Ez boldoggá kellett volna tegye őt. Végül is azt kapta, amiről úgy gondolta, hogy ezt szeretné; véget értek álkurvaként töltött napjai. Minden fiatal és többé-kevésbé csinos, az Erkölcsrendészetnél dolgozó rendőrnő számíthatott arra, hogy előbb-utóbb a prostitúció felderítésénél találja magát, Deborah pedig nagyon csinos. Viszont szegény testvérem buja alakja és ápolt megjelenése csak szégyent hozott számára. Semmit nem volt hajlandó felvenni, ami a legcsekélyebb mértékben is kiemelte volna fizikai vonzerejét, és amikor az utcán kellett ácsorognia forrónadrágban és pánt nélküli topban, a kínok kínját élte át. Komolyan fenyegette a veszély, hogy a homlokába végleg bevésődnek a ráncok.
Mivel én egy embertelen szörnyeteg vagyok, általában jellemző rám a logikus gondolkodásmód, így azt hittem, hogy az új munkakör véget vet Állandóan Morcos Miasszonyunk mártíromságának. De ó, jaj, még az sem csalt mosolyt az arcára, hogy áthelyezték a gyilkosságiakhoz. Valamikor időközben úgy döntött, hogy a rendészet egy komoly munkatársának olyan arcot kell vágnia, mintha egy nagy, rosszindulatú hal lenne, és nagyon keményen is dolgozott azon, hogy ennek az elvárásnak megfeleljen.
Az új céges autójával mentünk ebédelni; a kocsi szintén azok közé az új munkakörrel járó kiváltságok közé tartozott, amelyeknek kis fénysugarat kellett volna lopniuk az életébe. De nem úgy nézett ki, mintha ez történt volna. Azon gondolkoztam, aggódnom kellene-e érte. Figyeltem a húgom, miközben leültem a Café Relampago, a kedvenc kubai éttermünk egyik bokszába. Lejelentette a helyzetét és az állapotát, majd morcos arckifejezéssel leült velem szemben.
— Hát szóval, Ponty Őrmester — szólaltam meg, miközben felvettük az étlapot.
— Szerinted ez vicces, Dexter?
— Igen — válaszoltam. — Nagyon vicces. És egy kicsit szomorú is. Mint az élet. Különösen a te életed, Deborah.
— Baszd meg, Charlie — mondta. — Nincs az én életemmel semmi baj. — És hogy ezt bebizonyítsa, rendelt egy medianoche szendvicset, a legjobbat Miamiban, és egy batido de mámét, vagyis egy tejturmixot, ami egy olyan gyümölcsből készült, amelynek leginkább a barack és a görögdinnye keverékére hasonlít az íze.
Az én életem minden ízében éppen olyan remek volt, mint az övé, úgyhogy ugyanazt rendeltem. Mivel törzsvendégek voltunk, és életünk nagy részében ide jártunk, a korosodó, borotválatlan pincér olyan arckifejezéssel kapta ki kezünkből az étlapot, amiért Deborah akár példaképének is tekinthette volna, és úgy trappolt el a konyha felé, mint a Godzilla útban Tokió felé.
— Mindenki olyan vidám és derűs — jegyeztem meg.
— Ez nem a Mr. Rogers és szomszédai show, Dex. Ez Miami. Itt csak a rosszfiúk boldogok. — Kifejezéstelenül nézett rám, tökéletes zsarupillantással. — Hogyhogy te nem nevetsz és dalolsz?
— Gonosz vagy, Deb. Nagyon gonosz. Már hónapok óta jól viselem magam.
Deb ivott egy korty vizet.
— Aha. És kezdesz beleőrülni.
— Sokkal rosszabb — válaszoltam megrázkódva. — Azt hiszem, kezdek normálissá válni.
— Majdnem el is hittem.
— Szomorú, de így van. Penészvirág lett belőlem. — Hezitáltam, majd kinyögtem. Végül is kivel oszthatná meg egy fiú a problémáit, ha nem a családjával? — Doakes őrmesterről van szó — közöltem a húgommal.
Bólintott.
— Nagyon rád kattant — mondta. — Jobban teszed, ha távol tartod magad tőle.
— Nekem is ez a leghőbb vágyam — feleltem. — Ő viszont egyáltalán nem tartja magát távol TŐLEM.
A húgom zsarupillantása megkeményedett.
— És mit akarsz tenni?
