Doakes fáradhatatlanul a nyomomban maradt. Mindig váratlanul jelent meg, amitől még fenyegetőbbnek tűnt. Soha nem tudhattam, mikor és hol bukkan fel, és ettől úgy éreztem, mintha folyamatosan velem lenne. Ha bementem egy élelmiszerboltba, Doakes ott várt a brokkolik mellett. Ha az Old Cutler úton bicikliztem, valahol útközben mindig megláttam a sötétbordó Taurust egy fügefa alatt állni. Volt, hogy egy nap is eltelt Doakes nélkül, de mindvégig úgy éreztem, ott van valahol, szélirányban körözve és várakozva, és nem mertem azt remélni, hogy feladta. Ha nem láttam, akkor vagy nagyon jól elbújt, vagy arra várt, hogy váratlan megjelenésével megint jól rám ijeszthessen.
Rákényszerített, hogy napi huszonnégy órában Délelőttös Dexter maradjak, mint egy színész, akit rabul ejtett a filmje, és aki tudja, hogy az igazi világ ott vár rá, közvetlenül a képernyő másik oldalán, mégis oly elérhetetlenül, mint a Hold. És Reiker gondolata úgy vonzott engem, mint a Hold. A gondolat, hogy ott csörtet át gondtalan életén abban az abszurdvörös csizmájában, majdnem elviselhetetlen volt a számomra.
Persze tisztában voltam azzal, hogy még Doakes sem fogja tudni a végtelenségig fenntartani ezt az állapotot. Végül is meglehetősen jó pénzt kapott Miami népétől azért, hogy elvégezzen egy bizonyos munkát, és cserébe azt időről időre el is kellett végeznie. De Doakes tisztában volt azzal a növekvő hullámmal, ami belülről ostromolt, tudta, hogy ha elég hosszan gyakorol rám nyomást, az álarc lecsúszik, le kell csúsznia, ahogy a Hátsó Ülésről jövő jéghideg suttogások egyre sürgetőbbé válnak.
Így álltunk hát, egy sajnálatosan csak metaforikus késélen táncoltunk. Előbb vagy utóbb újból önmagam kell majd legyek. De addig is szörnyen sokszor fogom látni Ritát. Bár régi rajongásom tárgyának, a Sötét Utasnak a kisujja hegyével sem érhetett fel, de szükségem volt a titkos énem fenntartására. És amíg le nem rázom Doakest, Rita az én köpenyem, vörösharisnyám és a szerszámosövem — majdnem az egész álruhám.
Hát jó: üldögélek egy kanapén, kezemben egy sörrel a Survivort nézve, és arról a játékról gondolkozva, ami soha nem fog a képernyőre kerülni. Ha hozzáadjuk Dextert a résztvevőkhöz, és szó szerint lefordítjuk a címet…
Nem volt minden gyászos, kilátástalan és reménytelen. Hetente több alkalommal játszhattam például ipiapacsot Codyval, Astorral és a környék többi vad teremtményével, vagyis ott tartunk, ahonnan indultunk; Dexter Deklasszálódott, immár képtelen rendes életét élni, helyette egy csomó locsogó kölyökkel és egy üres raviolisdobozzal tölti az idejét. Az esős estéken pedig az ebédlőasztal köré gyűlünk, amíg Rita mosással vagy mosogatással foglalja el magát, esetleg egyéb eszközökkel dolgozik csinos kis fészke otthonosabbá tételén.
Nincs túl sok olyan játék, amelyet a sérült lelkületű fiatal korosztály két olyan képviselőjével, mint Cody és Astor, házon belül is lehetne játszani; a legtöbb társasjátékot unják vagy nem értik, a kártyajátékok nagy része esetén pedig úgy tűnt, olyan vidáman ostobának kell lenni, amit még én sem tudtam meggyőzően eljátszani. De végül megállapodtunk az akasztófa nevű játéknál; ebből tanulni is lehet, fejleszti a kreativitást, illetve enyhén gyilkos lelkület is szükségeltetik hozzá, szóval mindenkinek tetszett, beleértve Ritát is.
