A háború mindig ugyanolyan: nem csinos, térképre rajzolt hadmozdulatok összessége, nem a nemes lovagiasság, hanem a ziháló, izzadó és véres emberek tombolása.
Karcsú, barna arcú ifjú mozgolódott a közelben, hasztalan próbálva kirántani magából a hasába fúródott gerelyt. Karthágói parittyás volt, de a kövér itáliai paraszt, aki mellette ült, és hitetlenkedve bámulta karja csonkját, ügyet sem vetett rá.
A levegőben varjak köröztek a szelek szárnyán. Vártak.
— Erre — morogta Everard. — Siess, az isten áldjon meg! Ez a vonal is bármelyik percben széteshet.
Szaggatta torkát a levegővétel, amint a Köztársaság állásai felé ügetett. Eszébe jutott, hogy mindig is jobb szerette volna, ha Hannibál győz. Volt valami visszataszító a hideg, fantáziátlan rómaiakban. És most mégis itt van, hogy megmentse a várost. Hiába, az élet sokszor produkál furcsaságokat.
Némi vigaszul szolgált, hogy Scipio Africanus a háború utáni megmaradt kevés tisztességes férfiú közé tartozott.
Kiabálás és fémcsattogás hallatszott: az itáliaiak hátráltak. Everard valami olyat látott, mintha hullám csapódna egy hegynek. Pedig a hegy volt az, ami haladt előre, visítva és döfködve.
Futásnak eredt. Egy rémülten ordító légionárius ment el mellette. Egy őszes római veterán a földre köpött, megvetette a lábát, és csak állt a helyén rendületlenül, amíg le nem vágták. Hannibál elefántjai dörögve forgolódtak. A karthágói sorok szilárdan tartották magukat, és embertelen dobritmusra nyomultak előre.
Most előre! Everard lovasokat látott: római tiszteket. Magasra tartották a sasokat, és kiabáltak, de senki sem hallotta őket a zűrzavarban.
Egy kis csapatnyi légionárius botorkált el mellettük. Vezetőjük odakiáltott nekik:
— Ide hozzám! Vénusz hasára, megtáncoltatjuk őket!
Everard megrázta a fejét, és ment tovább. A római fogcsikorgatva vetette rá magát.
— Ide gyere, te gyáva… — A sokkfegyver lövése belefojtotta a szót. A sárba rogyott. Emberei remegni kezdtek, valaki felvonyított, és a csapat szétszaladt.
A karthágóiak már nagyon közel voltak, pajzs pajzs mellett, vértől pirosló karddal. Everard látta egyikük arcán a friss vágást, a másik horgas orrát. Egy elhajított lándzsa pattant le kongva a sisakjáról. Leszegett fejjel futni kezdett.
Előtte kisebb küzdelem bontakozott ki. Megpróbálta kikerülni, és belebotlott egy véres holttestbe. Erre rajta meg egy római katona esett keresztül. Van Sarawak káromkodva rángatta ki a kupacból. Egy kardvágás felhasította a vénuszi karját.
Előttük Scipio embereit reménytelenül bekerítették. Everard megállt, levegőt szívott szomjazó tüdejébe, és a szemerkélő esőbe bámult. Nedves páncél csillant: egy csapat római lovas galoppozott el mellettük, orrig sáros hátasokon. Ennek kell lennie a fiúnak, Scipio Africanusnak, aki apja segítségére siet. A patkók dobbanása megremegtette a földet.
— Ott vannak! — kiáltott fel Sarawak, és mutogatni kezdett.
Everard ott helyben lekuporodott. Az eső a sisakjáról az arcába csörgött. Egy másik irányból karthágói csapat közeledett a bekerített sasok felé. Élükön két jellegzetesen darabos ábrázatú és magas neldori. Kincstári páncélt viseltek, de mindkettő keskenycsövű pisztolyt szorongatott.
— Erre! — Everard megpördült és feléjük rontott. Mellvértje bőrözése nyikorgott a futástól.
