Doakes semmit nem mondott, egyszerűen csak rám emelte rosszalló pillantását. Deborah felemelte a jó kezét, és megragadta a karját.
— Doakes — szólította meg, mire az őrmester ránézett. — Találja meg — kérte a húgom. A férfi csak nézte, ahogy egy újabb fájdalomrohamtól a fogait csikorgatja és levegő után kapkod.
— Itt jövünk — mondta az egyik mentős.
A szikár, fiatal, tüskés hajú srác és idősebb, testesebb társa átmanőverezték a hordágyat a drótkerítésen lévő lyukon, amit Deborah kocsija ütött. Doakes megpróbált úgy állni, hogy odaférjenek Deborahhoz, de a húgom meglepő erővel húzta a karját.
— Találja meg — ismételte meg. Doakes csak bólintott, de ez elég volt Debnek. Elengedte a karját, és Doakes félreállt, hogy legyen helyük a mentősöknek. Gyorsan megvizsgálták tetőtől talpig, majd fellódították a hordágyra, megemelték, és a várakozó mentőautó felé gurították. Néztem, ahogy elviszik, és azon töprengtem, mi történhetett barátunkkal a fehér furgonban. Defektet kapott — milyen messze juthatott? Valószínűnek tűnt, hogy megpróbál szerezni egy másik járművet, inkább, mint hogy kihívja az autóklubot, hogy segítsenek neki kereket cserélni. Úgyhogy valahol a közelben nagy eséllyel rábukkanunk az elhagyott furgonra és egy másik kocsi hűlt helyére.
Hirtelen felindulásból, ami Doakes velem szemben tanúsított viselkedését tekintve nagylelkűnek tűnt, odaléptem hozzá, hogy megosszam vele az elméletemet. De másfél lépés után valami lármás zűrzavart hallottam közeledni. Megfordultam, hogy odanézzek.
Az út közepén egy testes, középkorú férfi szaladt felénk, egy szál bokszeralsóban. A pocakja rálógott az alsóneműjére, és vadul rezgett, ahogy közeledett; az is látszott rajta, hogy nincs nagy gyakorlata a futásban, és még inkább megnehezítette a saját dolgát azzal, hogy vadul csápolt a kezével a feje körül és felett, és azt kiabálta, „hé, hé hé!”. Mire átért az I-95-ös felhajtóján, már nem kapott levegőt, és túlságosan is lihegett ahhoz, hogy gondolatait összefüggő szavakba tudja önteni, de én nagyon jól el tudtam képzelni, mit akar mondani.
— Avugon — zihálta, én pedig kikövetkeztettem, hogy az oxigénhiányát kubai akcentus súlyosbítja, és igazából arra gondolt, hogy „a furgon”.
— Egy fehér furgon? Defekttel? És ugye, az autója is eltűnt? — kérdeztem, Doakes pedig rám nézett.
De a ziháló férfi a fejét rázta.
— Fehér furgon, persze. Hallom, azt hittem, egy kutya benne, talán beteg — közölte, majd elhallgatott, hogy vegyen egy mély levegőt, és így méltóképpen tolmácsolhassa a szörnyűséget, amit látott. — És akkor…
De már csak a drága levegőt pazarolta. Doakes és én ekkor már az úton sprinteltünk abba az irányba, ahonnan jött.
21. FEJEZET
Doakes őrmester nyilvánvalóan elfelejtette, hogy engem kellene követnie, mert jó hat méterrel előttem ért oda a furgonhoz. Persze megvolt az a nagy előnye, hogy mindkét lábán cipőt viselt, de azért nem kisebbíteném az érdemeit. A furgon egy koralikőből készült fallal elkerített, halvány narancsszínű ház előtt állt a járdán. Az első lökhárító beleállt egy sarokkőbe és ledöntötte azt, a gépjármű fara pedig az utca felé fordult, és jól láttuk rajta a „Válaszd az Életet” rendszámtábla élénksárgáját.
Mire utolértem Doakest, ő már kinyitotta az ajtót, és ekkor meghallottam a nyávogó hangot onnan bentről. Ezúttal nem is tűnt annyira kutya-szerűnek, bár az is lehet, hogy csak már kezdtem hozzászokni. Kicsit magasabb hang volt, mint az előző esetben, és egy kicsit érdesebb, inkább éles hörgés, mint jódlizás, ennek ellenére tisztán azonosítható volt, hogy egy élőhalottól ered.