Kinyitottam a számat, hogy letagadjam mindazt, ami eszembe jutott, de halhatatlan lelkem legnagyobb üdvére, még mielőtt hazudozni kezdhettem volna neki, közbeszólt Deb adóvevője. Deb oldalra billentette a fejét, felkapta az adóvevőt, és közölte, hogy már úton is van.
— Gyere — vetette oda nekem útban az ajtó felé. Engedelmesen követtem, és csak annyi időre álltam meg, hogy az asztalra dobjak némi pénzt.
Mire kimentem a Relampago ajtaján, Deborah már tolatott az autóval. Odasiettem, és az ajtóra vetettem magam. Még mielőtt mindkét lábamat behúzhattam volna, Deborah már elindult előre, kifelé a parkolóból.
— De most tényleg, Deb — szólaltam meg —, majdnem elveszítettem a fél cipőmet. Mi ilyen fontos?
Deborah összeráncolta a homlokát, miközben a forgalom sűrűjében bevágott egy olyan kis lyukba, amellyel csak a tősgyökeres miami sofőrök próbálkoztak volna meg.
— Nem tudom — válaszolta, és bekapcsolta a szirénát.
Meglepetten pislogtam egyet, és felemeltem a hangom, hogy túlüvöltsem a zajt.
— Nem mondta el neked a diszpécser?
— Hallottad már a diszpécsert dadogni, Dexter?
— Nem, még soha. Miért, most dadogott?
Deb megelőzött egy iskolabuszt, és feldübörgött a 836-osra.
— Igen — mondta. Elrántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy fiatalemberekkel zsúfolt BMW-t, amelynek az utasai mutogatni kezdtek neki. — Azt hiszem, gyilkosságról van szó.
— Azt hiszed — visszhangoztam.
— Igen — válaszolta, majd a vezetésre koncentrált, én meg hagytam. A nagy sebességről mindig eszembe jut a saját halandóságom, különösen miami útjain. Ami pedig a Dadogó Diszpécser Esetét illeti… hát, Miss Marple őrmester és én éppen elég hamar megtudjuk, miről van szó, különösen, ha továbbra is ezzel a tempóval haladunk, egy kis izgalom pedig sose árt.
Pár nagyon rövid perccel később Debnek sikerült életveszélyes balesetek okozása nélkül eljuttatnia minket az Orange Bowl mellé, ahol lehajtottunk az utcaszinten futó utakra, és tettünk még pár kanyart, mielőtt leálltunk volna az északnyugati Negyedik utca járdaszegélye mellett. Az utca két oldalán zsúfoltan sorakoztak a kicsi, egyforma házak, mindegyiket saját fal vagy drótkerítés vette körül. A legtöbb élénk színű volt, kővel kirakott előkerttel.
Két villogózó járőrkocsi már ott állt a ház előtt. Két egyenruhás rendőr kerítette éppen be sárga helyszínelőszalaggal a tetthelyet, és ahogy kiszálltunk, egy harmadik rendőrt is megláttam az egyik autó anyósülésén, aki a kezében tartotta a fejét. A ház verandáján egy negyedik rendőr állt egyidős hölgy mellett. Két kis lépcsőfok vezetett fel a verandára, a hölgy a felsőn ült. Úgy tűnt, felváltva zokog és hány. Valahol a közelben egy kutya vonított fel újra és újra ugyanúgy.
Deborah odamasírozott a legközelebbi egyenruháshoz. Szögletes, középkorú pasas volt, sötét hajjal, és olyan arckifejezéssel, mintha azt kívánta volna, bárcsak ő is az autóban ülhetne, arcát a kezébe temetve.
— Mink van? — kérdezte Deborah, feltartva a jelvényét.
A zsaru anélkül, hogy ránk nézett volna, megrázta a fejét, és kibukott belőle:
— Én nem megyek be oda még egyszer, akkor sem, ha a nyugdíjamba kerül. — Ezzel sarkon fordult, majdnem belegyalogolt a járőrautóba, és úgy görgette le a sárga szalagot, mintha az megvédhetné őt attól, ami a házban van.
Deborah a pasas után bámult, majd rám nézett. Őszintén szólva, semmi hasznos vagy szellemes nem jutott az eszembe, úgyhogy egy pillanatig csak álltunk ott egymásra meredve. A szél megzörgette a helyszínelőszalagot, az eb pedig folytatta a vonítást azon a jódlizásszerű hangon, amely egyáltalán nem segített nekem megkedvelni a kutyaféléket. Deborah megrázta a fejét.