— Ó, Dexter — közölte velem harmadszorra is, majd megfogta az arcom, és vakító mosollyal nézett rám könnyáztatta arcából. — Ó, TE! — mondta, bár őszintén szólva nem igazán voltam önmagam abban a pillanatban. — Ne haragudj, véletlen volt — szipogta. — Remélem, nem terveztél semmi különlegeset.
— Rita, légy oly szíves. Miről van szó?
A mosolya egyre szélesebbé vált.
— Ó, Dexter. Én tényleg… csak… Astornak vécére kellett mennie, és amikor felemelte a ruháidat, egyszerűen leesett a kőre, és… Ó, Dexter, annyira gyönyörű! — Most már olyan sokszor nevezett Ó, Dexternek, hogy kezdett az a benyomásom lenni, hogy ír vagyok, de még mindig fogalmam sem volt, hogy mire gondol.
Amíg Rita fel nem emelte a kezét. A bal kezét. Amelyen most egy nagy gyémántköves gyűrű szikrázott.
Chutsky gyűrűje.
— Ó, Dexter — mondta ismét, majd a vállamba temette az arcát. — Igen, igen, IGEN! Ó, annyira boldoggá tettél!
— Rendben — mondta Cody halkan.
És ezek után mi mást mondhatna az ember a gratuláción kívül?
Az este hátralévő része a hitetlenség és a Miller Ser zavaros ködében telt el. Nagyon jól tudtam, hogy valahol az űrben ott kering az a tökéletes, nyugodt, logikus mondat, amit összeállíthatnék és elmondhatnék Ritának, hogy megértse, valójában nem kértem meg a kezét, és akkor mindannyian nevetnénk egy jót, és jó éjszakát kívánnánk egymásnak. De minél kétségbeesettebben kerestem azt a mágikus, ködbe vesző mondatot, annál megfoghatatlanabb lett. És azon az érvelésen kaptam magam, hogy talán egy sör megnyitná felfogóképességem kapuit, és a sokadik sör után Rita elsétált a sarki boltba, és vett egy üveg pezsgőt. Megittuk a pezsgőt, és mindenki olyan boldognak tűnt, hogy az egyik dolog jött a másik után, és valahogy megint Rita ágyában kötöttem ki, ahol rendkívül valószínűtlen és szégyenteljes dolgokat tapasztaltam.
És megint ott találtam magam, hogy — miközben alélt, hitetlen álomba merültem — azon töprengek: miért mindig velem történnek ilyen szörnyűségek?
Soha nem kellemes felébredni egy ilyen éjszaka után. Az éjszaka közepén pedig arra a gondolatra felébredni, hogy ó, te jó ég, Deborah!, még kellemetlenebb. Aki úgy gondolja, hogy lelkifurdalásom volt, vagy egyszerűen csak zavart, hogy cserbenhagytam valakit, aki számított rám, az téved. Mint már említettem, nem igazán vannak érzelmeim. Viszont félni, azt tudok, és Deborah potenciális őrjöngésének a gondolata ezt be is indította bennem. Magamra kapkodtam a ruháimat, és sikerült kiszöknöm az autómhoz anélkül, hogy bárkit is felébresztettem volna. Doakes őrmester már nem volt szokott támaszpontján, az utca túloldalán. Jó volt tudni, hogy néha neki is szüksége van egy kis alvásra. Az is lehet, hogy úgy gondolta, aki most ünnepli az eljegyzését, az megérdemel egy kis diszkréciót. De ismerve őt, ez nem tűnt túl valószínűnek. Azt is hamarabb el tudtam volna hinni róla, hogy pápává választották, és sürgősen a Vatikánba kellett repülnie.
Sebesen hazavezettem, és meghallgattam az üzenetrögzítőmet. Csak egy automatától kapott üzenet várt, amely arra szólított fel, hogy vegyek új nyárigumi-készletet, még mielőtt túl késő lenne, ami önmagában is elég fenyegetőnek tűnt. Debs viszont nem hívott. Főztem egy kávét, és vártam, hogy a hajnali újság az ajtómnak csapódjon. Nagyon valószínűtlennek tűnt a reggel, amit nem csupán a pezsgő utóhatásának tudhattam be. Szóval, eljegyeztem magam? Hát, hát. Azt kívántam, bárcsak felelősségre vonhatnám magam, és az arcomba kiabálhatnám, hogy tudom-e, mit csináltam. De az volt az igazság, hogy sajnos nem csináltam semmi rosszat; tetőtől talpig erény és kötelességtudat borított. És olyasmit sem tettem, amit látványosan ostobának lehetne nevezni; szó sincs róla. Nemes, sőt, példaértékű módon éltem az életemet, a saját dolgommal foglalkoztam, megpróbáltam segíteni a húgomnak megmenteni a barátját, gondot fordítottam a testedzésre, rengeteg zöldséget fogyasztottam, és még csak szörnyetegeket sem vagdostam darabokra. És valahogy ez a tiszta és illendő életforma a hátam mögé lopakodott, és beleharapott a fenekembe. A jó mindig elnyeri méltó büntetését, ahogy Harry mondta.
