— Luis — válaszolta. — Mas o menos. — Egy darabig csevegtek, majd Luis hozott nekünk pár kis csésze szörnyen édes kubai kávét és egy tányér pastelitót. Biccentett Doakes felé, majd eltűnt a hátsó teremben.
Deborah egyre növekvő türelmetlenséggel figyelte a jelenetet, és amikor Luis végre otthagyott bennünket, megszólalt.
— Szükségünk van az összes El Salvadori nevére — tört ki belőle.
Doakes csak rápillantott, és belekortyolt a kávéjába.
— Hosszú lista lesz — válaszolta.
Deborah fintorgott.
— Tudja, mire gondolok — mondta. — A fenébe is, Doakes, nála van Kyle.
Doakes felvillantotta a fogait.
— Igen, Kyle öregszik. Fénykorában esélye sem lett volna a fickónak, hogy elkapja.
— Maga pontosan mit csinált ott? — kérdeztem. Tisztában vagyok vele, hogy volt ebben egy kis célzás, de túlságosan kíváncsi voltam arra, mit válaszol.
Még mindig mosolyogva, már ha az tényleg mosoly volt, Doakes rámnézett, és azt mondta:
— Maga szerint? — És épphogy csak a hallásküszöb alatt, halkan feldübörgött valami vad káröröm, amelyre rögtön meg is érkezett a válasz a Hátsó Ülésem mélyéről; mint amikor két ragadozó hívja egymást a holdfényes éjszakában. És tényleg, de most igazán, mi mást is csinálhatott volna? Éppen úgy, ahogy Doakes tudta, ki vagyok én, én is tudtam, kicsoda ő: egy hidegvérű gyilkos. A Chutsky által elmondottak nélkül is nyilvánvaló lett volna, mit csinált Doakes egy olyan gyilkos cirkuszban, mint amilyen El Salvador. Valószínűleg ő volt a porondmester.
— Hagyják abba a farkasszem versenyt — szólított fel bennünket Deborah. — Neveket akarok.
Doakes felvett egy pastelitót és hátradőlt.
— Miért nem avatnak be inkább abba, hol tartunk ebben a pillanatban — javasolta. Beleharapott a süteménybe, Deborah pedig megkocogtatta az ujjával az asztalt, majd arra a következtetésre jutott, hogy ebben van ráció.
— Rendben — mondta. — Van egy homályos fogalmunk arról, hogy néz ki a pasas és a furgonja. Egy fehér furgonról van szó.
Doakes megrázta a fejét.
— Az mindegy. Tudjuk, ki a pasas.
— És azonosítottuk az első áldozatot — közöltem vele. — Manuel Borgesnek hívják.
— Hát, hát — mondta Doakes. — A jó öreg Manny, mi? Tényleg hagyniuk kellett volna, hogy lelőjem.
— A barátja? — kérdeztem, de Doakes nem válaszolt.
— Mi van még? — tudakolta.
— Kyle-nak volt egy listája — válaszolta Deborah. — A többiek szerepeltek rajta az egységből. Azt mondta, valaki közülük lesz a következő áldozat. De nem árulta el nekem a neveket.
— Nem, nem tett volna ilyet — értett egyet Doakes.
— Úgyhogy most magának kell elmondania — jelentette ki Deb.
Úgy tűnt, Doakes átgondolja a dolgot.
— Ha olyan nagyágyú lennék, mint Kyle, kiválasztanám az egyikőjüket, és követném. — Deborah összecsücsörítette az ajkát és bólintott. — De az a baj, hogy nem vagyok olyannagyágyú. Csak egy egyszerű vidéki zsaru.
— Adjunk egy bendzsót? — ajánlottam, de valamiért nem nevetett.
— Csak egy srácról tudok a régi csapatból, aki itt él Miamiban — válaszolta egy rám vetett rövid, gyilkos pillantás után. — Oscar Acostáról. A Publixban láttam két évvel ezelőtt. Megkereshetnénk. — Állával Deborah felé intett. — Két további nevet tudok még. Keressenek rá, hogy itt élnek-e. — Széttárta kezeit. — Ez minden. Talán fel tudnék hívni pár öreg havert Virginiában, de elmondani sem tudom, mit kavarok azzal fel. — Horkantott. — Egyébként is, legalább két napjukba telne eldönteni, hogy igazából mit is akarok tőlük, és hogy ők mit akarnak tenni.
