Deirdre felemelte kipirult arcát.
— Az én klánomé — felelte. — A megbecsült vendégek itteni tartózkodásuk alatt mindig klántagnak számítanak, még vérbosszú esetén is. — Szégyenlősen elmosolyodott. — Köztünk pedig szó sincs erről, Manslach.
Everard erre elkomorodott. Eszébe jutott, mi a célja.
— A történelemről szeretnélek kérdezgetni — mondta. — Ez a speciális érdeklődési területem.
A lány bólintott. Aranyszalagot kötött a hajába, aztán leemelt egy könyvet egy zsúfolt polcról. — Szerintem ez a legjobb történelmi munka. Bármit megtalálok benne, amit tudni akarsz.
És megmondod, mit kell tennem, hogy elpusztítsalak.
Everarddal együtt leültek a kanapéra. Az inas betolta az ebédet. Everard rosszkedvűen, étvágytalanul evett.
Követnie kell a szálat…
— Róma és Karthágó harcoltak valaha egymás ellen?
— Igen. Ami azt illeti, kétszer is. Először szövetkeztek Epirusz ellen, de szétváltak. Róma nyerte meg az első háborút, és megpróbálta megtiltani a karthágói vállalkozásokat. — Tiszta profilja úgy hajolt a lapok fölé, mint egy tanuló gyermek arca. — A második háború 23 év múlva tört ki, és… hmm… úgy 11 évig tartott, bár az utolsó három év főleg tisztogatás volt, miután Hannibál bevette és porig égette Rómát.
Aha! De Everard valahogy nem tudott igazán örülni a felfedezésének.
A második pun háború (itt rómainak hívták), illetve valami ebből fakadó kritikus ellentét volt a fordulópont. De részben kíváncsiságból, részben pedig azért, mert félt véglegesen elkötelezni magát, Everard nem próbálta meg azonnal lokalizálni az elhajlást. Először tisztába kell jönnie azzal, hogy mi történt. (Nem… Hogy mi nem történt. A valóság itt van mellette: meleg és lélegzik. Ő maga a szellem.)
— És aztán mi történt? — kérdezte közönyösen.
— A karthágói birodalom elnyelte Hispániát, Gallia déli részét, és Itália lábfejét — mondta. — Itália többi része tehetetlenségben és zűrzavarban leledzett a római konföderáció felbomlása után. De a karthágói kormány túlságosan korrupt volt ahhoz, hogy megtartsa hatalmát. Hannibált magát is eltették láb alól olyan emberek, akik úgy vélték, hogy becsületessége az útjukban áll. Ezalatt Szíria és Parthia a keleti Mediterrániumért harcolt. Parthia nyert, és ezzel még nagyobb hellén befolyás alá került.
— A római háborúk után vagy száz évvel germán törzsek rohanták le Itáliát. — (Ezek lehettek a cimbrik, teuton és arhbron szövetségeseikkel, akiket Everard világában Marius megállított.) — Pusztító menetelésük Gallián keresztül a keltákat is mozdulásra késztette: Hispánia és Észak-Afrika felé, ahogy Karthágó hanyatlott. És Karthágótól sokat tanultak a gallok.
— Harcok hosszú időszaka következett, amely során Parthia letűnt, és kelta államok emelkedtek ki. A hunok leverték a germánokat Közép-Európában, de őket viszont Parthia győzte le: tehát a gallok bevonultak és csak Itáliában meg Hyperborean maradtak germánok. — (Ez a Skandináv félsziget lesz.) — Ahogy a hajók egyre jobbak lettek, fellendült a közel-keleti kereskedelem, Arabia felől, és közvetlenül Afrika körül. — (Everard történelmében Július Caesar meglepve látta, hogy a venétiek mindenki másnál jobb hajókat építenek a Földközi tenger mentén.) — A kelták felfedezték Dél-Afallont, és szigetnek hitték — innen az Ynys név — de a maják kiverték őket. A britti kolóniák északabbra onnan megmaradtak, és végül függetlenséget vívtak ki maguknak.
— Ezalatt Littorn rohamos léptekkel fejlődött. Egy ideig az övé volt Európa legnagyobb része. A kontinens nyugati része is csak a Százéves Háborút követő békeszerződés révén nyerte vissza szabadságát, amiről már beszéltem. Az ázsiai országok lerázták magukról kifulladt európai uraik igáját, és modernizálták magukat, míg a nyugati népek viszont hanyatlásnak indultak. — Deirdre fölnézett a könyvből, amiben beszéd közben keresgélt. — De ez csak durva vázlat, Manslach. Folytassam?
