— Doakes. Mit csinál?
Rövid szünet után Doakes válaszolt:
— Úgy tűnik, mobiltelefonon beszél.
Deborah összeráncolt homlokkal pillantott rám.
— Ha szökésben van, akkor miért beszélne bárkivel telefonon? — Megvontam a vállam. — Talán éppen utat foglal valahová külföldre. Vagy…
Megálltam. Ez túl ostoba ötlet volt ahhoz, hogy komolyabban belegondoljak, és automatikusan el kellett volna vetnem, de valamiért mégis ottmaradt a fejemben, a szürkeállományon ugrálva és egy kis piros zászlót lobogtatva.
— Vagy mi? — faggatott Deborah.
Megráztam a fejem.
— Lehetetlen. Ostobaság. Csak egy vad ötlet, ami nem akar békén hagyni.
— Hát jó. Mennyire vad?
— Mi van, ha… én megmondtam, hogy ostobaság.
— Sokkal nagyobb ostobaság így kerülgetni a forró kását — csattant fel Deb. — Mi az ötleted?
— Mi van, ha Oscar a jóságos Doktor úrnak telefonál, és alkudozni próbál vele? — kérdeztem. És igazam volt; valóban ostobán hangzott.
Deborah felhorkantott.
— És milyen alapja lenne az alkuhoz?
— Hát — válaszoltam —, Doakes azt mondja, van nála egy kisbőrönd. Lehet benne pénz, bemutatóra szóló kötvény, bélyeggyűjtemény. Nem tudom. De valószínűleg olyasmi van nála, ami még ezeknél is nagyobb értékkel bír sebész barátunk számára.
— Mint például?
— Valószínűleg tudja, hol bujkálnak a többiek a régi csapatból.
— A francba — fakadt ki Deb. — Feldobna mindenkit, csak hogy mentse az életét? — Beharapta az ajkát, ahogy végiggondolta a dolgot. — Ez meglehetősen merész ötlet — mondta.
— A merész, az nagy előrelépés az ostobától — válaszoltam.
— Eszerint Oscar tudja, hogy veheti fel a kapcsolatot a Doktorral.
— Az egyik rém mindig megtalálja az utat a másikhoz. Léteznek listák és adatbázisok és kapcsolati hálók, te is tudod. Nem láttad a Bourne-rejtélyt?
— Én igen, de honnan tudhatnánk, hogy Oscar is látta-e?
— Én csak annyit mondtam, hogy lehet.
— Aha — válaszolta. Elgondolkozva kinézett az ablakon, majd fintorgott egyet, és megrázta a fejét. — Kyle mondott valamit… hogy egy idő után elfelejti az ember, melyik csapathoz tartozik, mint a szabadúszó baseball játékosok. Az ember egy idő után elkezd barátkozni az ellenféllel, és… a fenébe is, ez akkora hülyeség.
— És akkor bármelyik oldalon is áll Danco, Oscar meg tudja találni a módját, hogy elérje.
— És akkor mi van? Mi nem tudjuk — válaszolta.
Ezután mindketten csendben maradtunk pár percig. Debs, feltételezem, Kyle-ra gondolt, és azon töprengett, meg tudja-e vajon találni időben. Megpróbáltam elképzelni, milyen lenne, ha én is így aggódnék Ritáért, de nem sikerült. Mint Deborah olyan éleslátóan rávilágított, én házasodni készültem, és ennek ellenére nem értettem. És nem is fogom soha, amire általában áldásként gondoltam. Mindig úgy éreztem, hogy sokkal jobban teszem, ha az agyammal gondolkozom, mintha egy bizonyos másik redős testrészemmel, amely az agyamtól enyhén délre helyezkedik el. Úgy értem, de most komolyan, az emberek soha nem látják magukat, ahogy nyáladzva botladoznak és ődöngenek, könnyes tekintettel és remegő térdekkel, és teljesen kiszolgáltatva olyasvalaminek, amivel még az állatok is inkább gyorsan végeznek, hogy olyan értelmesebb dolgokkal tölthessék az idejüket, mint amilyen például a friss hús keresése.
