A szoba másik vége felé biccentett.
— A tárgyalóban vannak — tájékoztatott rezzenéstelen arccal.
— Ezt vegyem nemnek?
Két centivel jobbra billentette a fejét.
— Ott az ajtó — közölte velem. — Már várnak.
És valóban. A tárgyalóasztal végén Matthews kapitány ült egy pohár kávéval és helytelenítő arckifejezéssel. Az asztal körül Deborah és Doakes, Vince Masuoka, Camilla Figg és a négy egyenruhás rendőr foglalt helyet, akik éppen lezárták a rettenet kicsiny házának környékét, amikor odaértünk. Matthews biccentett felém, és megkérdezte:
— Mindenki itt van?
Doakes levette rólam rosszindulatú tekintetét, és válaszolt.
— A mentősök.
Matthews megrázta a fejét.
— Ez nem a mi problémánk. Valaki majd beszél velük később. — Megköszörülte a torkát, és lenézett, mintha egy láthatatlan szövegkönyvvel egyeztetne. — Rendben — mondta végül, és ismét megköszörülte a torkát. — Az, öö, az eseményre, ami az, öö, az északnyugati Negyedik utcában következett be, a legmagasabb szintű titoktartási kötelezettség vonatkozik. — Felnézett, és egy pillanatra úgy láttam, imponál neki a dolog. — A legmagasabb szintű — ismételte meg. — Önök, akik itt megjelentek, kötelesek magukban tartani mindent, amit láthattak, hallottak, vagy amit az eseménnyel és a helyszínével kapcsolatban tudni vélnek. Semmiféle módon nem nyilatkozhatnak róla, sem hivatalosan, sem magánemberként. — Doakesra nézett, aki bólintott, majd végignézett rajtunk az asztal körül. — Ebből kifolyólag, öö…
Matthews kapitány szünetet tartott, és összeráncolta a homlokát, ahogy rádöbbent, hogy „ebből kifolyólag” valójában nincs semmi mondanivalója számunkra. Retorikai tehetségével kapcsolatos hírnevét szerencsés módon mentette meg, hogy ekkor kinyílt az ajtó. Mindnyájan odafordultunk.
Az ajtónyílást egy nagyon nagydarab ember töltötte ki egy nagyon szép öltönyben. Nem viselt nyakkendőt, és ingének a felső három gombja ki volt gombolva. Egy gyémánt kisujjgyűrű szikrázott a bal kezén. Hullámos, művészien összekócolt haja volt. Negyvenvalahány évesnek nézett ki, és az idő nem bánt kegyesen az orrával. Egy sebhely futott végig a jobb szemöldökén, és egy másik az álla oldalán, de ezek összképe inkább dekorációs elem benyomását keltette, mintsem rút torzulásét. Vidám vigyorral és ragyogó, üres kék szemekkel nézett végig rajtunk, a drámai hatás kedvéért egy pillanatra megtorpant az ajtóban, majd az asztal végére emelte a tekintetét, és megszólalt.
— Matthews kapitány?
A kapitány meglehetősen nagydarab ember volt, és férfias is a maga jólfésült módján, de az ajtóban álló férfihoz képest kicsinek, sőt, femininnek tűnt, amit szerintem ő is érzett. Ennek ellenére megfeszítette férfias állkapcsát, és válaszolt.
— Úgy van.
A nagydarab pasas Matthewshoz vonult, és kézfogásra emelte a tenyerét. — Örülök, hogy találkoztunk, kapitány. Kyle Chutsky vagyok. Telefonon beszéltünk. — Miközben kezet ráztak, körbenézett az asztal körül, és — mielőtt visszanézett volna Matthewsra — egy pillanatra megakadt a tekintete Deborahn. De egy fél másodperccel később visszarántotta a fejét, és összenéztek Doakesszal, csak egy pillanatra. Egyikük sem mondott semmit, nem mozdultak, nem rándultak meg, nem cseréltek névjegykártyát, de teljesen biztos voltam benne, hogy ismerik egymást. Anélkül, hogy ezt bármi módon beismerte volna, Doakes lesütötte a szemét az asztalra, Chutsky pedig ismét a kapitányra fordította a figyelmét. — Nagyszerű részlege van itt, Matthews kapitány. Csak jókat hallottam magukról, fiúk.
— Köszönöm… Mr. Chutsky — válaszolta Matthews mereven. — Helyet foglal?
Chutsky szélesen, elbűvölően rámosolygott.