Everard a fejét rázta.
— Ne, köszönöm — Aztán kisvártatva: — Nagyon őszinte vagy a saját országod helyzetét illetően.
Deirdre keményen mondta:
— A legtöbben nem ismerik ezt be, de szerintem az a legjobb, ha az ember szembenéz a valósággal.
Aztán mohón, sürgetve kérte:
— De most mesélj te a világodról. Hihetetlenül csodálatos lehet.
Everard sóhajtva kikapcsolta a lelkiismeretét, és folyékonyan hazudni kezdett.
A támadás aznap délután következett be.
Van Sawarak kilábalt depressziójából, és buzgón tanulta az afalloniai nyelvet Deirdretől. Kéz a kézben sétálgattak a kertben, közben néha megálltak, hogy elmondják az egyes dolgok nevét, vagy elmutogassák az igéket. Everard ott ment mögöttük, és bár néha halványan eszébe jutott, hogy talán fölösleges harmadik, igazából inkább azon törte a fejét, hogyan juthatnának vissza a gépükhöz.
Ragyogó napfény ömlött a halovány, felhőtlen égből. Egy juharfa virított vörösen, a gyepre sárga levelek szállingóztak. Egy idősebb rabszolga söpörgette az udvart ráérősen, egy fiatal indián őr álldogált puskával, és két farkaskutya szunyókált a földön. Békés volt a kép: nehezen lehetett elképzelni, hogy a falakon túl a halált készítik elő.
De az ember csak ember, bármelyik történelemben. Ebben a kultúrában nem volt meg a nyugati civilizáció kegyetlen akaratossága és kifinomult gonoszsága, sőt, valahogy furcsán ártatlannak látszott. De azért próbálkozásban nem volt hiány. És ebben a világban, ahol nem alakul ki az igazi tudomány, az ember végtelenül ismételgetheti a háború, az összeomlás és megint a háború ciklusát. Everard jövőjében már kitörtek ebből a bűvös körből.
De mivégre? Nem mondhatta tiszta szívvel sem azt, hogy az a kontinuum rosszabb, mint a sajátja, sem azt, hogy jobb. Egyszerűen más. És nincs ezeknek az embereknek legalább annyi joguk létezni, mint… mint az övéinek, akik nemlétre vannak kárhoztatva, ha ő kudarcot vall?
Ökölbe szorult a keze. Ez a dolog túl messzire megy. Senkinek nem lenne szabad ilyesmiben döntést hozni.
A végkifejletnél, ezt jól tudta, nem az elvont kötelességérzet fogja vezérelni, hanem a kis dolgok, a kis emberek, akikre emlékszik.
Megkerülték a házat, és Deirdre a tengerre mutatott. — Awarlann — mondta. Kibontott haja lángolt a szélben.
— Most ez óceánt, Atlantit, vagy vizet jelent? — nevetett Van Sarawak. — Nézzünk utána. — A part felé vezette a lányt.
Everard követte őket. Hosszú, gyors gőzhajó szelte a hullámokat úgy egy kilométerre a parttól. Sirályok sereglettek köré hóviharszerű szárnylobogtatással. Everard arra gondolt, hogy ha ő lenne a parancsnok, akkor itt cirkálna egy járőrhajó.
Egyáltalán el kell döntenie valamit? Vannak más járőrök is a pre-római korban. Visszatérnek a sajátjuknak hitt korba, és…
Everard megdermedt. Borzongás futott végig a hátán, és görcsbe rándult a gyomra.
Visszatérnek, látják, hogy mi történt, és megpróbálják kijavítani a hibát. Ha valamelyiküknek sikerül, akkor ez a világ egy szempillantás alatt eltűnik a téridőből, és ő is eltűnik vele.
Deirdre megállt. Everard verítékben fürdött, alig látta, mit néz a lány kiabálva és mutogatva. Aztán mellé állt, és kipillantott a tengerre.
A hajó a közelben állt, magas kéménye füstöt és szikrát okádott, az orrán ragyogott a kígyófigura. Látta a fedélzeten hajladozó emberi alakokat, és valami szárnyas fehér dolgot… A hajó farából emelkedett föl, és egy vontatókötélhez rögzítve szállt egyre feljebb. Egy sikló! Legalább idáig eljutott a kelta repülési tudomány.