Hát, abban egyetérthetünk, én nem értem a dolgot. Úgyhogy csak átnéztem a víz felett, a gyorsforgalmi út túlsó végén elhelyezkedő házak tompa fényeire. A díjbeszedő bódétól nem messze pár társasház állt, majd egy sor ház, majdnem ugyanakkorák. Talán ha megnyerem a lottót, megkérhetek egy ingatlanügynököt, hogy mutasson nekem valamit egy kis pincével, épp csak akkorával, hogy egy gyilkos lelkű fényképész beférjen a padlója alá. És a gondolat nyomában meghallottam a privát hátsó kis hangom suttogását, de persze semmit nem tudtam kezdeni vele, azonkívül, hogy talán megtapsolhattam volna a víz felett függő Holdat. És ugyanezen holdsütötte víz felett egyszer csak felhangzott egy csengő csilingelése, ami azt jelezte, hogy a hidat mindjárt felvonják.
A rádió felrecsegett.
— Elindult — mondta Doakes. — Át fog szökni a felvonóhídon. Figyeljék. Egy fehér, négykerék meghajtású Toyota.
— Már látom — közölte Deborah a rádióval. — Rajta vagyunk.
A fehér városi terepjáró átjött a gyorsforgalmin, fel a Tizenötödik utcára, épp mielőtt a híd felemelkedett volna. Deborah várt egy kicsit, hogy leszakadhassunk, majd elindult és követni kezdte. A Biscayne sugárútnál jobbra fordult az autó, és egy pillanattal később mi is.
— Észak felé tart a Biscayne-en — mondta a rádióba.
— Vettem — felelte Doakes. — Én ezen az oldalon követem magukat.
A terepjáró átlagos sebességgel haladt az enyhe forgalomban, csupán tíz kilométer per órával lépte túl a megengedett sebességet, ami Miamiban turistatempónak számít, elég lassúnak ahhoz, hogy a mellette elhaladó autósok jogosnak érezzék a vészkürt megszólaltatását. De úgy tűnt, Oscar nem bánja. Betartotta az összes közlekedési szabályt, és sávon belül maradt, úgy kocsikázva, mintha nem lenne konkrét célja, csak egy vacsora utáni ellazító sétakocsikázásra jött volna ki.
Ahogy rátértünk a Hetvenkilencedik utca autóútjára, Deborah felvette a rádiót.
— Most tartunk a Hetvenkilencedik utcánál — mondta. — Nem siet, észak felé tart.
— Tíz-négy — válaszolta Doakes, mire Deborah rám pillantott.
— Egy szót se szóltam — védekeztem.
— De akartál — válaszolta.
Észak felé haladtunk, és kétszer megálltunk a piros lámpáknál. Deborah ügyelt arra, hogy pár kocsival lemaradjon, és ez nem is volt túl nehéz Miami útjain, ahol a legtöbb autós megpróbálja leelőzni, átugrani vagy kikerülni a többieket. Egy tűzoltóautó ment szirénázva a másik irányba, a kereszteződéseknél dudálva. A többi autós reakcióját tekintve akár egy bégető bárány is lehetett volna. Oda se figyeltek a szirénára, és ragaszkodtak jól megérdemelt helyzetükhöz a cikcakkos sorokban. A tűzoltóautó volánja mögött ülő pasas, maga is miami autós lévén, egyszerűen csak végigkígyózott az autók között, dudálva és szirénázva — íme, a forgalom Duettje.
Odaértünk a Százhuszonharmadik utcához, ez volt az utolsó lehetőség, ahol át lehetett menni Miami Beachre, mielőtt a 826. végigfutott volna North Miami Beachen, és Oscar továbbra is észak felé tartott. Amikor odaértünk, Deborah tájékoztatta Doakest a rádión.
— Hova a pokolba megy vajon? — dünnyögte, miután lerakta a rádiót.
— Talán csak autókázik — tűnődtem. — Gyönyörű éjszakánk van.
— Aha. Nem akarnál esetleg egy szonettet írni róla?
Rendes körülmények között lett volna erre a tarsolyomban egy szellemes visszavágás, de — talán az üldözés izgalma miatt — most semmi nem jutott eszembe. És Debs egyébként is úgy nézett ki, mint akire ráfér egy kis sikerélmény.
Pár sarokkal később Oscar hirtelen felgyorsított, bevágott a belső sávba, és balra fordult a szembejövő autók között, amivel egy egész dudaconcertót indukált — mind a két irányba haladó autósok közreműködésével.
— Rákapcsolt — közölte Deborah Doakesszal —, nyugatra megy a Százharmincötödik utcán.
— Átmegyek maguk mögött — válaszolta Doakes. — A Broad autóúton.
— Mi van a Százharmincötödik utcában? — töprengett Debs fennhangon.