— Rajtad — válaszolta Chutsky. — Nekem itt kell maradnom, hogy megfigyelhessem, mi történik. Ha tényleg ő az, én nagyobb eséllyel el tudok bánni vele. Debbie pedig… — a húgomra mosolygott, annak ellenére, hogy Deb savanyú pofával meredt rá. — Debbie túlságosan is rendőrszerű. Úgy jár, mint egy rendőr, úgy néz az emberek szemébe, mint egy rendőr, és elképzelhető, hogy rögtön a papírjait fogja kérni. Őt egy kilométerről kiszúrná. Szóval rajtad múlik a dolog, Dexter.
— És mi az, ami rajtam múlik? — kérdeztem, be kell valljam, még ekkor is leginkább a jogos felháborodás hangján.
— Csak sétálj el párszor a ház előtt, fordulj meg az utca végén, és vissza. Tartsd nyitva a szemed és a füled, de ne kelts feltűnést.
— Nem tudom, hogy kell feltűnést kelteni — jegyeztem meg.
— Nagyszerű. Akkor nagyon könnyű dolgod lesz.
Nyilvánvalóvá vált, hogy sem az érvek, sem a tökéletesen igazolható ingerültség nem segít, úgyhogy kinyitottam az ajtót, és kiszálltam, de nem tudtam visszafojtani egy kis visszaszúrást.
— Remélem, megérem, hogy megbánhassam ezt — szóltam oda Deborahnak az ablakhoz hajolva. És ekkor valahol a közelben stílszerűen felhangzott egy mennydörgés.
Elindultam a járdán a ház felé. Faleveleken és néhány, valószínűleg kisiskolások uzsonnás zacskójából származó széttaposott üdítősdobozon lépkedtem. Egy macska szaladt ki az egyik előkertbe, ahogy elhaladtam mellette, hirtelen leült, hogy megnyalogassa a tappancsait és elítélő pillantással bámuljon engem a biztos távolból.
A házban, amely előtt az autók parkoltak, megváltozott a zene, és valaki azt kiáltotta: „Húúú!” Jó érzés volt tudni, hogy egyesek remekül szórakoznak, amíg én a halálos veszedelem felé sétálok.
Balra fordultam, és elindultam a zsákutca vége felé. A ház felé pillantottam — amely előtt a furgon parkolt —, méghozzá büszkén amiatt, hogy mennyire feltűnésmentesen teszem ezt. Az előkert rendkívül gazos volt, és jó pár elázott újság hevert a felhajtón. Sehol nem láttam emberi maradványok halmait, és senki nem rohant ki, hogy megpróbáljon megölni. De ahogy elmentem a ház előtt, meghallottam egy tévét, valami spanyol nyelvű vetélkedő ment. Egy férfihang harsogta túl a hisztérikus műsorvezetőt, és összetört valami edény. És ahogy egy széllökés hátán megérkeztek az első esőcseppek, egyúttal egy adag ammóniaszag is érkezett a házból.
Továbbmentem a ház mellett, majd vissza az autóhoz. Újabb esőcseppek potyogtak az égből, és valahol villámlott, de az égszakadás még váratott magára. Visszaültem az autóba.
— Semmi különösebben baljóslatú — jelentettem. — Az előkertre ráférne egy kis fűnyírózás, és ammóniaszag volt. Hangok a házban. Vagy magában beszél a pasas, vagy többen vannak.
— Ammónia — ismételte meg Kyle.
— Igen, azt hiszem — válaszoltam. — Valószínűleg csak takarítószerek.
Kyle megrázta a fejét.
— A takarítóvállalatok nem használnak ammóniát, túl erős a szaga. De én tudom, ki igen.
— Ki? — kérdezte Deborah.
Kyle rávigyorgott.
— Mindjárt jövök — mondta, majd kiszállt az autóból.
— Kyle! — kiáltott utána Deborah, de Chutsky csak intett, és egyenesen a ház bejáratához sétált. — A fenébe — dünnyögte Deborah, ahogy a férfi bekopogott, majd a közelgő sötét viharfelhőket bámulva várakozott.
Kinyílt a bejárati ajtó. Egy alacsony, köpcös, kreol bőrű férfi kukucskált ki rajta, fekete haja a homlokába hullott. Chutsky mondott neki valamit, és egy pillanatig egyikük sem mozdult. Az alacsony kis ember végignézett az utcán, majd vissza Kyle-ra. Kyle lassan kihúzta a kezét a zsebéből, és a sötét kisembernek mutatott valamit… Talán pénzt? A pasas megnézte, visszapillantott Chutskyra, majd kitárta az ajtót. Chutsky bement. Az ajtó becsapódott.
