Öt különböző meztelen fiút azonosítottam a fényképeken, változatos pózokban, mintha MacGregor még mindig keresné a hozzá illő stílust. És valóban, tényleg nem sajnálta a szigetelőszalagot. Az egyik képen az egyik fiú úgy nézett ki, mint egy ezüstszürke selyemhernyó, csak bizonyos testrészei látszottak ki. És az, ami kilátszott, nagyon sokat elárult nekem MacGregorról. Ahogy gyanítottam, nem az a fajta ember volt, akit a szülők nagy része cserkészparancsnoknak javasolna.
A fényképek jó minőségűek voltak, különböző szögből készítették őket. Az egyik sorozat különösen figyelemreméltó volt. Egy sápadt, petyhüdt testű meztelen férfi állt középen, egy fekete csuklyában a szorosan lekötözött fiú mellett, majdnem úgy, mint egy vadászat után készült képen. Alakjából és testszínéből biztosra vettem, hogy MacGregor az, bár a csuklya eltakarta az arcát. És ahogy végiglapoztam a képeket, két nagyon érdekes gondolatom támadt. Az első az volt, hogy aha! Ez természetesen azt jelentette, hogy most már semmi kétségem nem maradt afelől, mit művelt MacGregor, aki ezzel szerencsésen megnyerte a Sötét Utas Versenyfutamának Fődíját.
A második, kissé nyomasztóbb gondolatom viszont az volt: ki csinálhatta ezeket a képeket?
A fotók túlságosan sok szögből készültek ahhoz, hogy valószínűnek tartsam az automata exponálás lehetőségét. És ahogy másodszor is végiglapoztam őket, két felülről készült képen észrevettem az orrát annak, ami legnagyobb valószínűséggel egy vörös cowboycsizma volt.
MacGregornak bűnsegédje van. A kifejezés nagyon tárgyalótermesen hangzott, de ez volt a helyzet, és nekem nem jutott eszembe jobb kifejezés. Nem egyedül követte el azt, amit tett. Valaki elkísérte, és ha mást nem is tett, végignézte és lefényképezte a dolgot.
Restellem, de be kell ismerjem, rendelkezem némi szerény tapasztalattal és gyakorlattal a rendszeresen elkövetett súlyos testi sértésekkel kapcsolatban, de eddig még soha nem találkoztam ilyesmivel. Vadásztrófeákkal, azokkal igen — végül is, én magam is őrizgettem egy kis dobozt, tele vércseppes üveglapokkal, egyet-egyet minden egyes kalandom emlékére. Semmi baj nincs azzal, ha az ember megőriz egy kis szuvenírt.
De egy másik ember jelenléte, aki végignézi és végigfotózza az eseményeket, az performansszá változtatja ezt a nagyon személyes aktust. Teljes mértékben illetlennek találtam a dolgot — ez a pasas egyszerűen perverz volt. Ha képes lettem volna erkölcsi felháborodásra, biztosra veszem, hogy ez alkalommal elöntött volna. Ehelyett csak még inkább feltámadt bennem a vágy, hogy behatóan megismerkedjek MacGregorral.
Fullasztó meleg volt a hajón, és a csinos, sikkes viharöltözékem sem javított sokat a helyzeten. Úgy éreztem magam, mint egy élénksárga tea-filter. Kiválasztottam párat a legélesebb képek közül, és zsebre vágtam őket. A többit visszatettem a rekeszbe, rendbe raktam az ágyat, és visszamentem a kabin másik részébe. Amennyire a kis nyíláson — vagy nevezzem inkább hajóablaknak? — kitekintve meg tudtam állapítani, senki nem ólálkodott a környéken abból a célból, hogy titokban megfigyelje a tevékenységemet. Kicsusszantam az ajtón, meggyőződtem arról, hogy bezáródott mögöttem, és elsétáltam az esőben.
Abból a sok filmből, amit az évek során láttam, tudtam, hogy az esőben sétálás a legjobb módja az emberiségben való csalódottság ábrázolásának, úgyhogy ezt tettem. Ó, az az álnok MacGregor és az ő fotóbuzí barátja! Hogy lehetnek ilyen hitvány gazemberek? Ez nagyjából elégnek tűnt, ennél több pedig nem jutott eszembe; reméltem, ezzel sikerül megfelelnem a szituáció támasztotta követelményeknek, mert sokkal nagyobb élvezetemet leltem abban, hogy a saját hitványságomon gondolkozzak, és azon, hogy milyen álnok dolgokat fogok művelni MacGregorral. Elöntött a sötét élvezet árhulláma, amely előhömpölygött Dexter Kastélyának legmélyebb kazamatáiból, és kibugyogott a csatornákon keresztül. Nemsokára MacGregort is ellepi.
