— Valakinek el kellene hallgattatnia azt a kibaszott kutyát — mondta, majd átbújt a sárga szalag alatt, és elindult a ház felé. Követtem. Pár lépés múlva feltűnt, hogy a kutya hangja egyre erősebbé válik; a házban lehetett, valószínűleg az áldozaté volt. Az állatok általában meglehetősen rosszul viselik gazdájuk halálát.
Megálltunk a lépcső mellett, Deborah felnézett a rendőrre, és elolvasta, mi áll a kitűzőjén. — Coronel. A hölgy egy tanú?
A zsaru nem nézett ránk.
— Ja — válaszolta. — Mrs. Medina. Ő telefonálta rendőrségre.
Az idős hölgy előrehajolt és öklendezni kezdett.
Deborah összeráncolta a homlokát.
— És mi van a kutyával? — kérdezte meg a zsarut.
Coronel egy olyan ugató hangot adott ki magából, ami félúton volt a nevetés és a fuldoklás között, de nem válaszolt és nem nézett ránk.
Azt hiszem, Deborahnál ekkor telt be a pohár, és — őszintén szólva — ezért nem is lehetett őt hibáztatni.
— Mi a fasz folyik itt? — követelt magyarázatot.
Coronel felénk fordította a fejét, hogy ránk nézzen. Teljesen kifejezéstelen volt az arca.
— Nézzék meg saját maguk — mondta, majd megint elfordult. Deborah mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Ehelyett rám nézett, és megvonta a vállát.
— Akár meg is nézhetjük — javasoltam neki, és reménykedtem, hogy a türelmetlenség nem hallatszik ki a hangomból. Igazság szerint alig vártam, hogy lássam, mi vált ki ilyen reakciót a miami zsarukból. Doakes őrmester azt megakadályozhatja, hogy saját kezűleg csináljak bármit is, de azt nem, hogy más munkáját csodálhassam. Végül is ez munkaköri kötelességem volt, és hát nem az a dolgunk, hogy élvezettel végezzük a munkánkat?
Deborah viszont rá nem jellemző kelletlenséggel reagált. Visszapillantott a járőrkocsira, amelyben a rendőr még mindig mozdulatlanul kuporgott, fejével a kezében. Majd megint ránézett Coronelre, illetve az időshölgyre, végül a kis ház ajtajára. Vett egy mély levegőt, nagyot sóhajtott, majd azt mondta:
— Rendben. Nézzük meg.
De még mindig nem mozdult, úgyhogy elsuhantam mellette, és benyomtam az ajtót.
A kis ház elülső szobája sötét volt, a függönyei és a sötétítői mind be voltak húzva. Volt benne egy fotel, amely úgy nézett ki, mintha valami ócskástól szerezték volna. A huzata olyan mocskos volt, hogy lehetetlennek tűnt megmondani, milyen színűnek kellene lennie. A fotel egy összecsukható kártyaasztalra helyezett tévé előtt állt. Más nem volt a szobában. A bejárati ajtóval szemben volt egy átjáró, amelyen egy kis fény szököttbe, és úgy tűnt, a kutya is ott vonít valahol, úgyhogy elindultam arra, a ház hátsó traktusa felé.
Az állatok nem szeretnek engem, ami azt bizonyítja, hogy okosabbak, mint gondolnánk. Úgy tűnik, megérzik, mi vagyok én, és nem helyeslik a dolgot, mi több, gyakran meglehetősen félreérthetetlenül nyilvánítják kihelytelenítésüket. Úgyhogy némileg vonakodtam megközelíteni ezt a már eleve ilyen nyilvánvalóan felzaklatott kutyát. De átmentem az ajtón, lassan, reménykedve odakiáltva, hogy „jó kutya”. Valójában egyáltalán nem tűnt jó kutyának az állat; leginkább agykárosult, veszettséggel fertőzött pitbullnak tűnt. De én mindig megpróbálom a dolgok jó oldalát látni, mégha az ember legjobb barátjáról is van szó. Kedves, állatszerető kifejezéssel az arcomon léptem be a lengőajtón, amely a láthatóan konyhaként használt helyiségbe vezetett.
Ahogy megérintettem az ajtót, hallottam, hogy a Sötét Utas halkan, nyugtalanul felneszel, és megálltam. Mi van?, kérdeztem, de nem jött válasz. Egy másodpercre lehunytam a szemem, de nem láttam semmit; semmiféle titkos üzenet nem villant át lecsukott szemhéjam előtt. Vállat vontam, belöktem az ajtót, és beléptem a konyhába.
