Úgy tűnt, hogy nem szerepeltem valami túlzottan fényesen a Fejvadász Hadművelet során. Több, mint egy hónapig maradtam az Argonne-on, először mint beteg, aztán mint lábadozó, egészen addig, míg néhány tucat hozzám hasonló alak társaságában ki nem raktak minket Sanctuaryn. Volt időm gondolkozni. Mindenekelőtt a veszteségekről. Meg arról a kavarodásról, amit az alatt a rövidke idő alatt okoztam, amíg szakaszparancsnok voltam. Tisztában voltam azzal, hogy a nyomába sem érhetek annak a hadnagynak, akinek tulajdonképpen a szakasz élén kellett volna állnia. Még csak megsebesülnöm sem sikerült rendesen. Egyszerűen hagytam, hogy fejbe csapjon egy jókora szikladarab.
És a veszteségek — nem tudtam, hányan estek el. Csak annyit tudok, hogy sorakozókor már csak négy rajom maradt, pedig hattal értem földet. Azt sem tudtam, hogy hányan estek el még az alatt, amíg Zim felvezette őket a felszínre, megérkezett a váltás, és a Bikákat visszavitték a csapatszállítójuk fedélzetére.
Még azt sem tudtam, hogy életben maradt-e Blackstone kapitány (életben volt — abban a pillanatban vette vissza az irányítást, amikor leugrottam az alagútba), ráadásul még csak nem is sejtettem, hogy mi lesz azzal a tisztjelölttel, aki túléli azt a bevetést, amelyik során fűbe harap a vizsgáztató. Abban viszont nem kételkedtem, hogy a kitöltött vizsgalapom kijelöli a helyemet az őrmesterek között. Ezek után már nem is idegeskedtem amiatt, hogy a matematika tankönyveim egy másik hajó fedélzetén maradtak.
Ennek ellenére egy fiatal tiszttől kölcsönkértem néhány könyvet, miután újra lábra tudtam állni, és egy napon át poshadtam, és morfondíroztam az Argonne gyengélkedőjében. Újra elkezdtem magolni. A matematika kutya kemény dolog, és nem lehet fél gőzzel tanulni. Ráadásul pedig senkinek nem árt meg, ha tud számolni, mindegy, hogy hány csík van a zubbonyán. Ami fontos az életben, az a matematikán alapszik.
Amikor végül visszatértem a tiszti iskolába, és visszaadtam a váll-lapjaimat, megtudtam, hogy továbbra is tisztjelölt vagyok, és nem őrmester. Azt hiszem, hogy Blackie látott valami halvány reményt bennem.
Szobatársam, Angyal az íróasztalon pihentette lábát, amikor beléptem a szobánkba. Az asztalomon a matematika könyveim hevertek, felpillantott, és meglepődve azt mondta:
— Szia, Juan! Azt hittük, kipurcantál.
— Én? Annyira nem szeretnek engem a csótányok! És te mikor indulsz vizsgabevetésre?
— Micsoda? Én már vissza is jöttem! — tiltakozott Angyal. — Egy nappal utánad hajóztak be, részt vettem három éles bevetésen, és egy hete már itt vagyok. Hát, te meg merre csámborogtál?
— Nagyobb kitérőt kellett csinálnom. Egy hónapig a turistaosztályon utaztam.
— Van, aki burokban született. És hányszor kellett ugranod?
— Egyszer sem — feleltem az igazságnak megfelelően. Döbbenten rám meredt:
— Milyen disznó szerencséd van!
