Engedelmeskedett, és néhány tőmondattal meghatározta a pontos helyét. Bekapcsoltam a sisaklámpámat, a homlokomra toltam az infrakeresőt, és a térképen követtem az útmutatását.
— Jól van — válaszoltam. — Majdnem pontosan alattunk van. Csak két emelettel lejjebb — és már azt is tudom, hogy hol kell bekanyarodnunk. Lemegyünk magáért, mihelyt csatlakozik hozzánk a második osztag. Maradjon adásban!
Átkapcsoltam.
— Brumby…
— Itt vagyok, uram.
— Amikor elérték az első kereszteződést, jobbra, balra, vagy egyenesen mentek tovább?
— Egyenesen, uram.
— Rendben. Cunha, kövessen az embereivel. Brumby, mit csinálnak a csótányok?
— Most semmit, uram. De miattuk tévedtünk el. Összecsaptunk velük… és amikor vége volt, már nem tudtuk, hogy hol vagyunk.
Meg akartam kérdezni, hogy hány embert veszítettek, de aztán úgy döntöttem, hogy a rossz hírek még várhatnak. Egyesíteni akartam a szakaszomat, hogy visszamenjünk a felszínre. Egy üresen tátongó csótánytelepülés még ijesztőbb volt, mint azok a veszélyek, amikre itt, a föld alatt számítottunk. Brumby segített nekünk, hogy a következő két kereszteződésben a helyes irányba kanyarodjunk. „KO-gáz gránátot” dobtunk az ellenkező irányban futó folyosókba. A KO-gáz annak a harci gáznak a továbbfejlesztett változata, amivel régebben harcoltunk a csótányok ellen. Nem öli meg őket, hanem csak megbénítja az óriáspókokat, ha kapcsolatba kerülnek vele. Ezt a hígított ideggázt kifejezetten erre a bevetésre fejlesztették ki. Ennek ellenére jobban örültem volna, ha a régi jó halálos méreggel szereltek volna fel bennünket. A KO talán még így is elég erős volt ahhoz, hogy megvédjen minket a hátbatámadástól.
Az egyik hosszú alagútban megszakadt az összeköttetésem Brumbyval. Ennek talán az összekavarodó rádióhullámok voltak az okai, mert a következő kereszteződés után ismét tisztán és érthetően hallottam.
Itt azonban már nem tudta megmondani, hogy melyik irányban forduljunk be. Ez volt az a hely ahol lecsaptak rájuk a csótányok.
És ahol minket is megtámadtak.
Gőzöm sincs, honnan jöhettek elő. Az egyik pillanatban még minden nyugodt volt, aztán valaki felüvöltött:
— Csótányok! Csótányok!
Megpördültem, de ekkor már a nyakunkba szakadtak a csótányok. Ezek a sima falak valószínűleg nem is voltak olyan vastagok, amilyennek látszottak. Csak ezzel tudom megmagyarázni, honnan a fenéből kerülhettek elő olyan gyorsan.
Nem használhattunk lángszórót, sem gránátokat. Ezekkel a fegyverekkel ugyanis egymást is kinyírtuk volna. A csótányoknak nincsenek erkölcsi gátlásaik, ha fel kell áldozni néhány társukat, csakhogy megöljenek közülünk valakit. Szerencsére megtanultuk, hogyan harcoljunk az öklünkkel és a csizmánkkal.
Az összecsapás nem tarthatott tovább egy percnél, de a végére egyetlen csótány sem maradt életben, csupán szétszórt darabjaik hevertek a folyosó padlóján… és közöttük hevert négy bajtársunk teste is.
Közülük az egyik Brumby őrmester volt. Akkor halt meg, amikor az összecsapás közben ránk bukkant a második osztag. Egyáltalán nem voltak távol tőlünk, az egyik közeli folyosón alakítottak ki sündisznóállást, mert nem akartak még mélyebbre tévedni a labirintusban. Ott hallották meg a küzdelem zaját. A hangokat követve jutottak el hozzánk, így, egyszerűen, rádiójelek nélkül.
Cunha és én meggyőződtünk arról, hogy az elesettek tényleg meghaltak, aztán egyetlen szakaszt formáltunk a négy rajból, és elindultunk lefelé. Itt, a mélyben találtuk meg a sarokba szorított főtörzset, és körülötte a csótányokat.
Ezúttal csupán néhány másodpercig tartott a harc, mert rádión pontosan felkészített arra, ami ránk várt. Elkapta a csótányok egyik agyasát, és az idegen duzzadt testét pajzsként tartotta maga elé. Nem tudott kijönni a folyosóból, de a csótányok sem mertek rátámadni, mert ezzel a szó legszorosabb értelmében öngyilkosságot követtek volna el. Meg kellett volna ölniük saját, irányító agyukat.
