— Deborah szólítottam meg a húgom, amikor odaért mellém az ablakhoz. — Most már nem számíthatunk a könnyűlovasság segítségére.
— Nem mondod, Sherlock — válaszolta.
— Csak magunkra számíthatunk, ez pedig nem elég.
Kisimított egy hajtincset az arcából, és nagyot sóhajtott.
— Szerinted én mit magyaráztam eddig?
— De te nem jutottál el a következő lépésig, hugi. Mivel mi nem vagyunk ehhez elég jók, segítségre van szükségünk, olyasvalaki segítségére, aki tud erről valamit…
— Az isten szerelmére, Dexter! Eddig pont olyasvalakikkel etettük ezt a szörnyeteget!
— Ami azt jelenti, hogy nem maradt más pályázónk, csak Doakes őrmester — mondtam.
Talán nem volna igazságos, ha azt mondanám, hogy leesett az álla. De határozottan nyitott szájjal bámult rám, mielőtt megfordult volna, hogy Doakesra nézzen, aki Burdett teste mellett ácsorgott és Matthews kapitánnyal beszélgetett.
— Doakes őrmester — ismételtem meg. — Korábban Doakes őrmester. A Különleges Erőknél. Külszolgálaton El Salvadorban.
Deb megint rám nézett, majd vissza Doakesra.
— Deborah — mondtam —, ha meg akarjuk találni Kyle-t, többet meg kell tudnunk az ügyről. Ki kell derítenünk, kiknek a nevei vannak Kyle listáján, és azt is, hogy miféle csoportosulásról van szó, és miért történik mindez. És Doakes az egyetlen, aki ezekről bármit is tudhat.
— Doakes holtan akar téged látni — világított rá Deb.
— A munkakapcsolatok soha nem ideálisak — feleltem a legvidámabb állhatatos mosolyommal. — És azt hiszem, ő is éppen annyira véget akar vetni ennek az egésznek, mint Kyle.
— Annyira azért valószínűleg nem, mint Kyle — jegyezte meg Deborah. — Még annyira sem, mint én.
— Hát legyen — válaszoltam. — Úgy tűnik, ez az egyetlen választási lehetőségünk.
Deborah valamilyen oknál fogva még mindig nem tűnt meggyőzöttnek.
— Matthews kapitány nem fog örülni, hogy le kell mondania Doakesról emiatt. Vele is tisztáznunk kell a dolgot.
Odamutattam, ahol a kapitány tárgyalt Doakesszal.
— És íme! — mondtam.
Deborah rágta egy kicsit az ajkát, majd sóhajtott.
— A fenébe is. Lehet, hogy beválik.
— Semmi más nem jut eszembe, ami beválhatna — közöltem vele.
Még egyet sóhajtott, majd, mintha valaki bekapcsolta volna, összeszorított szájjal Matthews és Doakes felé indult. Én mögötte bandukoltam, erősen próbálván beleolvadni a falba, nehogy Doakes rám vesse magát és kitépje a szívemet.
— Kapitány — szólalt meg Deborah —, ideje, hogy lépéseket tegyünk.
Bár a „lépéseket tenni” kifejezés Matthews egyik kedvence volt, mégis úgy meredt a húgomra, mintha Debs egy csótány lenne a salátájában.
— Aminek ideje lenne — válaszolta —, az az, hogy ezek az… emberek…Washingtonban végre egy kompetens valakit küldjenek, aki meg tud birkózni a helyzettel.
Deborah Burdettre mutatott.
— Őt küldték — mondta.
Matthews lenézett Burdettre, és elgondolkozva csücsörített.
— Mit javasol?
— Van pár nyomunk — válaszolta Deb, felém intve a fejével.
Azt kívántam, bár ne tette volna, mert Matthews odafordult felém, és ami még rosszabb, Doakes is. Ha bármire is következtethetek a kiéhezett kutyáéhoz hasonlatos arckifejezéséből, akkor nem enyhült meg irányomban.
— Maga hogy kerül a képbe? — kérdezett Matthews.
— Ő segít a laboratóriumi munkával — válaszolta Deborah, én pedig szerényen bólintottam.
— Szart — jelentette ki Doakes.
— Szorít minket az idő — mondta Deborah. — Meg kell találnunk a pasast, még mielőtt… mielőtt újabb áldozat bukkan fel. Nem fogjuk tudni a végtelenségig eltitkolni.