Egy háttámla nélküli kocsiüléshez kötötték, amelyet oldalra fordítottak, így végigfutott a belső tér teljes hosszában. A szemhéjtalanított szemek vadul, fel-le forogtak az üregükben, az ajaktalan, fogatlan száj kerek O-t formázott, maga a test pedig úgy ficánkolt, mint egy kisbaba, de karok és lábak nélkül nem igazán tudott jelentős mértékben mozogni.
Doakes fölé guggolt, és intenzív kifejezéstelenséggel nézte az arc maradékát.
— Frank — szólalt meg, mire a dolog ránézett. A vonítás egy pillanatra abbamaradt, majd magasabb hangon folytatódott, új kínnal telve, és mintha könyörgést lehetett volna belőle kihallani.
— Felismeri? — kérdeztem.
Doakes bólintott.
— Frank Aubrey — válaszolta.
— Honnan tudja? — érdeklődtem. De most tényleg, az ember azt hinné, hogy azt, aki ilyen állapotba került, borzasztó nehéz lehet felismerni. Nem tudtam felfedezni rajta semmilyen megkülönböztető jegyet a homlokráncain kívül.
Doakes továbbra is ránézett, de felmordult, és a nyak felé intett a fejével.
— Tetoválás. Frank az. — Még egyet morgott, előrehajolt, és megpöckölt egy kis papírdarabot, amelyet a padra ragasztottak. Odahajoltam, hogy rápillantsak: ugyanazokkal a kusza betűkkel, amelyeket már láttam korábban, Dr. Danco azt írta rá, BECSÜLET.
— Hívja ide a mentősöket — szólított fel Doakes.
Odasiettem, ahol éppen a mentőautó hátsó ajtaját csukták be.
— Beférne még egy ember? — kérdeztem. — Nem sok helyet foglalna el, de erős érzéstelenítésre lenne szüksége.
— Milyen állapotban van? — kérdezett vissza a tüskés hajú.
Ez nagyon helyénvaló kérdés volt olyasvalakitől, mint ő, de az összes lehetséges válasz, ami eszembe jutott, meglehetősen frivol volt, úgyhogy inkább csak annyit mondtam: — Elképzelhető, hogy maguknak is erősérzéstelenítésre lesz szükségük.
Úgy néztek rám, mintha azt gondolták volna, hogy viccelek, és nem adózom kellő tisztelettel a helyzet komolysága előtt. Majd egymásra néztek, és vállat vontak.
— Rendben, haver — mondta az idősebbik. — Szorítunk neki helyet. — A tüskés hajú mentős megrázta a fejét, de megfordult, megint kinyitotta a mentőautó hátsó ajtaját, és elkezdte kihúzni a hordágyat.
Miközben Danco összetört autója felé gurultak, én felmásztam a mentőautó hátsó részébe, hogy megnézzem, hogy érzi magát Deb. Le volt hunyva a szeme és nagyon sápadt volt, de úgy tűnt, most már könnyebben veszi a levegőt. Kinyitotta a fél szemét, és rám nézett.
— Nem mozog az autó — mondta.
— Dr. Danco összetörte a furgonját — tájékoztattam.
Megfeszült, és megpróbált felülni, mindkét szemét tágra nyitva.
— Elkap-tátok?
— Nem, Debs. Csak az utasa van meg. Azt hiszem, épp le akarta szállítani, mert már végzett vele.
Korábban azt hittem, sápadt, de ebben a pillanatban szinte eltűnt.
— Kyle — mondta.
— Nem — nyugtattam meg. — Doakes azt mondja, valami Frank.
— Biztos vagy benne?
— Meglehetősen biztos. Tetoválás van a nyakán. Nem Kyle az, hugi.
Deborah lehunyta a szemét, és visszasüppedt a priccsre, mint egy leeresztett léggömb.
— Hála istennek — sóhajtotta.
— Remélem, nem bánod, hogy osztozkodnod kell Frankkel a helyen.
Megrázta a fejét.
— Nem bánom — mondta, majd ismét kinyitotta a szemét. — Dexter. Ne akadékoskodj Doakesszal. Segíts neki megtalálni Kyle-t. Megkérhetlek erre?
Valószínűleg már dolgoztak benne a gyógyszerek, mert egy ujjamon meg tudtam volna számolni azokat az alkalmakat, amikor ilyen panaszosan kért tőlem bármit is.