És most mit tehetnék? Rita minden bizonnyal észhez tér majd. Úgy értem, de most tényleg: ÉN? Ki a csuda akarna HOZZÁM jönni feleségül?! Biztos van valami pozitívabb alternatíva, például bevonulni apácának, vagy csatlakozni az üdvhadsereghez. Elvégre Dexterről beszélünk. Egy akkora városban, mint Miami, nem tudott volna olyasvalakit találni, aki legalább ember? És egyébként is, miért ilyen sürgős neki, hogy megint megházasodjon? Az első próbálkozása sem sült el olyan jól, mégis úgy tűnt, rögtön ismét igába akarja hajtani a fejét. Hát tényleg ilyen elkeseredetten él a vágy a nőkben, hogy férjhez menjenek?
Persze ott voltak a gyerekek is. A közhelyes bölcsesség szerint apára van szükségük, és ebben volt is valamennyi igazság, mert hol lennék én most Harry nélkül? Astor és Cody pedig olyan boldognak tűntek. Még ha Rita meg is értené, hogy csak egy mulatságos félreértésről van szó, mit szólnának a gyerekek?
Már a második csésze kávémnál tartottam, amikor megjött a reggeli lap. Végigfutottam a főbb híreket, és megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy még mindig történnek szörnyű dolgok szinte mindenhol. A világ többi része legalább nem őrült meg.
Hétkor úgy gondoltam, most már felhívhatom Deboraht a mobilján. Nem vette fel; üzenetet hagytam, és tizenöt perccel később visszahívott.
— Jó reggelt, hugi — köszöntöttem, és csodáltam, mennyi vidámságot sikerült magamra erőltetnem. — Sikerült aludnod egy kicsit?
— Valamennyit — morogta. — Tegnap négy körül ébredtem. Sikerült kiderítenem, hogy a csomagot Hialeah-ben adták fel. Az éjszaka legnagyobb részében a környéken kocsikáztam és a fehér furgont kerestem.
— Ha Hialeah-ben adta fel a csomagot, akkor valószínűleg Key Westből ment oda e célból — világítottam rá.
— Tudom, a fenébe is — csattant fel. — De ezenkívül mi a csudát tehettem volna?
— Nem tudom — ismertem be. — De nem ma érkezik egy pasas Washingtonból?
— Róla semmit nem tudunk — válaszolta. — Az, hogy Kyle ügyes, nem jelenti azt, hogy ez a pasas is ügyes lesz.
Úgy tűnt, nem emlékszik rá, hogy Kyle nem tett tanúbizonyságot túl sok ügyességről, legalábbis a nyilvánosság előtt. Ami azt illeti, semmit nem tett azonkívül, hogy hagyta, hogy elkapják és levágják az ujját. De nem tűnt túl diplomatikus lépésnek ezt megemlíteni, úgyhogy csak annyit mondtam:
— Hát, mivel nincs más választásunk, bízzunk abban, hogy ez az új pasas tud valamit az ügyről, amit mi nem.
Deborah felhorkantott.
— Hát, ez nem lesz túl nehéz — mondta. — Felhívlak, ha ideért. — Ezzel lerakta, én pedig összekészültem a munkához.
17. FEJEZET
Fél egykor Deb besétált a törvényszéki laboratórium mellett lévő szerény kis kuckómba, és egy magnókazettát dobott az asztalomra. Felnéztem rá; nem tűnt boldognak, de ez igazán nem volt újdonság.
— Az otthoni üzenetrögzítőmből van — tájékoztatott. — Hallgasd meg.
Kinyitottam zajládám kazettarekeszét, és beraktam a szalagot, amelyet Deborah odadobott. Elindítottam a lejátszást: a felvétel hangos sípszóval kezdődött, majd egy ismeretlen hang szólalt meg.
— Izé, Morgan őrmester, ugye? Dan Burdett beszél, a… Kyle Chutsky mondta, hogy hívjam fel magát. Most szállt le a repülőm, és a szállodámból felhívom majd, hogy megbeszéljünk egy találkozót. A szállodám neve… — valami zörgött, és nyilvánvalóan arrébb vitte a telefont az arcától, mert a hangja halkabb lett. — Mi? Ó, hát ez kedves. Jó, köszönöm. — A hangja megint hangosabb lett. — Most talált meg a sofőr, akit küldtek. Köszönöm. Hát jó, a szállodából hívni fogom.