— Nyírjátok ki őket!
Átkapcsoltam Blackie-hez.
— Csótányok Bangkok haton, a fekete egyesben! — Támadók!
— Hallottam a parancsát — válaszolta nyugodtan. — Mi a helyzet kelet tízen?
— Kelet tízen…
Hirtelen megnyílt alattam a talaj, zuhantam, és rengeteg óriáspók vett körül.
Fogalmam nem volt arról, hogy mi történhetett. Nem sebesültem meg; olyan volt az érzés, mintha fatörzsek között zuhannék le. Csakhogy itt az ágak mozogtak, és összevissza lökdöstek. Miközben a vértem stabilizátorai őrülten forogva megpróbáltak újra függőleges helyzetbe tornázni. Három métert zuhantam, vagy tán tízet is — mindenesetre elég mélyre ahhoz, hogy ne lássam a napvilágot.
Ezután újra megragadott az eleven szörnyek áradata, és visszasodort magával fel, a fényre. Most látszott csak, mennyit ér az alapkiképzés. Talpra estem, miközben egyszerre beszéltem és harcoltam.
— Áttörés kelet tízen. Nem, kelet tizenegyen. Ott, ahol éppen most vagyok. Óriási lyuk, és özönlenek kifelé. Százával. Nem, még többen.
Mindkét kezemben lángszórót tartottam, és vadul perzseltem a pókokat, miközben jelentettem.
— Tűnjön el onnan, Johnnie!
— Rendben.
És már ugrottam is. Azaz csak ugrottam volna. Az utolsó pillanatban lefékeztem, kikapcsoltam a lángszórót, és alaposan szétnéztem — ekkor értettem meg, hogy már rég meg kellett volna halnom.
— Helyesbítek — jelentettem, miközben még mindig hitetlenül bámultam a csótányokat. — A kelet tizenegyes hadművelet csak egy elterelő támadás. Nincsenek köztük harcosok.
— Ismételje meg!
— Kelet tizenegy, fekete egyes terepszakasz. Tömeges áttörés. Eddig csak dolgozók jöttek elő. Nincs köztük harcos. Minden oldalról csótányok vesznek körül, de egyiknél sincs fegyver. Amennyire látom a pofájukat, mindegyik dolgozó. Eddig még nem támadtak rám.
— Kapitány, gondolja, hogy ez csak egy elterelő hadművelet? — fűztem még hozzá. — Valahol másutt fognak valójában támadni?
— Lehetséges — ismerte be. — A jelentését épp most továbbítjuk a hadosztálynak. Úgyhogy ne fárassza magát gondolkodással! Járőrözzenek a szektorukban, és ellenőrizzék mindazt, amit jelentett! Ne kövesse el azt a hibát, hogy mindegyiket dolgozónak nézi! Különben még könnyen pórul járhat.
— Rendben, kapitány.
Megsarkantyúztam a sugárhajtóművemet, hogy egyetlen hosszú és magas ugrással kiszabadítsam magam az ártatlan, de undorító szörnyek nyüzsgő tengeréből.
A sziklás síkságot ellepték a minden égtáj felé szétszóródó, csúszómászó, fekete alakok. Bekapcsoltam a hajtómű automata irányítását, meghosszabbítottam az ugrásom ívét, miközben elkiáltottam magam:
— Hughes! Jelentkezzen!
— Csótányok, Mr. Rico! Seregnyi csótány! Felperzselem őket.
— Hughes! Nézze meg alaposabban a csótányokat! Volt egy is, aki visszalőtt? Nemcsak dolgozók jönnek?
— A francba…
Földet értem, és újra felugrottam. Hughes folytatta:
— Hé, igaza van, uram! Honnan tudta?
— Menjen vissza az osztagához, Hughes!
Hullámhosszot váltottam.
— Kapitány! Egy közelebbről meg nem határozható számú lyukból több ezer csótány jött a felszínre. Nem támadtak meg. Ismétlem: eddig még nem támadtak meg. Amennyiben harcosok vannak közöttük, akkor nincs tűzparancsuk, vagy csak álcázásra használják a dolgozókat.
Nem válaszolt. Messze tőlem, a bal oldalamon egy vakítóan fehér villanás szökött fel az égbe, aztán még egy, ám ezúttal messze jobbra, jóval a mi célterületünkön túl. Automatikusan megjegyeztem az időt és az irányt.
— Blackstone kapitány! Válaszoljon!