— Szóval mit tegyünk? — kérdezte Deborah. — Álljunk rá arra a pasasra? Akit látott? Vagy beszéljünk vele?
Doakes megrázta a fejét.
— Ő is felismert. Beszélhetek vele. Ha megpróbáljuk követni, valószínűleg észreveszi és eltűnik. — Az órájára nézett. — Negyed három van. Oscar pár óra múlva hazaér. Maguk várjanak a hívásomra. — Ezzel leosztott még nekem egy 150 wattos „figyellek” mosolyt, majd azt mondta: — Miért nem megy és tölti el az idejét a csinos kis menyasszonyával? — Ezzel felállt és kiment, ránk hagyva a számlát.
Deborah rám meredt.
— Menyasszonyával? — kérdezte.
— Még egyáltalán nem biztos a dolog — válaszoltam.
— Eljegyezted?
— El akartam mondani — válaszoltam.
— Mikor? A harmadik házassági évfordulódon?
— Amint kiderül, hogy is történhetett ez meg — mondtam. — Még mindig nem tudom elhinni igazán.
Deb felhorkantott.
— Hát én sem. — Felállt. — Induljunk. Visszaviszlek a munkába. Aztán mehetsz várakozni a menyasszonyoddal — közölte velem. Letettem némi pénzt az asztalra, és jámboran követtem.
Vince Masuoka ment el a folyosón, amikor Deborah és én kiszálltunk a liftből.
— Shalom, csirkefiú — köszöntött. — Hogy vagy?
— Eljegyezte magát — tájékoztatta Deborah, még mielőtt megszólalhattam volna.
Vince úgy nézett rá, mintha azt mondta volna, hogy terhes vagyok.
— Mit csinált? — hitetlenkedett.
— Eljegyezte magát. Meg fog házasodni.
— Megházasodni? Dexter? — Látszott rajta a küszködés, hogy megtalálja a megfelelő arckifejezést, ami nem lehetett könnyű feladat, mivel mindig úgy tűnt, mintha csak úgy csinálna, ez volt az egyik oka, hogy én olyan jól kijöttem vele; egyik műember a másikkal, mint a pamutzsák meg a műszálas foltjai. Végül az örömteli meglepetés mellett döntött — nem volt ugyan túl meggyőző az alakítása, de határozottan ki lehetett venni, mit akar. — Mazel tov! — gratulált, és esetlenül megölelt.
— Köszönöm — válaszoltam, még mindig hökkenten az egésztől, és azon tűnődve, hogy akkor most tényleg végig kell-e csinálnom.
— Hát jó — tette hozzá összedörzsölve a tenyerét —, ezt nem hagyhatjuk büntetlenül. Holnap este nálam?
— Holnap este mi? — kérdeztem.
A legszebb műmosolyával válaszolt.
— Ősi japán szertartás, a Tokugawa sogunátus idejéből. Leisszuk magunkat, és megnézünk pár mocskos filmet — magyarázta, majd Deborah felé fordult egy sokatmondónak szánt pillantással. — Esetleg rávehetjük a húgodat, hogy ugorjon elő egy tortából.
— Mi lenne, ha inkább te ugranál fel a seggedbe? — állt elő alternatív javaslattal Deborah.
— Ez nagyon kedves tőled, Vince, de nem hinném, hogy… — kezdtem, próbálva elejét venni mindennek, amitől még hivatalosabb lehet az eljegyzésem, és ezzel egy időben próbálva megakadályozni, hogy túlságosan belemerüljenek a szellemes szócsatába, még mielőtt megfájdulna a fejem. De Vince nem hagyta, hogy befejezzem.
Nem, nem — mondta —, ez elkerülhetetlenül szükséges. Becsületbeli ügy, nem szökhetsz meg. Holnap este nyolckor — jelentette ki, majd indulás közben Deborahra nézve hozzátette: — Úgyhogy neked már csak negyvennyolc órád maradt, hogy gyakorold a pomponos táncot.
— Menj, és táncoltasd meg a saját pomponjaidat — válaszolta Deb.
— Ha! Ha! — adta elő a rettenetes műnevetését Vince, majd eltűnt a folyosón.
— Kis hülye — dünnyögte Deborah, majd megfordult, hogy elinduljon a másik irányba. — Menj inkább a menyasszonyodhoz munka után. Felhívlak, ha hallok Doakes felől.