Ha a Doakes-korszak előtt megkérdezte volna tőlem valaki, hogy az akasztófázás és a Miller Világos Ser rendszeres fogyasztása elég-e nekem a boldogsághoz, be kellett volna ismerjem, hogy Dexter jó közérzetének összetevői a serrel ellentétben nem éppen világosként jellemezhetőek. De ahogy teltek-múltak a napok, és egyre jobban hozzám nőtt az álruhám, fel kellett tegyem magamnak a kérdést: csak nem kezdem egy kicsit túlságosan is élvezni Mr. Külvárosi Családfő életét?
Ezzel együtt megnyugtató volt tapasztalni, ahogy Cody és Astor a ragadozóösztönt ártatlan örömmé transzformálják át, amelynek akasztófajáték a neve. Lelkesedésüktől, amivel kötélre juttatták a kis pálcikaemberkéket, egy kicsit úgy éreztem magam, mintha mégiscsak egyazon faj képviselői lennénk. Ahogy boldogan gyilkolták le névtelen akasztófavirágaikat, egy bizonyos lelki közösséget éreztem velük.
Astor gyorsan megtanulta, hogy kell megrajzolni az akasztófát és a betűknek kihagyott helyeket. Persze sokkal verbálisabb hozzáállással közelítette meg a kérdést.
— Hét betű — mondta például, majd beharapta az alsó ajkát, koncentrált, és kijavította magát:
— Várjatok. Hat.
És amikor Cody és én rosszul tippeltünk, akkor lecsapott, és felkiáltott:
— Egy KÉZ! Hahh!
Cody általában kifejezéstelenül nézett rá, majd a papírra, az odafirkált emberkével a hurokban. Amikor ő volt soron, és mi tippeltünk rosszul, lágy hangon annyit mondott, „egy láb”, majd olyan arckifejezéssel nézett fel ránk, amit akár győzedelmesnek is lehetett volna nevezni egy érzelmek kifejezésére képes ember esetében. És amikor az akasztófa alatti vízszintes vonalakat végre megtöltötték a megoldás betűi, mindketten elégedetten nézték a felkötött alakot, és Cody egyszer vagy kétszer azt is mondta, hogy „halott”, mielőtt Astor elkezdte fel-le ugrálva követelni, hogy „megint, Dexter! Most én jövök!”.
Az egész nagyon idillikus volt. Tökéletes kis családunk négy főből állt, Ritából, a gyerekekből és a Szörnyetegből. De bármennyi kis pálcikaemberkét végeztünk is ki, nem halt el bennem az aggódás amiatt, hogy az életem sebesen bugyborékol lefelé a lefolyóban, és nemsokára ősz hajú öregember lesz belőlem, aki túl gyenge ahhoz, hogy felemelje a kést, és egy ősöreg Doakes őrmesterrel, illetve az elvesztegetett lehetőségek árnyaival a nyomomban fogok végigbotorkálni rettenetesen egyhangú napjaimon.
Amíg nem jut eszembe valami menekülési lehetőség, addig nekem is éppen annyira a nyakamon volt a hurok, mint Cody és Astor pálcikaemberkéinek. Ezt nagyon lehangolónak találtam, és restelkedve vallom be, hogy már-már fel is adtam a reményt, amit pedig soha nem tettem volna, ha észben tartok egy fontos dolgot.
Mégpedig azt, hogy ez Miami.
7. FEJEZET
Hát persze hogy nem lesz mindig így. Tudhattam volna, hogy egy ilyen természetellenes status quo nem tartható fent sokáig, meg kell adnia magát a dolgok természetes rendjének. Végül is olyan városban élek, ahol az őrület, akárcsak a napfény, mindig ott bujdokolt a felhők mögött. Három héttel az első, Doakesszal történt nyugtalanító találkozásom utána felhők végül szertefoszlottak.
Nem volt szó többről, mint egy kis szerencséről, tényleg — nem éppen az a zongora zuhant le, amelyben reménykedtem, de a véletlenek igazán szerencsés összejátszása következett be. Húgommal, Deborahval ebédeltem éppen. Elnézést, úgy kellett volna mondanom, Deborah őrmesterrel. Akárcsak apja, Harry, Debs is zsaru. A közelmúlt pozitív eseményeinek eredményeképpen előléptették, levetették vele a prostituált jelmezt, amelyet a munkaköréből kifolyólag volt kénytelen hordani, eltüntették végre az utcasarokról, és megkapta a saját őrmesteri váll-lapkészletét.