— Azt hiszem, az „őrjöngő média” kifejezést keresed — javasoltam segítőkészen.
Matthews rám meredt.
— Én nagy vonalakban tudom, mit akart Kyle… mit akart Chutsky tenni — folytatta Deborah. — De nem tudom egyedül csinálni, mert nincsenek háttérinformációim. — Állával Doakes őrmester felé intett. — Doakes őrmesternek vannak.
Doakes meglepett arcot vágott, amit nyilvánvalóan nem gyakorolt elégszer. De még mielőtt megszólalhatott volna, Deborah közbevágott.
— Azt hiszem, mi hárman el tudjuk kapni a fickót, még mielőtt egy újabb szövetségi érne földet és kerülne képbe.
— Szart — mondta megint Doakes. — Azt akarja, hogy vele dolgozzak? — Oda se kellett volna rám mutatnia ahhoz, hogy mindenki tudja, kire gondol, de mégis megtette, izmos, göcsörtös mutatóujját az arcomra emelve.
— Igen, azt akarom — válaszolta Deborah. Matthews kapitány az ajkát rágta, és határozatlannak tűnt, Doakes pedig megint közölte velünk, hogy szart. Reménykedtem benne, hogy a közös munkánk során bővülni fog a szókincse.
— Azt mondta nekem, hogy tud valamit az ügyről — emlékeztette Matthews Doakest, mire az őrmester kelletlenül levette rólam a tekintetét, és a kapitányra emelte.
— Aha — válaszolta.
— Az, izé… a hadsereg miatt — tette hozzá Matthews. Nem úgy tűnt, mintha Doakes ingerült dühe olyan szörnyen megijesztette volna, de lehet, hogy csak azért, mert parancsoláshoz szokott.
— Aha — ismételte meg Doakes.
Matthews kapitány összeráncolta a homlokát, és a lehetőségeihez mérten megpróbált olyannak tűnni, mintha a tettek embere lenne, aki éppen egy fontos döntést hoz meg. Mi, többiek, megpróbáltuk leküzdeni az izgatott borzongást.
— Morgan — szólalt meg végül Matthews kapitány. Debsre nézett, majd szünetet tartott. A kis ház előtt éppen leparkolt egy „Action News” feliratú furgon, amelynek utasai elkezdtek kiszállni. — A fenébe — mondta Matthews. A testre pillantott, majd Doakesra. — Megtenné, őrmester?
— Washingtonban nem fognak örülni a dolognak — válaszolta Doakes. — És én sem örülök itt túlzottan.
— Kezd nem érdekelni, hogy minek örülnek Washingtonban és minek nem — szögezte le Matthews. — Megvan nekünk a magunk baja. Menni fog, őrmester?
Doakes rám nézett. Megpróbáltam komoly és elhivatott arcot vágni, de csak a fejét csóválta.
— Igen — válaszolta. — Menni fog.
Matthews vállon veregette.
— Jól van — mondta, majd elviharzott, hogy beszéljen a tévésekkel.
Doakes még mindig engem nézett. Visszanéztem rá.
— Gondoljon arra, mennyivel egyszerűbb lesz így megfigyelnie a mindennapjaimat — javasoltam.
— Amikor ezzel végzünk — mondta. — Csak mi ketten.
— De csak ha ezzel végeztünk — válaszoltam, mire egyet bólintott.
— Akkor — mondta.
18. FEJEZET
Doakes elvitt bennünket egy kávézóba, ami a Calle Ochón volt, pont szemben egy autókereskedéssel. Egy, a hátsó sarokban álló kis asztalhoz vezetett bennünket, és leült az ajtóval szemben.
— Itt beszélhetünk — mondta annyira olyan hangon, mint egy kémfilmben, hogy azt kívántam, bárcsak hoztam volna napszemüveget. Mindegy, biztos megkapjuk majd Chutskyét postán. Remélhetőleg az orra nélkül.
Mielőtt elkezdhettünk volna beszélni, egy férfi jött ki a hátsó teremből és rázta meg Doakes kezét.
— Alberto — köszöntötte. — Como estas? — Doakes pedig nagyon szép spanyolsággal válaszolt neki — az igazat megvallva, szebbel, mint az enyém, bár szeretném azt hinni, hogy az én kiejtésem jobb.