— Fogalmam sincs — válaszoltam. — De legalább nem kutya.
8. FEJEZET
Egy nagyon halk légáramlatot éreztem, úgyhogy benéztem Deborah mögé, és megláttam, hogy Doakes őrmester is megérkezett. Körbenézett a szobában, majd az asztalon állapodott meg a tekintete. Bevallom, kíváncsi voltam, hogyan reagál egy ilyen extrém dologra, és nem kellett csalódnom. Amikor Doakes meglátta a konyha legfőbb kiállítási tárgyát, nem tudta levenni róla a tekintetét, és szobormozdulatlanságúvá dermedt. Egy hosszú pillanat után elindult felé, lassan siklott előre, mintha zsinóron húzták volna. Anélkül suhant el mellettünk, hogy észrevette volna a jelenlétünket, és csak az asztalnál állt meg.
Pár másodpercen keresztül csak bámulta az asztalon fekvő dolgot. Ezt követően, még mindig anélkül, hogy egyáltalán pislogott volna, benyúlt a dzsekijébe, és elővette a pisztolyát. Lassan, kifejezéstelen arccal az asztalon vonító illető pislogásra képtelen szemei közé célzott. Kibiztosította a fegyverét.
— Doakes — szólalt meg Deborah rekedten, majd megköszörülte a torkát, és megismételte. — Doakes!
Doakes nem válaszolt és a tekintete sem mozdult, de nem húzta meg a ravaszt sem, ami nagy kár volt. Végül is mit tehetnénk az illetővel? Nem fogja tudni megmondani nekünk, ki tette ezt vele. És volt egy olyan érzésem is, hogy a társadalomnak sem lesz már többé hasznos tagja. Miért ne hagyjuk, hogy Doakes véget vessen a szenvedéseinek? Utána pedig Deb és én bár vonakodva, de kénytelenek lennénk jelenteni, mit tett Doakes, akit ezt követően kirúgnának és még be is börtönöznének, amivel egy csapásra megszűnnének a problémáim. Nagyon jó megoldásnak tűnt az egész, de Deborah persze soha nem egyezett volna bele. Időnként olyan kicsinyeskedő és szabálykövető tud lenni.
— Rakja el a fegyverét, Doakes — mondta, és bár a férfi többi része teljesen mozdulatlan maradt, a feje Deborah felé fordult.
— Nem tehetünk mást — válaszolta. — Higgyen nekem.
Deborah megrázta a fejét.
— Tudja, hogy nem szabad — mondta. Egy pillanatig egymásra meredtek, majd Doakes rám vetette a tekintetét. Rettenetesen nehéz volt visszanéznem rá úgy, hogy ne törjön ki belőlem valami olyasmi, hogy „Óh, a pokolba is — rajta, tegye meg!”, de valahogy sikerült, és Doakes felfelé fordította pisztolyának a csövét. Visszanézett a dologra, megrázta a fejét és elrakta a fegyvert.
— Bassza meg — mondta. — Hagynia kellett volna. — Ezzel megfordult, és gyors léptekkel kisétált a szobából.
A következő pár percben a szoba zsúfolásig megtelt emberekkel, akik elkeseredetten próbáltak nem odanézni munka közben. Camilla Figg, egy zömök, rövid hajú labortechnikus, akinek az érzelmi megnyilvánulásai eddig mindig az elpirulásra és a bámulásra korlátozódtak, halkan sírt, miközben az ujjlenyomatokat porozta. Angel Batista, vagyis Angel-nem-rokon, ahogy mi hívtuk, mivelhogy mindig így mutatkozott be, elsápadt, és megfeszült az állkapcsa, de bent maradt a szobában. Vince Masuoka nevű munkatársunk, aki általában úgy viselkedett, mintha csak megjátszaná, hogy ember, annyira elkezdett reszketni, hogy ki kellett mennie leülni a verandán.
Azon kezdtem töprengeni, hogy úgy kellene-e tennem, mintha én is megrendültem volna, csak hogy elkerüljem a feltűnést. Talán ki kellene mennem, és leülnöm Vince mellé. Miről illik beszélgetni ilyenkor? A baseballról? Az időjárásról? Az biztos, hogy nem arról, ami miatt kimenekültünk — és mégis, tudatosult, bennem a meglepő tény, hogy én nagyon is szívesen beszélgetnék róla. Az igazat megvallva, az a dolog határozottan felkeltette egy Bizonyos Belső Barát érdeklődését. Mindig nagyon keményen dolgoztam azon, hogy elkerüljek mindenféle feltűnést, itt pedig valaki ennek pont az ellenkezőjét tette. Ez a szörnyeteg nyilvánvalóan fitogtatni kívánta a tudását valamilyen okból kifolyólag, és lehet, hogy csak a természetes versenyszellem miatt, de ezt egy kicsit idegesítőnek találtam, bár ugyanakkor a vágyat is felkeltette bennem, hogy többet megtudjak róla. Bárki is tette ezt, az teljesen más volt, mint akikkel mostanáig találkoztam. Vegyem fel ezt a névtelen ragadozót a listámra? Vagy tegyek úgy, mintha szédülnék a rémülettől, és üljek le kint a verandán?