A járőrök már közel jártak a karthágóiakhoz, amikor azok észrevették őket. Az egyik lovas figyelmeztetően elkiáltotta magát. Két őrült római! Everard látta, hogy elvigyorodik a szakálla alatt. Az egyik neldori felemelte a fegyverét. Everard hasravetette magát. A gonosz kékesfehér sugár csak a hűlt helyét hasította. Visszalőtt, mire az egyik afrikai ló hangos fémcsörömpölés közepette összerogyott. Van Sarawak megállt, és folyamatosan lőtt. Két, hár, négy — és már ott is van az egyik neldori a sárban!…
Az emberek egymásnak estek a Scipiók körül. A neldoriak csapata rémülten ordítozott. A sugárvetőt már biztosan látták akcióban de ezek a láthatatlan sugarak megrémítették őket. Nekiiramodtak. A második bandita visszanyerte uralmát a lova fölött, és megfordult, hogy a nyomukba eredjen.
— Rendezd le azt, amelyiket leszedted Van — zihálta Everard. — Vidd ki a csatatérről, ki kell kérdeznünk… — Nagy nehezen talpraállt, és egy gazdátlan ló felé indult. Szinte nem is volt toldatában, de máris nyeregben volt és üldözőbe vette a másik neldorit.
Mögötte Publius Cornelius Scipio és fia kivágta magát és csatlakozott visszavonulóban lévő csapatához.
Everard átvágott a káoszon. Siettette a lovat, de csak annyira, hogy a másik nyomában maradjanak. Ha elvesztené szem elől, meg mindig lecsaphat egy gép, és rövid úton elintézheti a prédát…
Ugyanez juthatott eszébe a neldorinak is, mert megfékezte a lovát, és célzott. Everard látta a vakító villanást, és érezte arcán a sugár forróságát. Széles szórásra állította a pisztolyát, és ligetesből lőtt.
A következő sugár telibe találta a lova szügyét. Az állat megingott, és Everard kirepült a nyeregből. Tanult reflexei tompították az esést. Talpra kecmergett és ellenfele felé botorkált. A sokkfegyver leesett valahova a sárba, és most nem volt ideje megkeresni. Nem baj, majd később felszedi, ha még él. A kábítósugár amúgy is célba talált. Ilyen szórtan nem tudott elkábítani egy embert, de a neldori így is elejtette sugárvetőjét, a ló pedig csukott szemmel, ingadozva állt.
Everard arcát paskolta az eső. Odaért a kába lóhoz. A neldori leugrott a földre, és kardot rántott. Everard pengéje is előkerült.
— Ahogy akarod — mondta latinul. — Egyikünk ittmarad ezen a mezőn.
10.
A hold a hegyek fölé emelkedett, és egycsapásra ragyogó gyémántmezővé változtatta a havas tájat. Messze északon egy gleccser verte vissza csillogva a fényt, és egy farkas vonyított. A cro-magnoniak barlangjukban kántáltak, hangjuk csak halványan szűrődött be a verandára.
Deirdre ott állt a sötétben, és kifelé bámult. Az arcára eső holdfény megcsillant a könnyein. Megrezzent, amikor Everard és Van Sarawak mögéje léptek.
— Ilyen hamar visszajöttetek? — kérdezte. — Hisz csak ma reggel mentetek el.
— Nem tartott sokáig — mondta Van Sarawak. Kapott egy kis hipno-képzést ógörögből.
— Remélem… — a lány mosolyogni próbált. — Remélem, végrehajtottátok feladatotokat, és most megpihenhettek a munka után.
— Igen — szólt Everard. — Befejeztük.
Egy ideig így álltak egymás mellett, és kifelé néztek a téli világra.
— Igaz amit mondtál, hogy soha többet nem mehetek haza? — kérdezte halkan Deirdre.
— Attól tartok, igaz. A varázsigék… — nézett Everard jelentőségteljesen Van Sarawakra.
Hivatalos engedélyt kaptak rá, hogy bármit elmondjanak a lánynak, amit akarnak, és hogy elvigyék oda, ahol szerintük a legjobban tudna élni. Van Sarawakot nem lehetett eltántorítani attól a rögeszméjétől, hogy erre a célra az ő századának Vénusza a legalkalmasabb, Everard pedig túl fáradt volt a vitához.
Deirdre hosszan beszívta a levegőt.
— Akkor hát így van — mondta. — Nem fogom az egész életemet szomorkodással tölteni. Baal biztosan gondoskodik róla, hogy minden rendben legyen otthon, az enyéimmel.
— Biztosan így lesz — mondta Everard. Hirtelen elege lett az egészből. Csak aludni vágyott. Hagyta, hogy Van Sarawak mondja el, amit el kell mondani, és hogy ő söpörjön be minden esetleges nyereséget. Biccentett a társának.