Felsóhajtott.
— Ismét egy végzős évfolyam, ismét egy vereség számomra. A gyerek tudását bővíthetjük, de arra nem kényszeríthetjük, hogy gondolkozzon is.
Hirtelen rám mutatott a kézcsonkkal.
— Te, ott! Milyen erkölcsi különbség létezik, már ha van egyáltalán, a katona és a civil között?
— A különbség — válaszoltam óvatosan — az állampolgári erények területén mutatkozik meg. A katona személyes felelősséget vesz magára egy politikai közösség biztonságáért, és szükség esetén akár élete feláldozásával is megvédi a közösséget, amelynek tagja. A civil nem tesz ilyesmit.
— Szinte szó szerint a tankönyvből — mondta megvetően. — De érted is, amit mondasz? Hiszel benne?
— Hát, nem is tudom, uram.
— Természetesen nem hiszel benne! És abban is kételkedem, hogy egyvalaki akadna köztetek, aki képes lenne felismerni az „állampolgári erkölcsöt”, ha véletlenül megjelenne előtte, és a képébe üvöltene.
Az órájára pillantott.
— Ezzel vége az órának, a legutolsónak. Talán egyszer még találkozunk, kellemesebb körülmények között. Mehettek!
Rögtön ezután jöttek a vizsgák, három nappal később a születésnapom, azután pedig — még egy hét sem telt el — Carl születésnapja. Még mindig nem vallottam be neki, hogy nem állok be önkéntesnek. Bizonyára magában már eldöntött tényként kezelte, hogy nemet fogok mondani, ám nem beszéltünk a dologról. Lehetetlen állapot! Csupán annyit mondtam neki, hogy a születésnapja utáni reggelen érte megyek, és elkísérem a toborzóirodába.
A toborzóiroda lépcsőjén találkoztunk egy volt osztálytársnőnkkel, Carmencita Ibanezzel. Látványa azonnal arra emlékeztetett minket, hogy mindannyiunk nagy szerencséjére fajunkat két, ellentétes nem alkotja. Nem mintha Carmen a barátnőm lett volna, ő nem járt senkivel. Sosem ment el kétszer ugyanazzal a fiúval randizni, és mindannyiunkat azonos barátságossággal, de meglehetősen hűvösen kezelt. Ennek ellenére egészen jól ismertem, mert gyakran eljött hozzánk, hogy az úszómedencénket használja. Nekünk volt egyedül olimpiai méretű medencénk. Hol ezzel, hol azzal az osztálytársunkkal jött. Előfordult az is, hogy egyedül érkezett, mivel anyám, aki „jó társaságnak” tartotta, erre kérte. A mamának kivételesen igaza volt.
Carmen meglátott minket, és megállt.
— Halló, fiúk! — kiáltotta, és arcán megjelentek a gödröcskék.
— Hello, Ochee Chyornya! — válaszoltam. — Hát, téged mi szél fújt erre?
— Ilyen nehéz lenne kitalálni? Ma van a születésnapom.
— Tényleg? Fogadd jókívánságainkat!
— Ezért úgy döntöttem, hogy beállok önkéntesnek.
— Óóó…
Azt hiszem, Carl ugyanúgy meglepődött, mint én, pedig a dolog teljesen jellemző volt Carmencitára. Ez a lány sosem fecsegett senkivel sem, és a magánügyeit megtartotta saját maga számára.
— Komolyan gondolod?
— Nem viccelek. Űrpilóta akarok lenni. Legalábbis megpróbálok bekerülni közéjük.
— Nem látom okát, hogy ne sikerülhetne neked — felelte gyorsan Carl.
Igaza volt — ma már tudom, hogy milyen igaza volt. Carmen alacsony volt és talpraesett, egészséges, mint a makk, és a reflexei is csodálatosan működtek. A bajnokságon úgy úszott a víz alatt, mintha csak kopoltyúi lennének, és matematikából sem volt senki jobb nála. Nekem sosem sikerült algebrából hármasnál, és gazdasági aritmetikából négyesnél jobbat elérnem. Carmen eljárt az összes iskolai matematika tanfolyamra, ezenkívül pedig volt egy magántanára is, akivel a komolyabb dolgokat vette át. Sosem gondolkodtam el azon, hogy miért is csinálja. A kis Carmen ugyanis annyira vonzó volt, hogy az emberben fel sem merült a gondolat, ez a lány más is lehet, mint csak szép.
— Mi, izé, vagyis hogy én — mondta Carl — azért vagyok itt, hogy beálljak önkéntesnek.
— Én is — kontráztam azonnal. — Mind a ketten.
Nem, még egyáltalán nem döntöttem el a dolgot, egyszerűen csak kicsúszott a számon.
— Ó, nagyszerű!
