Az egyetlen dolgot, ami bármennyire is utalt a ház lakójának személyiségére, Angel-nem-rokon találta meg az asztal alatt, amikor éppen végeztem a ház átkutatásával.
— Hola — köszöntötte, és csipeszével felemelte a kis jegyzetlapot a padlóról. Odaléptem, hogy megnézzem, mi lehet. Nem igazán érte meg a fáradtságot; csak egy kis fehér lap volt, a tetejénél egy kis szakadással, láthatóan kiszakadt belőle egy négyszög. Felnéztem Angel feje fölé, és valóban, ott volt az asztal széléhez celluxozva a jegyzetlapból hiányzó négyszög.
— Mira — mondtam Angelnek, aki eleget téve a felszólításnak oda is nézett.
— Aha — válaszolta.
Miközben gondosan megvizsgálta a celluxot — a ragasztószalag csodálatosan megőrzi az ujjlenyomatokat —, letette a papírt a földre, én meg odaguggoltam, hogy közelebbről is megnézzem. Valaki ráírt néhány kuszabetűt; közelebb hajoltam, hogy el tudjam olvasni: HŰSÉG.
— Hűség? — kérdeztem.
— Persze. Az egyik fő erény, nem?
— Kérdezzük meg őt — javasoltam, Angel pedig úgy összerázkódott, hogy majdnem kiejtette a csipeszt a kezéből.
— Me cago en diez… Pokolba ezzel az egésszel — válaszolta, és egy nejlonzacskóért nyúlt, hogy beletegye a papírt. Nem úgy tűnt, hogy érdemes lenne ezt végignéznem, más látnivaló pedig nem igazán akadt, úgyhogy az ajtó felé indultam.
Semmi esetre sem nevezném magam hivatásos személyiségelemzőnek, de a sötét hobbimból kifolyólag gyakran megérzek bizonyos dolgokat más bűnesetekkel kapcsolatban, amelyek ugyanabban a körzetben történnek.
De ez messze túlment azon események keretein, amelyeket én láttam, vagy el tudtam képzelni. Semmi nyom nem utalt semmiféle személyiségre vagy motivációra, és ez majdnem annyira kíváncsivá tett, mintamennyire idegesített. Miféle ragadozó hagyja ott a húst így vonaglani?
Kimentem ácsorogni a verandára. Doakes és Matthews kapitány összedugták a fejüket, és Doakes valami olyasmit magyarázott, amitől a kapitány aggódni látszott. Deborah az idős hölgy mellett guggolt, és halkan beszélt hozzá. Éreztem, ahogy felkap egy légfuvallat, az a fajta szélroham, amely közvetlenül a délutáni zápor előtt érkezik, és ahogy felnéztem, az első pár nehéz esőcsepp le is esett a járdára. Sangre, aki a kordon mellett hadonászott a mikrofonjával, és megpróbálta felhívni magára Matthews kapitány figyelmét, szintén felnézett a felhőkre, és ahogy elkezdett dörögni az ég, odadobta a mikrofonját a kollégájának, ő maga pedig beugrott a tévés furgonba.
Az én gyomrom is korogni kezdett, és eszembe juttatta, hogy a nagy izgalom közepette megfeledkeztem az ebédről. Ennek nem lesz jó vége; szükségem volt az erőnlétemre. Velemszületett gyors anyagcserémre folyamatosan oda kellett figyelnem: Dexter nem diétázhat. De csak Deborah tudott elvinni bárhova is, és valamiért az volt az érzésem, hogy ebben a pillanatban nem fog együttérzést tanúsítani, ha evésről kezdek elbeszélni. Az idős hölgyet, Mrs. Medinát ringatta, aki láthatólag felhagyott az öklendezéssel, és most a zokogásra koncentrált.
Sóhajtottam, és az esőn át odasétáltam az autóhoz. Nem zavart, hogy átázom. Úgy nézett ki, sokat kell még várnom, hogy megszáradhassak.
És valóban sokat kellett várnom, több mint két órát. Üldögéltem az autóban rádiót hallgatva, és magam elé képzeltem, falatról falatra, milyenérzés medianoche szendvicset enni: a kenyér héjának ropogását, ami olyan friss és jól átsült, hogy karcolja az ember szájának belsejét, amikor beleharap. Majd a mustár első íze, amit a simogató sajt és a hús sóssága követ. A következő harapás — egy darab savanyú uborka. Rágd össze az egészet; hadd keveredjenek az ízek. Nyeljél. Kortyolj egy nagyot az Iron Beerből (azoknak mondom, akik nem tudják: íroan Beérnek kell ejteni, és egy szénsavas üdítőről van szó). Sóhaj. Áldott boldogság. Sokkal jobban szeretek enni, mint bármi mást csinálni, leszámítva a játékainkat az Utassal. A genetika csodája, hogy nem vagyok kövér.