Mialatt ezt a nehéz döntést latolgattam, Doakes őrmester megint elsuhant mellettem, ezúttal még arra is szakítva egy pillanatot, hogy rosszindulatúan rám meredjen, és erről eszembe jutott, hogy mostanság az ő jóvoltából esélyem sincs végigmenni a listámon. Ez enyhén zavaró volt, de mindenesetre megkönnyítette a döntésemet. Nekiálltam, hogy illően zaklatott arckifejezést öltsék magamra, de csak a szemöldököm megemeléséig jutottam. Két mentőorvos rohant be összpontosított, fontoskodó modorban, és torpant meg, amikor észrevették az áldozatot. Az egyik rögtön kiszaladt a szobából. A másik, egy fiatal fekete nő felém fordult, és megkérdezte:
— És nekünk mi a faszt kellene csinálnunk? — Majd ő is elkezdett sírni.
El kell ismerni, igaza volt. Doakes őrmester megoldása egyre praktikusabbnak és elegánsabbnak kezdett tűnni. Nyilvánvalóan nem igazán volt értelme felpakolni azt a dolgot egy hordágyra, és keresztülszáguldani vele Miami forgalmán át egy kórházba. Ahogy az ifjú hölgy is oly elegánsan megfogalmazta, ők mi a faszt tudnának csinálni? De valakinek nyilvánvalóan tennie kellett valamit. Ha egyszerűen ott hagyjuk, és továbbra is csak ácsorgunk körülötte, előbb vagy utóbb valaki panaszt fog tenni a sok kertben öklendező rendőr miatt, és ez egyáltalán nem tenne jót a hatóság imázsának.
Végül Deborah kezdte el megszervezni a dolgokat. Meggyőzte a mentőorvosokat, hogy érzéstelenítsék és szállítsák el az áldozatot, aminek következtében a meglepően finnyás laboránsok végre visszajöhettek és folytathatták a munkát. A kis ház csendje, ahogy a gyógyszerek hatni kezdtek a dologra, már-már extatikus volt. A mentőorvosok letakarták a dolgot, és felrakták a hordágyra anélkül, hogy leejtették volna, majd elgurították a naplementébe.
És pont időben tették ezt; ahogy a mentőautó elindult a járda mellől, elkezdtek megérkezni a televíziós furgonok. Bizonyos szempontból ez kárvolt; nagyon szívesen megnéztem volna egy-két riporter reakcióját, különös tekintettel Rick Sangre-re. Ő volt a körzetben a „minél véresebb, annál fontosabb” tudósítói stílus élenjáró képviselője, és soha nem láttam, hogy bármiféle fájdalomnak vagy rettenetnek tanújelét adta volna, kivéve természetesen a kamera előtt, vagy ha összekócolódott a haja. De ez a vágyam nem teljesülhetett. Mire Rick operatőre menetkész lett, a sárgaszalaggal körbevett kis házon és pár megfeszített állkapcsú rendőrön kívül már nem akadt más látnivaló, az utóbbiak pedig jobb napjaikon sem mondtak volna semmit Sangre-nek, ma pedig valószínűleg még a saját nevüket sem árulták volna el neki.
Nekem igazából nem akadt túl sok dolgom. Deborah kocsijával érkeztem, úgyhogy nem voltak nálam az eszközeim, és egyébként sem láttam sehol vérfoltokat. Mivel pedig az én szakterületem ezekre korlátozódott, úgy éreztem, találnom kellene valamit, hogy hasznossá tehessem magam, de sebész barátunk túl gondosan dolgozott. Csak hogy biztosra menjek, végignéztem a ház többi részét is, amivel elég hamar végeztem. Volt még egy kicsi hálószoba, egy még kisebb fürdőszoba és egy kamra. Mindegyik üresnek tűnt, leszámítva egy csupasz, viharvert matracot a hálószoba padlóján. Olyannak tűnt, mintha ugyanattól az ócskástól szerezték volna, mint a fotelt a nappaliban, és olyan laposra klopfolták volna, mint egy rántott húst. Nem találtam más bútort vagy edényt, még egy árva műanyag kanalat sem.