— Köszönöm, igen — felelte, és leült a Deborah melletti üres székre. Deb nem fordult oda, hogy megnézze magának, de vele szemben ülve jól láttam, hogy lassan elvörösödik, a nyakától egészen a tarkójáig.
És ekkor meghallottam, ahogy egy csendes kis hang megköszörüli a torkát Dexter agyának hátsó traktusában, és megszólaclass="underline" „Elnézést, csak egy pillanat. Mi a csuda is folyik itt most?” Talán valaki egy kis LSD-t rakott a kávémba, mert az egész nap kezdett olyannak tűnni, mint a Dexter Csodaországban. Miért vagyunk itt egyáltalán? Ki az a leharcolt megjelenésű pasas, akitől Matthews ideges lett? Honnan ismeri Doakest? És minden fényes, ragyogó és hegyes dolog szerelmére, mitől vált Deborah arca olyan előnytelenül vörössé?
Gyakran találom magam olyan helyzetben, amelyben úgy tűnik, mintha mindenki más elolvasta volna a használati utasítást, szegény Dexter pedig sötétben tapogatózik, és még az „A” jelzésű csavart sem tudja beilleszteni a „B” jelzésű lukba. Ezek általában valamiféle emberi érzelemmel kapcsolatosak, valami olyasmivel, amit általában mindenki megért. Szerencsétlen módon Dexter másképp van összerakva, mint a világegyetem többi része, és se nem érzi, se nem érti az ilyesfajta dolgokat. Semmit nem tehetek azonkívül, hogy begyűjtők pár gyors benyomást, amelyek esetleg segíthetnek eldönteni, milyen arcot vágjak, amíg arra várok, hogy a dolgok visszaálljanak a megszokott kerékvágásukba.
Vince Masuokára néztem. Valószínűleg közelebb álltam hozzá, mint bárki más a labortechnikusok közül, és nem csak azért, mert felváltva hoztunk egymásnak fánkot. Ő is olyannak tűnt, mintha végigszínészkedné az egész életét, mintha végignézett volna egy videosorozatot, hogy megtanulja, hogyan kell mosolyogni és emberekkel beszélgetni. Ő nem olyan tehetséges színész, mint én, és az előadása soha nem olyan meggyőző, de egy bizonyos lelki rokonságot éreztem vele.
Most éppen idegesnek tűnt és riadtnak, és láthatóan erősen próbálkozott, hogy nyeljen egyet, de nem igazán sikerült neki. Ebből számomra nem derült ki semmi.
Camilla Figg vigyázzban ült, és a vele szemben lévő fal egy pontjára meredt. Az arca sápadt volt, de mindkét oldalán megjelent egy kicsi, nagyon kerek vörös folt.
Deborah, mint már említettem, megrogyva ücsörgött a székén, és úgy tűnt, minden energiáját lefoglalja az elvörösödés.
Chutsky tenyérrel csapott egyet az asztalra, nagy, boldog mosollyal körbenézett, és megszólalt.
— Szeretném mindnyájuknak megköszönni az együttműködést. Nagyon fontos, hogy titokban tartsuk a dolgot, amíg az embereim el nem tudnak kezdeni foglalkozni az üggyel.
Matthews kapitány megköszörülte a torkát.
— Hmm. Én, ööö…, feltételezem, ön azt szeretné, ha folytatnánk a nyomozói rutineljárások lefolytatását, és a…, ööö… tanúkihallgatásokat és a többit.
Chutsky lassan megrázta a fejét.
— Egyáltalán nem. Azt akarom, hogy az összes embere azonnal tűnjön el a képből. Szeretném, ha az egész ügy megszűnne létezni és egyszerűen eltűnne — ami a maga részlegét illeti, kapitány. Azt akarom, hogy az egész eset váljon meg nem történtté.
— Ön veszi át a nyomozást? — kérdezte Deborah.
Chutsky ránézett, és szélesebbé vált a mosolya.
— Pontosan — válaszolta. És valószínűleg a végtelenségig mosolygott volna rá, ha meg nem szólal Coronel tiszt, az a zsaru, aki a verandán ült a zokogó, öklendező időshölggyel. Most megköszörülte a torkát, és azt mondta:
— Igen, oké, csak egy pillanatra — némi ellenségességgel a hangjában, amitől alig hallható akcentusa hangsúlyosabbá vált. Chutsky odafordult, hogy megnézze magának, még mindig mosolyogva. Coronel zavarba jött, de állta Chutsky vidám pillantását. — Meg akarja akadályozni, hogy elvégezzük a munkánkat?