— Én is űrpilótának jelentkezem — tettem hozzá elszántan. Nem nevetett ki, hanem komolyan azt mondta:
— Ó, ez csodálatos! A kiképzés alatt talán még találkozunk is. Ez klassz lenne.
— Persze, ha összeütköznétek. — szólt közbe Carl. — Bénákra nincs szükség a seregben.
— Ne hülyéskedj, Carl! Természetesen a talajon fogunk összefutni. Te is pilótának akarsz jelentkezni?
— Én? — döbbent meg Carl. — Én aztán nem leszek teherautósofőr. Ismersz, nem? Galaktikus hadmérnök. Már ha felvesznek. Elektronika.
— Teherautósofőr! Hallatlan! Remélem, bevágnak téged valami isten háta mögötti helyőrségre, a Plútóra, ahol majd lefagy a füled. Köszönöm, én abból nem kérek! De azért sok szerencsét! Bemegyünk?
A toborzóállomás az épület kupolájában, egy hosszú pult mögött kapott helyet. Az asztal mögött egy díszegyenruhát viselő rohamosztagos őrmester ült. Öltözéke ezernyi színben pompázott, mellét valósággal elborították a kitüntetések csíkjai, amelyeknek jelentését nem ismertem. Jobb karját közvetlenül a válla alatt amputálták, így a zubbonyának sem volt ujja… Amikor pedig odaértünk az asztalhoz, láthattuk, hogy lába sincs.
Úgy tűnt, nem zavarja a dolog.
— Jó reggelt kívánok — mondta Carl. — Be akarok állni önkéntesnek.
— Én szintén — tettem hozzá.
Az őrmester ránk sem nézett. Ültében könnyedén meghajolt, és azt mondta:
— Jó reggelt, kisasszony, mit tehetek önért?
— Én is a fegyveres erők tagja kívánok lenni.
Az őrmester elmosolyodott.
— Remek. Ha lenne olyan kedves, és elfáradna a 201. szobába. Keresse, ott Rojas őrnagyot! Majd ő foglalkozik önnel.
Tetőtől talpig végigmérte a lányt.
— Pilóta?
— Ha alkalmasnak találnak…
— Úgy néz ki, mint egy született pilóta. Menjen, és beszéljen Ms. Rojasszal!
Carmen köszönt az őrmesternek, nekünk pedig intett, és már el is ment. Az őrmester végre hajlandó volt tudomásul venni a létezésünket. Egy hűvös pillantást vetett ránk. Viselkedésében nyoma sem maradt annak a kedvességnek, amellyel az előbb a kis Carment kezelte.
— Na, mi van? — kérdezte. — Hát hová? Konyhai munkára?
— Dehogyis! — feleltem. — Pilóta akarok lenni.
Rám meredt, azután Carlra pillantott.
— És te?
— Engem a Kutató és Fejlesztő Stáb érdekel — felelte Carl. — Különösen az elektronikai részleg. Úgy hallottam, hogy elég jók az esélyek, ha valaki oda jelentkezik.
— Jók is, ha alkalmas vagy — felelte komoran az őrmester. — És kutya kemények, ha nem felelsz meg az elvárásoknak. Mit gondoltok fickók, miért ültettek ide engem, emögé az asztal mögé?
Nem értettem a kérdést.
— Miért? — kérdezte Carl.
— Mert a kormány nagy ívben leszarja, hogy jelentkeztek-e, vagy sem. Mivel mostanában bizonyos alakoknál valósággal divattá vált beállni a hadseregbe, hogy választójogot szerezzenek maguknak. Túl sokan vannak. Leszerelés után meg a gallérjukban viselik a kitüntetés szalagját, és veteránnak érzik magukat, pedig lehet, hogy egyetlen éles bevetésben sem vettek részt. Ha pedig ti a fejetekbe vettétek, hogy beléptek a seregbe, és én nem tudlak lebeszélni a dologról, akkor el kell fogadnunk a jelentkezéseteket, mert ez alapvető polgárjogotok. Az Alkotmány minden egyes polgár számára — legyen az férfi vagy nő — születésétől kezdve garantálja a jogot, hogy eleget tehessen honvédelmi kötelezettségének, és ezzel megszerezze a maga számára a teljes körű polgárjogot. Valójában azonban igencsak gondban vagyunk, ha olyan elfoglaltságot akarunk nyújtani a számtalan önkéntesnek, amiben több az értelem, mint a dicsőséges krumplipucolásban. Nem lehet mindenki igazi katona. Nincs is szükségünk ilyen sok emberre. A legtöbb önkéntesből amúgy sem lehet első osztályú katonát faragni. Van legalább valami halvány sejtelmetek arról, hogy kiből lesz a jó katona?