— A fenébe — mondta megint Deborah. A körmét rágta, pedig kamaszkora óta nem láttam ilyet tőle. Láthatóan ízlett neki, mert amikor végzett az elsővel, rögtön folytatta a következővel. Már a harmadiknál tartott, amikor a kis ház ajtaja kinyílt, és Chutsky lépett ki rajta mosolyogva és integetve. Az ajtó becsukódott, és eltűnt egy vízfal mögött, ahogy a felhők végre megnyíltak. Kyle nagy léptekkel visszaigyekezett az autóhoz, és bőrig ázva csusszant be az anyósülésre.
— A kurva életbe! — mondta. — Csavarni lehet belőlem a vizet!
— Mi a fasz volt ez az egész? — kérdezte Deborah.
Chutsky rám kacsintott, és hátrasimította a haját a homlokából.
— Hát nem fogalmaz gyönyörűen? — kérdezte.
— Kyle, a kurva életbe — mondta Deb.
— Az ammóniaszag — válaszolta Kyle. — Nem lehet orvosi célokra használni, egy magán-takarítócég pedig soha nem használna ilyet.
— Ezt már mondtad — csattant fel Deborah.
Chutsky elmosolyodott.
— Amire viszont szokták használni, az a metam-fetamin-gyártás — folytatta. — És, mint kiderült, ezek a srácok pont ezzel foglalkoznak.
— Egyenesen besétáltál egy drogfőzdébe? — kérdezte Deb. — Mi a fenét kerestél ott?
Kyle elmosolyodott, és kihúzott egy kis zacskót a zsebéből.
— Vettem egy kis speedet — válaszolta.
13. FEJEZET
Deborah legalább tíz percig meg se szólalt, csak vezetett, és ajkát összeszorítva bámult maga elé. Láttam, ahogy megfeszülnek az arcán az izmok, egészen le a válláig. Ismervén őt, biztos voltam benne, hogy robbanni készül, de mivel arról semmit nem tudtam, hogy Szerelmes Debs hogy viselkedik, elképzelésem nem volt, hogy mikor. Közelgő kitörésének célpontja, Chutsky mellette ült az anyósülésen, szintén némán, de láthatóan teljesen elégedetten azzal, hogy csendben ülhet és nézheti a tájat.
Már majdnem a második címnél jártunk, mélyen a Mount Trashmore árnyéka alatt, amikor Debs végül kifakadt.
— A kurva életbe, ez illegális! — mondta, és a nyomaték kedvéért kezének élével rávágott a kormányra.
Chutsky gyengéd pillantást vetett rá.
— Igen, tudom — válaszolta.
— Én egy kibaszott hivatalos rendőrtiszt vagyok! — közölte vele Deborah. — Felesküdtem arra, hogy megakadályozom az ilyen szarságokat… Te meg…! — Hirtelen rálépett a fékre.
— Biztosra kellett mennem — magyarázta Chutsky higgadtan. — És ennek ez volt a legjobb módja.
— Bilincsbe kellene verjelek! — kiabálta Debs.
— Benne vagyok — válaszolta Kyle.
— Te kurafi!
— Nem több, nem kevesebb.
— Én nem fogok átmenni a te kibaszott sötét oldaladra!
— Nem, te nem fogsz — értett vele egyet Kyle. — Azt nem hagynám, Deborah.
Erre sziszegve távozott Debből a levegő, és a húgom odafordult Chutsky felé. Kyle visszanézett rá. Még soha nem láttam hangtalan párbeszédet, és ez a konkrét eset szédítő volt. Deb szemei aggódva ugráltak Kyle arcának bal feléről a jobbra, majd vissza a balra. Kyle egyszerűen csak nézte, nyugodtan, pislogás nélkül. Az egész elegáns volt és lenyűgöző, és majdnem annyira érdekes, mint a tény, hogy Debs nyilvánvalóan megfeledkezett arról, hogy ő vezet.
— Félbe kell szakítsalak titeket — mondtam. — De jól látom, hogy az egy sört szállító teherautó ott elöl?
Deb visszakapta a fejét az útra, és a fékre taposott, még éppen időben ahhoz, hogy elkerüljük az ütközést egy rakomány világos Millerrel.