Talán neki volt igaza, mert végül sikerült befejeznem a tiszti iskolát. Ebben ő maga is sokat segített nekem. Azt hiszem, azért voltam szerencsés, mert sosem maradtam egyedül. Mindig volt, aki mellém állt — Angyal és Jelly, meg a Hadnagy és Carl és Dubois ezredes, igen, és az apám, meg Blackie… Brumby… és Ace — és nem is egyszer Zim őrmester. Akarom mondani, Zim kapitány — erről ugyan még nincs papírja, de ott van a zsebében a főhadnagyi kinevezése. Egyszerűen nem lett volna tisztességes, ha engem előtte léptettek volna elő tisztté. Egyik osztálytársammal, Bennie Montezzel a kinevezésünk napján ott álltunk az űrkikötő csarnokában, és a hajónk indulására vártunk. Még annyira új volt a tiszti rang, hogy teljesen idegesek lettünk a tisztelgő katonáktól. Azzal próbáltam meg elvonni a figyelmemet, hogy a Sanctuary körül keringő hajók listáját olvasgattam. Hosszú volt a lista, annyira hosszú, hogy mindenki sejthette, itt valami nagyszabású dolog készül. Igaz, a főnökség nem tartotta fontosnak, hogy velem is közölje, mi fog történni.
Izgatott voltam. Egyszerre két, titkos kívánságomat is teljesítették. Visszahelyeztek a régi egységemhez, mégpedig még akkor, amikor az apám is ott szolgált. Ez pedig azt jelentette, hogy Jelal hadnagy fogja befejezni a képzésemet, hiszen nyilvánvaló, hogy egy rendkívül fontos bevetés vár ránk.
Annyira izgultam, hogy beszélni sem tudtam róla. Éppen ezért a hajók listáját bámultam. Rengeteg űrhajó keringett körülöttünk. Típusok szerint voltak csoportokba osztva, mert különben nem lehetett volna megtalálni az egyes járműveket. Először a csapatszállítók listáját olvastam el, mivel egy rohamosztagost ez az egy hajótípus érdekel.
Itt volt a Mannerheim! Lehet, hogy összefutok Carmennel? Valószínűleg nem, de azért küldök neki egy üzenetet, már csak a próba kedvéért is.
Aztán a nagy hajók — az új Valley Forge és az új Ypres, a Marathon, az El Alamein, az Iwo, a Gallipoli, a Leyte, a Marne, a Tours, a Gettysburg, a Hastings, az Alamo, a Waterloo — csupa olyan hely, amelynek nevét a gyalogság véste bele a történelemkönyvekbe.
Aztán a kis hajók, amelyeket nagy harcosokról neveztek eclass="underline" a Horatius, az Alvin York, a Swamp Fox, a Rog, isten óvja, a Colonel Bowie, a Devereux, a Vercingetorix, a Sandino, az Aubrey Cousens, a Kamebameha, az Audie Murphy, a Xenophon, az Aguinaldo…
— Tulajdonképpen Magsaysaynek kellett volna keresztelni — mondtam.
— Tessék? — csodálkozott Bennie.
— Ramon Magsaysay — magyaráztam. — Egy nagyszerű ember, egy legendás katona — ma valószínűleg a lélektani hadviselés főnöke lenne, ha még élne. Sosem volt még történelemkönyv a kezedben?
— Hát — felelte Bennie —, azt azért tudom, hogy Simon Bolivár építette a piramisokat, aztán legyőzte a nagy Armadát, és elsőként jutott el a Holdra.
— Kifelejtetted, hogy feleségül vette Kleopátrát.
— Ó, persze! Na igen, azt hiszem, hogy minden országban másképp látják a történelmet.
Ebben biztos vagyok.
Még mondtam valamit, amit Bennie nem értett meg, ezért rákérdezett:
— Tessék? Mit mondtál?
— Bocsánat, Bernardo. Ez egy közmondás az anyanyelvemen. Többé-kevésbé úgy lehetne lefordítani, hogy „ott van a hazád, ahová a szíved húz.”
— Milyen nyelven mondtad?
— Tagalogul. Ez az anyanyelvem.
— Nem standard angolul beszélnek ott, ahonnan te jöttél?
— Dehogynem. Természetesen. Az iskolában, a hivatalokban, az üzleti életben, és így tovább. De odahaza néha-néha a régi nyelvet beszéljük. Hagyományból, tudod?
Igen, értelek. Az én szüleim is beszélnek néha-néha spanyolul. De hol a csudában…
A hangszórókból hirtelen felcsendült a „Hívnak a rétek”. Bennie szélesen elmosolyodott.