Ezúttal nem kellett erkölcsi gátlásokkal törődnünk. Hátba támadtuk őket.
Ránéztem arra a visszataszító dologra, amit a főtörzs átölelve tartott, és a veszteségeink ellenére elöntött a boldogság. Ám ekkor, közvetlenül a fejem fölött meghallottam az „égő zsír” hangját. A mennyezet jókora darabja a fejemre szakadt, és ezzel számomra véget ért a Fejvadász Hadművelet.
Az ágyamban ébredtem fel, és azt hittem, hogy még mindig a tiszti iskolában vagyok, és éppen most menekültem meg egy különösen hosszú és kacskaringós csótány-rémálomból. Hamarosan kiderült, hogy ez mégsem az iskola; az Argonne csapatszállító gyengélkedőjében feküdtem, s minden kétséget kizáróan tizenkét órán keresztül önállóan vezettem egy szakaszt.
Most azonban csak egy voltam a betegek között, akiket igen megviselt a gázmérgezés és a sugárfertőzés. Több, mint egy órán keresztül hevertem az erővértem mellett, mielőtt kimentettek volna. Ehhez jött még egy jó pár törött borda, és a púp a fejemen. Ez utóbbinak köszönhettem hosszú álmomat.
Elég sokáig eltartott, míg megtudtam, hogyan is folyt le a Fejvadász Hadművelet. Bizonyos részeket sosem fogok megtudni. Például azt, hogy miért vitte le Brumby osztagát az alagútba. Brumby halott, és Naidi is elesett a harcban, boldog voltam, hogy még bevetés előtt előléptettük őket, így aztán csíkjaikat azon a napon is ott viselték a P bolygón, amikor semmi sem ment a tervek szerint.
Azt azért sikerült kiderítenem, hogy a főtörzsőrmester miért döntött úgy, hogy bemegy a csótányok városába. Ő is hallotta, amikor Blackstone kapitánynak beszámoltam arról, hogy a „nagy áttörés” csupán egy látszathadművelet volt, és a dolgozókat csak azért küldték a felszínre, hogy a lemészárlásukkal kössenek le minket. Amikor a csótányok harcosai, az igaziak, ott jöttek elő, ahol ő is állt, ebből ugyanarra a következtetésre jutott (jogosan), mint valamivel később a vezérkarunk, hogy a csótányok egy kétségbeesett kitörési kísérletre készülnek, hiszen különben nem küldték volna fel ágyútölteléknek a dolgozókat.
Ezután észrevette azt is, hogy a csótányok ellentámadása meglehetősen gyengére sikerült, és ebből levonta a megfelelő következtetéseket: úgy látszik, hogy az ellenségnek már nincsenek tartalékai, akkor pedig ez lehet a megfelelő pillanat arra, hogy egy magányos harcos behatoljon a városba, és eljusson felsőbbrendű csótányhoz, és fogságba ejtse. Elegendő erőnk volt arra, hogy letaroljuk az egész P bolygót, ne felejtsétek azonban, hogy az egész vállalkozásnak az volt a célja, hogy elkapjuk a csótányok elitjének tagjait, és kitanuljuk, hogyan lehet lejutni hozzájuk. Az őrmester kivárta a megfelelő pillanatot, és lecsapott. Sikerült neki.
Ezzel a Bikák első szakasza végrehajtotta a kijelölt taktikai feladatot. Az akcióban részt vevő sok száz szakasz közül ezt nem sokan mondhatták el magukról. Királynőt senkinek sem sikerült elfognia (a csótányok inkább megölték őket), és az agyasok közül is csak hat esett fogságba. Soha, egyiküket sem cserélhettük ki elfogott bajtársainkra. Ehhez nem maradtak elég sokáig életben. De a lélektani hadviselésnél szolgáló fiúk megkapták az eleven példányaikat, ezért azt hiszem, hogy a Fejvadász Hadművelet sikeresen ért véget.
A főtörzsőrmesteremet előléptették tisztnek. Engem nem terjesztettek elő, de nem is fogadtam volna el. Nem lepődtem meg, amikor megtudtam, hogy soron kívül tisztet csináltak belőle. Hiszen annak idején Blackie kapitány megígérte, hogy mellém adja „a Flotta legjobb őrmesterét”, és egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy Blackie állítása megfelel a valóságnak. Régóta ismertem a főtörzsöt. Nem hiszem, hogy a Bikák közül bárki is tudott volna erről. Tőle aztán biztosan nem hallottak semmit. Azt sem hiszem, hogy maga Blackie tudott a dologról. A főtörzsőrmesteremmel katonai pályafutásom legelső napján, a kiképzőtáborban ismerkedtem meg. Úgy hívták, hogy Zim.