A helyiség falainak felső része kopott, olajsárga színű volt, az alsó felét pedig öreg, kék hajszálcsíkos fehér csempe borította. Egy kis hűtőszekrény volt az egyik sarokban és egy főzőlap a pulton. Egy pálmabogár szaladt éppen keresztül a szóban forgó pulton, majd bevetette magát a hűtő mögé. A helyiség egyetlen ablaka elé furnérlemezt szegeltek, a plafonról pedig egy árva, halvány fényű villanykörte lógott le.
A villanykörte alatt egy nagy, nehéz, öreg asztal állt, az a fajta, aminek szögletes lábai és porcelán lapja van. Egy nagy tükör függött a falon, olyan szögben, hogy látsszon benne, mi van az asztalon. És a tükörben az látszott, hogy az asztal közepén egy… izé…
Hát szóval. Feltételezem, életében valamiféle emberi lény volt, nagyon valószínű, hogy férfi és latin-amerikai. Ezt nem volt könnyű megmondania jelenlegi állapotában, ami, beismerem, még engem is meghökkentett. De meghökkenésem ellenére elismeréssel kellett adóznom a gondos, tiszta munkának. Még egy sebész is megirigyelhette volna, bár valószínűleg nagyon kevés sebész tudta volna megindokolni ezt a fajta beavatkozást az Orvosi Kamara etikai bizottsága előtt.
Soha nem jutott volna eszembe például így vágni le az ajkakat és a szemhéjakat, és bár büszke vagyok a munkám minőségére, erre nem lettem volna képes anélkül, hogy meg ne sértettem volna a szemgolyókat, amelyek jelen esetben vadul forogtak előre-hátra, lecsukódásra vagy pislogásra képtelenül, vissza-visszatérve a tükörhöz. Csak egy megérzés volt, de úgy véltem, a szemhéjak kerültek sorra utoljára, jóval az orr és a fülek ó-de-tiszta eltávolítását követően. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy én ezeket a karok, lábak, genitáliák és a többi előtt vagy után vágtam volna le. Nem könnyű felállítani a sorrendet ilyen esetekben, de ahogy a dolgok álltak, úgy tűnt, nagyon tisztességes munkáról van szó, mi több, mestermunkáról, ami nagy gyakorlatra vallott. A szépen végzett darabolások esetében gyakran használjuk a „sebészi” jelzőt. De ez szó szerint sebészi munka volt. Egyáltalán nem vérzett semmi, még a száj sem, amelyről eltávolították az ajkakat és belőle a nyelvet. Sőt, a fogakat is; egyszerűen lehetetlen volt nem csodálni ezt az alaposságot. Minden sebet profi módon lezártak; fehér kötést ragasztottak a vállakra, ahonnan akarok lógtak egykor, a többi seb pedig olyan szépen begyógyult, ahogy azt csak a legjobb kórházakban remélheti az ember.
Minden le volt vágva a testről, egyszerűen minden. Semmi nem maradt belőle, csak egy csupasz, kifejezéstelen arc egy letisztult torzón. Elképzelni sem tudtam, hogy lehetett ezt megtenni anélkül, hogy ne halt volna bele az illető, arról pedig még kevesebb fogalmam volt, hogy miért tenne ilyet bárki is. Ez olyan mértékű kegyetlenségről tanúskodott, amitől elkezdtem kételkedni abban, hogy tényleg olyan jó ötlet-e ez az egész világegyetem. Elnézést, ha emiatt Darabolós Dexter hipokritának tűnik, de én pontosan tudom, milyen vagyok, és az egyáltalán nem ilyen. Én azt teszem, amit a Sötét Utas szükségesnek tart, olyan emberekkel, akik valóban megérdemlik, és mindig halállal végződik a dolog — és biztosra veszem, hogy az asztalon fekvő test egyetértene velem abban, hogy ez nem is olyan rossz.
De ez — ilyen türelmesen és gondosan végigcsinálni az egészet, majd otthagyni élve egy tükör előtt… Éreztem, ahogy a lelkem legmélyén növekedni kezd bennem a fekete kíváncsiság, mintha most első ízben a Sötét Utas egy kicsit jelentéktelennek érezte volna magát.
Az a dolog az asztalon láthatóan nem vette észre, hogy ott vagyok. Simán folytatta a kutyaszerű vonítást, ugyanazon a hangon újra és újra, megállás nélkül.
Hallottam, hogy Deb megtorpan mögöttem.
— Ó, Jézusom — mondta. — Ó, te jóságos ég… Mi ez?