Chutsky megköszörülte a torkát, és elnézett a víz felett.
— Azt hiszem, még születésed előtt történt, volt akkoriban egy reklám. Danco bemutatja az automata zöldségaprítót. Darabol, szeletel… — visszafordította a napszemüvegét felém. — így neveztük eclass="underline" Dr. Danco. Aprított zöldséget készített. Ez az a fajta poén, ami tetszik az embernek, ha távol van az otthonától és szörnyű dolgokat lát — mondta.
— De most az otthonunkhoz közel látjuk őket — válaszoltam. — Miért jött ide?
— Hosszú történet — mondta Kyle.
— Ez azt jelenti, hogy nem akarja elmondani — magyarázta Deborah.
— Ebben az esetben eszem még egy rákfasírtot — jelentettem ki. Odahajoltam, és elvettem az utolsót a tányérról. Tényleg nagyon finom volt.
— Ne már, Chutsky — mondta Deborah. — Nagy esély van rá, hogy tudjuk, hol van a pasas. Most mit fogsz tenni?
Kyle megfogta Deb kezét, és elmosolyodott.
— Ebédelni fogok — mondta. És ezzel a lendülettel a másik kezével felvette az étlapot.
Deborah egy pillanatig az arcélét bámulta, majd elhúzta a kezét.
— Francba — mondta.
Ami azt illeti, az ebéd kitűnő volt, és Chutsky komolyan igyekezett azon, hogy jópofa és kedves legyen, mintha arra a döntésre jutott volna, hogy ha már nem mondhatja el az igazat, legalább elbűvölően viselkedik majd. El kell ismerjem, nem panaszkodhatok, elvégre általában nekem is beválik ez a trükk, de Deborah nem tűnt túl boldognak. Duzzogott és tologatta az ételt a tányérján, mialatt Kyle vicceket mesélt, és arról kérdezgetett, mit gondolok, mi az esélye annak, hogy idén bajnok lesz a Dolphins. Engem az sem hozott volna lázba igazán, ha a Dolphins megnyeri az irodalmi Nobel-díjat, de mint első osztályú műembernek, a tarsolyomban e témában is akadt jó pár hitelesnek tűnő válasz, amelyeket Chutsky láthatóan kielégítőnek talált, ő pedig a legpajtáskodóbb szellemben csevegett tovább.
Még desszertet is ettünk, ami egy kicsit túlzásnak tűnt nekem a tereljük-el-a-figyelmüket-étellel haditervet illetően, különös tekintettel arra, hogy sem Deborah, sem az én figyelmem nem terelődött el. De meglehetősen finom volt minden, úgyhogy barbár dolog lenne részemről, ha panaszkodnék.
Persze Deborah egész életében keményen dolgozott azon, hogy barbárrá váljék, úgyhogy amikor a pincér egy hatalmas csokoládéizét rakott Chutsky elé, aki két kanállal Debs felé fordult, és azt mondta, „szóval…”, ő kapott az alkalmon, és az asztal közepére dobta a kanalát.
— Nem — válaszolta. — Nem szeretnék még egy kibaszott csésze kávét, és nem kérek a kibaszott csokoládés fufuból. Egy kibaszott választ akarok. Mikor indulunk begyűjteni a pasast?
Kyle enyhén meglepődve nézett rá, sőt, egy bizonyos értelemben vett szeretettel, mintha az ő munkakörében dolgozó emberek hasznosnak és vonzónak találnák a kanáldobáló nőket, de nyilvánvalóan úgy vélte, Debs nem jól választotta meg a pillanatot.
— Befejezhetem előbb a desszertet? — kérdezte.
12. FEJEZET
Deborah délnek tartott velünk a Dixie autópályán, igen, azt mondtam, „velünk”. Meglepetésemre kiderült, hogy az Igazságszolgáltatás Ligájának hasznos tagjává váltam, és közölték velem, hogy abban a dicsőségben részesülök, hogy pótolhatatlan személyemmel a bűn útjába állhatok. Bár messze nem voltam elragadtatva, egy kis jelenet miatt már szinte meg is érte.
Ahogy kint ácsorogtunk az étterem előtt arra várva, hogy a parkolófiú odahajtson Deborah autójával, Chutsky halkan azt dünnyögte, „mi a fene…?”, és lebattyogott a felhajtón. Néztem, ahogy kisétál a kapun, és mutogatni kezd egy bordó Taurusnak, ami ott várakozott egy pálmafa alatt. Debs rám meredt, mintha ez az én hibám lenne, és mindketten néztük, ahogy Chutsky a sofőr ablaka felé int, ami leereszkedett, mögötte pedig természetesen a mindig éber Doakes őrmester arca bukkant elő. Chutsky a kapunak támaszkodott, és mondott valamit Doakesnak, aki felnézett rám, megrázta a fejét, majd felhúzta az ablakot és elhajtott.
