— Ki ez a négy pasas, Deb? És honnan ismeri őket Kyle?
Deb sóhajtott.
— Kyle nem árulta el, hogy hívják őket. De bizonyos értelemben egy csapat tagjai voltak. El Salvadorban. Ugyanúgy, mint ez a… Danco figura. Úgyhogy… — Széttárta karjait, és tehetetlenül nézett, ami nagyon szokatlan volt tőle. És bár ennek megvolt a maga kislányos bája, én csak még inkább bepalizva éreztem magam tőle. Az egész világ boldogan forog körbe-körbe, miközben egyre nagyobb bajba kerül, és egyszercsak Daliás Dexterre marad, hogy rendbe hozza a dolgokat. Ez nem tűnt igazságosnak, de mit tehet az ember?
Helyesbítenék: mit tehetnék most én? Elképzelésem nem volt, hogyan találhatnánk meg Kyle-t, mielőtt túl késő lesz. És bár meglehetősen biztos vagyok abban, hogy ezt nem mondtam ki hangosan, Deborah úgy reagált, mintha mégis ezt tettem volna. Az asztalra csapott, és kijelentette:
— Meg kell találnunk, még mielőtt nekiállna Kyle-nak. Mielőtt NEKIÁLLNA, Dexter. Mert… úgy értem, reménykedjek abban, hogy Kyle csak az egyik karját veszti el, mielőtt odaérünk? Vagy egy lábát? Bármelyik történne, Kyle… — Elfordult, anélkül, hogy befejezte volna, és a kis asztal melletti franciaablakon át kibámult a sötétségbe.
Természetesen igaza volt. Úgy tűnt, nagyon kicsi az esélyünk arra, hogy Kyle-t épen és egészségesen visszakapjuk. Mert még a világ minden szerencséje és a lenyűgöző intellektusom sem tudott volna minket odavezetni hozzá, mielőtt megkezdődik a munka. És aztán — meddig tud Kyle kitartani? Tegyük fel, hogy fel lett készítve az ilyen helyzetekre, és tudja, mire számíthat, úgyhogy…
De várjunk csak egy pillanatot. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam beleélni magam a szituációba. Dr. Dancónak tudnia kell, hogy Kyle profi. És, mint már elmondtam Deborahnak, ennek a pasasnak az volt acélja, hogy sikoltozó, összerakhatatlan szilánkokra zúzza az áldozatait. Úgyhogy…
Kinyitottam a szemem.
— Deb — szólaltam meg. Rám nézett. — Abban a ritka helyzetben vagyok, hogy némi reménnyel szolgálhatok.
— Ne kímélj.
— Ez csak egy tipp — mondtam —, de azt hiszem, a dilis doktorunk egy ideig valószínűleg csak a közelében akarja tartani Kyle-t, anélkül, hogy elkezdene dolgozni rajta.
Deborah összehúzta a szemöldökét.
— Miért tenné ezt?
— Hogy tovább tartson, hogy Kyle megpuhuljon. Kyle tudja, mire számíthat. Fel van rá készülve. De most azt képzeld el, ahogy ott fekszik a sötétben, összekötözve, és beindul a fantáziája. Úgy képzelem — tettem hozzá, ahogy eszembe jutott —, hogy talán egy másik áldozat van előtte. Az eltűnt pasas. Szóval Kyle hall mindent — a fűrészt és a szikéket, a nyögéseket és a suttogást. Még a szagát is érzi, és tudja, hogy rá is ez vár, de nem tudja, mikor. Mielőtt akár egy lábkörmét is elveszítené, már félőrült lesz.
— Jézusom — mondta Deborah. — És ezt te reménynek nevezed?
— Feltétlenül. Ez ad nekünk egy kis időt, hogy megtaláljuk.
— Jézusom — ismételte meg Deb.
— Lehet, hogy tévedek — tettem hozzá.
Deb megint kinézett az ablakon.
— Nem szeretném, ha tévednél, Dexter. Ezúttal ne tévedj.
Megcsóváltam a fejem. Ez színtiszta rabszolgamunka lesz, amiben semmi örömöt nem lelek. Csak két ötletem volt, hogy mit tehetnénk, és egyikkel sem próbálkozhatunk reggelig. Körbenéztem, hogy hol van egy óra. A videó szerint 12:00 volt. 12:00. 12:00.
— Van valahol egy órád? — kérdeztem.
Deborah felvonta a szemöldökét.
— Minek az neked?
— Tudni szeretném, mennyi az idő — válaszoltam. — Úgy tudom, erre való.