Már a harmadik képzeletbeli szendvicsemnél tartottam, amikor Deborah végre visszajött az autóhoz. Becsusszant a sofőrülésre, becsukta az ajtót, majd csak ült ott, és mereven bámult kifelé az esőtől pettyezett szélvédőn. És tudtam, hogy nem ezt kellene mondanom, de nem bírtam visszafojtani.
— Elgyötörtnek tűnsz, Deb. Mit szólnál egy ebédhez? — Megrázta a fejét, de nem mondott semmit.
— Egy finom szendvics esetleg? Vagy egy gyümölcssaláta — hogy helyreálljon a vércukrod? Sokkal jobban fogod érezni magad.
Ezúttal rám nézett, de a tekintete nem hordozta magában a közeljövőben valószerűsíthető ebéd ígéretét.
— Ezért akartam zsaru lenni — mondta végül.
— A gyümölcssaláta miatt?
— Amiatt ott bent… — válaszolta, majd visszafordult a szélvédő felé. — El akarom kapni azt… azt az akármit, ami ilyet tud tenni egy emberi lénnyel. Annyira el akarom kapni, hogy itt van az íze a számban.
— Olyan íze van, mint egy szendvicsnek, Deborah? Mert…
Tenyere élével keményen rávágott a kormánykerékre. Majd megismételte.
— A FENÉBE — mondta. — A kibaszott FENÉBE!
Sóhajtottam. Sokat szenvedett Dexter nyilvánvalóan továbbra is meg lesz fosztva a kenyerétől. És csupán azért, mert Deborah valamiféle megvilágosodáson ment keresztül egy vonagló húsdarab látványától. Persze borzasztó ez az egész, és a világ sokkal boldogabb hely lenne az olyan emberek nélkül, akik képesek ilyesmire, de ez azt jelentette volna, hogy ki kell hagynunk az ebédet? Nem az lenne a dolgunk, hogy odafigyeljünk az erőnlétünkre, hogy képesek legyünk elkapni ezt a gazfickót? Ezzel együtt ez nem tűnt a legmegfelelőbb időpontnak ahhoz, hogy felhívjam erre Deborah figyelmét, úgyhogy egyszerűen csak üldögéltem mellette, figyeltem, ahogy az eső csapkodja a szélvédőt, és megettem a negyedik képzeletbeli szendvicsemet is.
Másnap reggel a munkahelyemen épphogy csak letelepedtem a kis kuckómban, amikor megcsörrent a telefonom.
— Matthews kapitány mindenkit látni akar, aki ott volt tegnap — közölte velem Deborah.
— Jó reggelt, hugi. Köszönöm, jól, és te?
— Most — mondta, majd lerakta a telefont.
A rendőrség világa hivatalos és nem hivatalos rutineljárásokból áll. Ez az egyik oka annak, hogy úgy szeretem a munkámat. Az ember mindig tudja, mi következik, úgyhogy kevesebb emberi reakciót kell megtanulnom, majd adandó alkalommal eljátszanom, kisebb az esélye annak, hogy rajtakapnak, amint elengedem magam, és valami olyasmit teszek, ami megkérdőjelezheti az emberi fajhoz való tartozásomat.
Amennyire tudom, Matthews kapitány még soha nem hívott össze „mindenkit, aki ott volt”. Még azokban az esetekben is, amelyek nagy publicitást váltottak ki, tartotta magát az irányelvéhez, hogy ő és a felettesei kezelik a sajtót, és hagyta, hogy a rangidős tiszt dolgozzon az eseten. Nem tudtam elképzelni, mi okból rúgná fel ezt a protokollt, még egy ilyen rendkívüli eset kapcsán sem. És különösen ilyen korai szakaszban — idáig még arra is alig lehetett ideje, hogy jóváhagyjon egy sajtónyilatkozatot.
De a „most” ezzel együtt azt jelentette, hogy most, amennyire ezt meg tudtam állapítani, úgyhogy végigbattyogtam a folyosón egészen a kapitány irodájáig. Titkárnője, Gwen, az egyik leghatékonyabban dolgozó nő a föld kerekén, ott ült az asztalánál. Ő volt egyben az egyik legjelentéktelenebb külsejű és legszigorúbb is, és alig tudtam megállni, hogy meg ne csipkedjem.
— Gwendolyn! Te sugárzóan bájos jelenség! Repülj velem a vérlaborba! — szólítottam fel, amikor beléptem az irodába.