketten az egész terepszakaszt ellenőrizni tudjuk most, hogy már nem titok, merre vannak a csótányok. Hughes mozogjon, mintha élne.

A következő harminchét percben nem történt semmi. Hughes-zal egy félkör alakú útvonalon mozogtunk a kelet tízes négyszög két oldalán, és öt percenként lehallgattuk a talajt. Ezután tovább ugrottunk. Már nem volt szükség arra, hogy a földhöz nyomjuk a mikrofont. Elég volt csak odatartani, és máris tisztán és világosan hallottuk az „égő zsír” hangját. A zajos szektor folyamatosan bővült, de a középpontja nem mozdult el. Egyszer jelentettem Blackstone kapitánynak, hogy hirtelen elnémult a zaj, azután pedig, három perccel később arról értesíthettem, hogy a csótányok újra morajlanak. Ettől eltekintve csak a felderítőkkel beszéltem, az ő mérési eredményeikre voltam kíváncsi. A szakaszt és a rajvonal közelében elhelyezett lehallgatókat a főtörzs felügyeletére bíztam.

Harminchét perc elteltével azután elszabadult a pokol.

Valaki felkiáltott, amikor átkapcsoltam a felderítők hullámhosszára.

— Sercegő zsír! Albert kettő!

Átkapcsoltam, és üvölteni kezdtem:

— Kapitány! Égő zsír Albert kettőn, a fekete egyben!

Ezután átkapcsoltam csevegőre, vagyis arra a hullámhosszra, amivel a szomszédos terepszakaszokon készenlétben álló alakulatokat hívhattam.

— Ég a tető, fiúk! Égő zsír Albert kettőn, a Fekete Egyes Négyzetben!

Azonnal hallottam Do Campo válaszát:

— Égő zsír Adolf hármon, a zöld tizenkettesben.

Továbbítottam a jelentést Blackie-nek, visszakapcsoltam a felderítőimhez, amikor azt hallottam, hogy:

— Csótányok! Csótányok! SEGÍTSÉG!

— Hol?

Semmi válasz. Átkapcsoltam.

— Őrmester! Ki látott csótányt?

Visszakiáltott:

— Jönnek ki a városukból! Körülbelül Bangkok hatnál.