Ugrásom csúcspontján megpróbáltam betájolni a parancsnokot, de a fekete kettes terepszakaszon dombok fedték el a látóhatárt.
Átkapcsoltam, és felkiáltottam:
— Őrmester! Össze tud kötni a kapitánnyal?
Ebben a pillanatban kihunyt az őrmester jeladója. Ismertem a koordinátáit, és amilyen gyorsan csak a vértemtől tellett, rohanni kezdtem felé. Az utóbbi percekben nem nagyon figyeltem szakaszom helyzetét a képernyőn, mivel a helyettesem vezette a katonákat, és én más dolgokkal foglalkoztam. Először a lehallgató-készülékekkel, aztán pedig néhány ezer csótány kötötte le a figyelmemet. Csak az altisztek helyzetjelzőjét hagytam a képernyőmön villogni, mert így jobban láttam a csótányokat.
A képernyőre meredtem, beazonosítottam Brumbyt és Cunhát, ezenkívül a rajparancsnokokat és a felderítőket.
— Cunha! Hol van a főtörzs?
— Éppen egy barlangot vizsgál meg, uram.
— Mondja meg neki, hogy már úton vagyok.
Nem vártam meg a választ, hanem hullámhosszt váltottam.
— Bikák első szakasza hívja a második szakaszt. Válaszoljanak!
— Mi a francot akar? — jött Koroshen hadnagy zord hangja.
— Nem tudom elérni a kapitányt.
— Nem is fogja elérni! A kapitány padlót fogott.
— Meghalt?
— Nem. De elfogyott az energiája. Úgyhogy kiesett.
— Igen? Akkor most maga a századparancsnok, igaz?
— Igen. De mondja már, mit akar! Segítségre van szüksége?
— Öö… nem. Nem, uram.
— Akkor pofa be! — válaszolta Koroshen. — Akkor visítson, ha segítségre van szüksége! Már így is több a dolgunk annál, mint amit meg tudunk csinálni.
— Rendben.
Hirtelen ráébredtem, hogy nekem is több a gondom annál, mint amivel meg tudok birkózni. Miközben Koroshennel beszéltem, visszakapcsoltam a képernyőre az összes katonám irányjelzőjét. Szinte a teljes szakasz egy helyre gyűlt össze. Odanéztem, így a tanúja lehettem, amint az első osztag, ember ember után, szépen eltűnik a képernyőről. Először Brumby irányjelzője aludt ki.
— Cunha! Mi történik az első osztaggal?
Ideges hangon válaszolt:
— A főtörzs után mentek, a föld alá.
Ha a tankönyvben akadt olyan szabály, amelyik erről a helyzetről szólt, akkor én hiányoztam, amikor erről tanultunk. Brumby önhatalmúlag cselekedett volna? Vagy kapott egy parancsot, amit nem hallottam? Mindegy, már eltűnt egy csótánylyukban, így halló- és látótávolságon kívülre került. Egyébként is: pont most foglalkozzak a szabályokkal? Majd holnap tisztázom a dolgot, már ha bármelyikünk is életben lesz akkor…
— Na jó — válaszoltam. — Ismét a szakasz hullámhosszán vagyok. Jelentsen!
Utolsó ugrásommal az embereim között értem földet. Közvetlenül földet érés előtt még elintéztem egy csótányt. Ez már nem dolgozó volt. Tüzelt, miközben rohant felénk.
— Eddig három embert veszítettünk — válaszolta Cunha lihegve. — Nem tudom, milyenek Brumby veszteségei. Egyszerre három helyen törtek át — akkor estek el a fiúk. De most visszavágunk…
Egy rettenetes erejű lökéshullám csapott le rám, amikor éppen ugrani akartam, és elsodort oldalra. Három perc, harminchét másodperc — tehát körülbelül harminc kilométer. A mi utászaink kezdték meg a csótányváros lezárását?
— Első osztag! Készüljetek fel a következő lökéshullámra!
Ügyetlenül szálltam le, éppen három-négy csótány fejére.
Éltek, de nem harcoltak. Feküdtek, és a lábukkal kapálóztak. Otthagytam nekik egy kézigránátot, és továbbugrottam.
— Most kapjátok el őket! — kiáltottam. — Elkábultak! Figyeljétek a következő lö…
A második lökéshullám akkor kapott el minket, amikor figyelmeztetni akartam a katonákat. Valamivel gyengébb volt az előzőnél.