Chutsky nem szólt egy szót sem, amikor visszatért. De egy kicsit másképp nézett rám, mielőtt bemászott volna az anyósülésre.
Húsz percig tartott az utunk dél felé, ahol a Quail Roost Drive fut keletről nyugatra, egy bevásárlóközpont mellett keresztezve a Dixie autópályát. Csak kétsaroknyira onnét egy sor utca vezet egy csendes, munkásosztály lakta környékre, ami kicsi, többségében rendezett házakból áll, általában két autóval a beállókon és jó néhány szétdobált biciklivel az előkertekben.
Az egyik ilyen utca elkanyarodott balra és egy zsákutcába torkollt, amelynek a végén meg is találtuk a házat, egy halványsárgára vakolt lakhelyet, gazos kerttel. A kocsibeállón egy leharcolt, szürke furgon parkolt, amelyen sötétvörös betűkkel az állt, HERMANOS CRUZ LIMPIADORES — A Cruz Testvérek Takarítóvállalata.
Debs behajtott a zsákutcába, majd tovább még egy félutcányira, egy házig, amely előtt fél tucat autó állt a járda mellett és a kertben, majd leparkolt egy fa alatt.
— Mit gondolsz? — kérdezte.
Chutsky csak vállat vont.
— Aha. Lehet — mondta. — Figyeljük egy darabig. — És a következő félórában egy szóval több sem hagyta el ajkunkat. Ez pedig aligha elég ahhoz, hogy működésben tartsa az elmét, úgyhogy azon kaptam magam, hogy gondolatban a lakásomban járok, annál a kispolcnál, ahol egy kis rózsafa dobozban tartom az üveglapjaimat, azt a fajtát, amelyet a mikroszkóp alá szoktak tenni. Minden üveglapon egyetlencsepp vér volt — nagyon jól megszáradt vér, természetesen. Egyébként nem tartanék ilyen mocskos dolgot a lakásomban. Az árnyékos másik oldalamra nyíló negyven, kicsiny ablak. Minden kalandomból egy csepp. Ott volt az Első Nővér, réges-régről, aki a fájdalomcsillapítás égisze alatt óvatos túladagolással ölte meg a betegeit. A második csepp, a középiskolai technikatanár, aki kórházi nővéreket ölt. Csodálatos kontrasztot alkottak, és én imádom az iróniát.
Oly sok emlék, és ahogy végigsimítottam mindegyiket, csak még inkább feltámadt bennem a vágy, hogy újat csináljak, a negyvenegyes számút, annak ellenére, hogy a negyvenedik, MacGregor, még alig száradt meg. De mert az új tervemhez kapcsolódott, vagyis önmagában nem volt teljes, alig vártam, hogy folytathassam. Amint meggyőződöm Reiker felől, és találok valami módot…
Felültem. Talán a gazdag desszert tömítette el a fejemben az ereket, de átmenetileg megfeledkeztem Deborah ígéretéről.
— Deborah? — szólaltam meg.
Rám pillantott, az összpontosítás kicsiny ráncával az arcán.
— Mi van?
— Itt vagyunk.
— Nem mondod.
— De igen. Itt vagyunk, és ezt az én szellemi teljesítményemnek köszönhetjük. Nem említettél valamit, amit el akartál mondani esetleg?
Chutskyra pillantott. A férfi mereven előrenézett, rezzenéstelen napszemüveggel.
— Na jó, rendben — mondta Debs. — A hadseregben Doakes a Különleges Erők kötelékébe tartozott.
— Ezt tudom. Benne van a személyi aktájában.
— Amit viszont nem tudsz, barátom — szólalt meg Kyle anélkül, hogy megmozdult volna —, az az, hogy a Különleges Erőknek van egy sötét oldala. És Doakes náluk volt. — Ha csak egy pillanatra is, de egy nagyon halvány kis mosoly tűnt fel az arcán. — Aki a sötét oldalra kerül, az ott is marad. Nincs visszaút.
Egy kis ideig néztem Chutskyt, aki mozdulatlanul ült, majd Debsre pillantottam. Ő megvonta a vállát.
— Doakes lövész volt — mondta. — A hadsereg kölcsönadta őt az El Salvadoriaknak, és Doakes nekik gyilkolt.