— És az meg mi a fenéért fontos?
— Deborah, nagyon szűk határok között mozoghatunk. Elölről kell kezdenünk, és végig kell mennünk azokon a rutineljárásokon, amelyeket Chutsky kivett a részleg kezéből. Szerencsére felhasználhatjuk a jelvényedet ahhoz, hogy mindenhova bejussunk és kérdezősködjünk. De meg kell várnunk a reggelt.
— A francba — mondta Deb. — Utálok várni.
— Nyugodj meg — válaszoltam.
Deborah nagyon csúnyán nézett rám, de nem szólt semmit.
Én is utálok várni, de mostanában mást se kellett csinálnom, úgyhogy talán nekem könnyebb volt. Mindenesetre rendületlenül várakoztunk, a széken ülve szunyókálva, amíg a nap fel nem kelt. Akkor pedig, mivel mostanában én voltam a házias kettőnk közül, főztem nekünk kávét — külön-külön, mert Deborah kávéfőzője az a fajta egycsészés eszköz volt, amit olyan emberek vesznek, akik nem szórakoznak túl sokat, és valójában nincs is életük. Semmi nem volt a hűtőszekrényben, ami akár távolról is ehetőnek tűnt volna bárki számára, leszámítva a kóbor kutyákat. Ez nagy csalódás volt számomra: Dexter egy jó étvágyú, egészséges gyerkőc, akire, nagyon úgy tűnik, nehéz nap vár, és ennek most üres hassal kell nekivágnia, és ez a gondolat nem vidított fel. Tudom, hogy első a család, de nem csak a reggeli után?
Hát jó. Rettenthetetlen Dexter ezt az áldozatot is meghozza. Merő önzetlenségből teszi, nem vár érte köszönetet, de hát az embernek meg kell tennie, amit meg kell tennie.
15. FEJEZET
Dr. Mark Spielman nagydarab férfi volt, aki sokkal inkább emlékeztetett egy kiöregedett hátvédre, mint egy baleseti sebészre. De ő volt az ügyeletes, amikor a mentők megérkeztek a Dologgal a Jackson Memórial kórházba, és ennek egyáltalán nem örült.
— Ha még egyszer bármi ahhoz hasonlót elém hoznak — mondta nekünk —, nyugdíjba vonulok, és elkezdek spánieleket tenyészteni. — Megcsóválta a fejét. — Tudják, milyen a Jackson baleseti osztálya. Az egyike a legforgalmasabbaknak. A világ egyik legőrültebb városából érkeznek ide a legőrültebb dolgok. De ez… — Spielman kétszer megkocogtatta az asztalt a halványzöld személyzeti társalgóban, ahol leült velünk. — Valami új volt — fejezte be.
— Mi a prognózis? — kérdezte Deborah, mire az orvos élesen ránézett.
— Ez valami vicc? — kérdezte. — Nincs prognózis, és nem is lesz. Fizikailag nem maradt belőle semmi, amivel az életben tartáson — már ha így nevezzük — túl bármit is lehetne kezdeni. Mentálisan? — Tenyérrel felfelé felemelte a kezét, majd az asztalra ejtette. — Nem vagyok agyturkász, de semmi nem maradt benne, és esélye sincs arra, hogy valaha is lesz még egy világos pillanata. Nem tehetünk érte mást, mint hogy leszedáljuk, hogy ne nyerje vissza az öntudatát, amíg meg nem hal. És drukkoljunk neki, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen. — Ránézett az órájára, egy nagyon szép Rolexre. — Sokáig fog ez még tartani? Tudják, szolgálatban vagyok.
— Volt gyógyszer nyoma a vérében? — kérdezte Deborah.
Spielman felhorkantott.
— Nyoma?! Még szép. A pasas vére olyan volt, mint egy koktél. Soha nem láttam még ilyen keveréket. Arra csinálták, hogy ébren tartsák, de elnyomják a fizikai fájdalmat, hogy a többszörös amputációtól bekövetkező sokk ne ölje meg.
— Volt bármi rendkívüli a vágásokban? — kérdeztem.
— Profi munka volt — válaszolta Spielman. — Nagyon jó sebészi technikára vallott. De erre a világ bármelyik orvosi egyetemén megtaníthatták. — Kifújta a levegőt, és egy bocsánatkérő mosoly tűnt fel az arcán. — Egyik-másik sebe már be is volt gyógyulva.
— Szóval akkor milyen időintervallummal számolhatunk? — kérdezte Deborah.