Kétségről természetesen most már szó sem lehetett. Maga Harry is elismerné, hogy a fényképeknél egyértelműbb bizonyítékot kívánni sem lehetne, és a Sötét Hátsó Ülésről felhangzó, várakozással teli kacagás is szentesítette a tervet. MacGregor és én együtt indulunk felfedezőútra. Utána pedig jön a különleges ráadás, amikor megkeresem cowboycsizmás barátját — olyan hamar követi majd MacGregort, amilyen hamar csak lehet, természetesen; az ördög nem alszik. Olyan volt az egész, mint egy egyet fizet, kettőt kap akció, egyszerűen ellenállhatatlan.
A boldog ábrándozástól eltelve mit sem törődtem az esővel, miközben férfiasan és tempósan visszalépdeltem az autómhoz. Hirtelen rengetegdolgom lett.
3. FEJEZET
Soha nem jó ötlet pontos napirend szerint élni, különösen, ha az ember gyilkos hajlamú pedofil, aki felhívta magára Dexter, a Bosszúálló figyelmét. Nagy szerencsémre ezt a létfontosságú információt senki nem osztotta meg MacGregorral, úgyhogy könnyedén kiderítettem, hogy mint mindennap, ma is este fél hétkor indul haza az irodájából. A hátsó ajtón jött ki, bezárta maga mögött, és beszállt a nagy Ford kombijába; tökéletes jármű arra, hogy az ember házakat mutogasson vele másoknak, vagy összekötözött kisfiúkat szállítson a mólóhoz. Felhajtott a forgalomba, én pedig követtem egészen hazáig, a délnyugati Nyolcvanadik utcán álló, visszafogott betonházáig.
Nagyon forgalmas környéken lakott. Befordultam egy kis utcába a következő sarkon, és leparkoltam ott, ahonnan feltűnés nélkül ráláttam a házra. MacGregor telkének távolabbi oldalán magas, vastag sövény futott végig, amely megakadályozta, hogy a szomszédok láthassák, mi folyik a kertjében. Tíz percig üldögéltem a kocsimban, úgy téve, mintha egy térképet nézegetnék, és ez elég időnek bizonyult ahhoz, hogy tervet készítsek, és meggyőződjek arróclass="underline" MacGregor nem megy sehova. Mire kijött a házból és elkezdett a kertjében pepecselni, ing nélkül, egy szál kopott bermudában, rájöttem, hogyan fogom csinálni. Hazamentem, hogy megtegyem az előkészületeket.
Bár általában meglehetősen jó az étvágyam, a kis kalandjaim előtt mindig nehezemre esik az evés. Belső társam egyre növekvő türelmetlenséggel fészkelődik bennem, a Hold egyre hangosabban és hangosabban dübörög az ereimben, ahogy a város fölé siklik az éjszaka, az étellel kapcsolatos gondolatok pedig egyre profánabbnak tűnnek.
Úgyhogy ahelyett, hogy kényelmesen nekiláttam volna egy magas fehérjetartalmú vacsorának, fel-alá köröztem a lakásban, türelmetlenül várva, hogy elindulhassak, de még elég hűvös fejjel ahhoz, hogy ne tegyem. Hagytam Délelőttös Dextert csendben a háttérbe olvadni, és éreztem az erő részegítő sürgetését, ahogy a Sötét Utas lassan átvette a volánt és ellenőrizte a műszerfalat. Mindig felvillanyoz, amikor hagyom magam visszahúzódni a Hátsó Ülésre, és átadom a volánt a Sötét Utasnak. Ilyenkor az árnyékok széle kiélesedik, és a sötétség élénkszürkévé fakul, ami mindent sokkal élesebbé tesz. A kisebb neszek hangossá és jelentőségteljessé válnak, a bőröm bizsereg, a lélegzetem zihál, a levegőt pedig megtöltik azok a szagok, amelyeket az unalmas és átlagos nap közben lehetetlen érezni. Mindig akkor voltam a legelevenebb, amikor a Sötét Utas vezetett.
Belekényszerítettem és ott tartottam magam a fotelban, miközben végigfutott rajtam a Szükség, maga után hagyva a készenlét árját. Minden lélegzetvétel olyan volt, mintha jéghideg szélroham zúgna keresztül rajtam, majd egyre nagyobbra és ragyogóbbra fújna, amíg az acélos lélekjelenlét hatalmas és sebezhetetlen világítótornyává nem váltam, amely készen állt arra, hogy végighasítson a most már sötét városon. És a fotel egyszercsak ostoba kis tárggyá változott, egerek búvóhelyévé, és csak az éjszaka tűnt elég nagynak.