— Rendben, Debs. Megteszem, ami tőlem telik — válaszoltam, mire megint lehunyta a szemét.
— Köszönöm — mondta.
Épp időben értem vissza a furgonhoz ahhoz, hogy lássam az idősebbik mentőorvost felegyenesedni ott, ahova láthatóan hányni ment, majd a partnere felé fordulni, aki a járdaszegélyen ült magában motyogva, miközben Frank még mindig adta ki magából azokat a hangokat.
— Gyerünk, Michael — mondta az idősebbik férfi. — Gyere, öreg haver.
Úgy tűnt, Michael semmi hajlandóságot nem érez arra, hogy megmozduljon, leszámítva a folyamatos előre-hátra hintázást.
— Ó, Istenem. Ó, Jézusom. Ó, Istenem. — Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nincs szüksége arra, hogy bátorítgassam, úgyhogy megkerültem a furgont, és odamentem a vezető oldalán lévő ajtóhoz. Tárva-nyitva állt, és én benéztem.
Dr. Danco valószínűleg nagyon sietett, mert hátrahagyott egy ránézésre meglehetősen drága scannert, azt a fajtát, amivel a rendőrség rajongói és a hírvadászok figyelik a vészhívásokat. Nagyon megnyugtatónak találtam a tudatot, hogy Danco ennek segítségével követett bennünket, és nem a mágikus hatalmára támaszkodva.
Ezt leszámítva a furgon tiszta volt. Nem találtam benne árulkodó gyufásdobozt, semmi papírfecnit egy címmel vagy egy ráfirkantott latin szóval a hátulján. Semmit, ami bármit is elárult volna nekünk. Lehet, hogy lesz pár ujjlenyomat, de mivel már tudjuk, ki vezette az autót, ez nem tűnt nagy segítségnek.
Megfogtam a scannert, és a furgon végéhez sétáltam. Doakes a nyitott hátsó ajtó mellett álldogált, az idősebb mentős pedig végre sikeresen talpra állította a társát. Odaadtam Doakesnak a scannert.
— Az első ülésen volt — közöltem vele. — Lehallgatott minket.
Doakes csak rápillantott, és a hátsó ajtón keresztül visszarakta a kocsiba.
Mivel nem úgy tűnt, hogy csevegős kedvében van, megkérdeztem:
— Van valami ötlete, hogy most mit tegyünk?
Rám nézett, és nem mondott semmit, én pedig várakozóan néztem vissza rá. Valószínűleg addig így ácsorogtunk volna, amíg a galambok fészket nem raknak a fejünkön, ha nem lettek volna ott a mentősök.
— Megvagyunk, srácok — mondta az idősebbik, mi pedig arrébb léptünk, hogy odaférjenek Frankhez. A köpcös mentős ekkorra már teljesen olyannak tűnt, mint aki rendben van, mintha azért lenne itt, hogy befáslizza egy kisfiú kibicsaklott bokáját. A társa viszont még mindig lehangoltnak tűnt, és még két méterről is hallottam, ahogy a levegőt veszi.
Doakes mellett állva figyeltem, ahogy a hordágyra csúsztatják, majd elgurítják Frankét. Mire visszanéztem Doakesra, ő már megint engem bámult. Ismét rám villantotta azt a barátságtalan mosolyát.
— Csak TE meg ÉN — mondta. — És azt nem tudom, hogy VELED mi lesz. — A megviselt fehér furgonnak dőlt, és összefonta a karját. Hallottam, ahogy a mentősök becsapják a mentőautó ajtaját, és egy pillanattal később megszólalt a sziréna. — Csak TE meg ÉN — ismételte meg Doakes —, játékvezető nélkül.
— Ez valami népi bölcsesség? — kérdeztem, mivel ott álltam, feláldozva a bal cipőmet és egy nagyon szép tekepólót, hogy a hobbimról, Deborah kulcscsontjáról és egy teljesen jó állapotban lévő céges autóról ne is beszéljünk — ő pedig ott állt, egyetlen ránc sem volt az ingén, és rejtélyesen ellenséges megjegyzéseket tett. De most tényleg, kicsit túllőtt a célon.
— Nem bízom benned — közölte velem.
Úgy gondoltam, nagyon jó jel, hogy Doakes őrmester elkezdett megnyílni nekem, megosztván velem kétségeit és érzéseit. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy rá kellene bírnom, hogy koncentráljon.
— Ez most nem számít. Kezdünk kifutni az időből — válaszoltam. — Most, hogy Frankét befejezte és leszállította, Danco elkezd majd Kyle-on dolgozni.
Oldalra billentette a fejét, és megcsóválta.
— Kyle nem számít — mondta. — Kyle tudta, mibe üti az orrát. Csak az számít, hogy elkapjuk a Doktort.
— Kyle fontos a húgomnak — válaszoltam. — Én csak ezért vagyok itt.
Doakes megint bólintott.
— Nagyon jó — mondta. — Majdnem el is hittem.
Valami oknál fogva ekkor támadt az ötletem. Beismerem, hogy Doakest hajmeresztően idegesítőnek találtam — és nem csak azért, mert megakadályozott a fontos, személyes kutatómunkámban, bár ez is éppen elég rossz volt. De most már a cselekedeteimet is kritizálta, ez pedig túlment a civilizált viselkedés összes határán. Úgyhogy lehet, hogy az idegesség a találékonyság szülőanyja; ez nem tűnt olyan költőinek, de erről volt szó. Mindenesetre egy kis ajtó nyílt meg Dexter poros koponyájában, és egy vékony kis fénysugár sütött ki rajta; a szellemi munka valódi, eredeti eredménye. Persze lehet, hogy Doakes nem fogja túl sokra tartani, hacsak nem sikerül meggyőznöm arról, hogy igazából milyen jó ötletről van szó, úgyhogy megpróbálkoztam vele. Egy kicsit úgy éreztem magam, mintha Tapsi Hapsi lennék, aki éppen megpróbálja Elmer Fuddot valami életveszélyes dologra rávenni, de a pasas megérdemelte.
— Doakes — szólaltam meg —, Deborah az egyetlen élő családtagom, és nem igazságos, ha megkérdőjelezed az iránta való elhivatottságomat. Különösen — folytattam, és leküzdöttem a kényszert, hogy a körmeimet kezdjem polírozgatni, mint Tapsi —, hogy eddig nem tettél semmit az égegyadta világon.
Bármi is volt egyébként, hidegvérű gyilkos, meg minden, úgy tűnt, Doakes őrmester még mindig képes az érzelmekre. Talán ez volt a legnagyobb különbség kettőnk között, emiatt próbálta fehér kalapját olyan eltávolíthatatlanul a fejéhez erősíteni, és felvenni a harcot az ellen, ami a saját oldala kellett volna hogy legyen. Mindenesetre láttam, ahogy a dühhulláma végigfut az arcán, és ott mélyen lent már-már hallhatóan felmordult belső árnyéka.
— Semmit az égegyadta világon — ismételte utánam. — Ez is jó.
— Semmit az égegyadta világon — szögeztem le. — Deborah és én végeztük el a fizikai munkát, és mi vállaltuk az összes kockázatot is, mint ahogy azzal te is tisztában vagy.
Egy pillanatra megrándultak az állkapocsizmai, mintha ki akarnának ugrani az arcából, hogy megfojtsanak, és az elnémított belső morgása bömböléssé erősödött, ami egészen a Sötét Utasomig visszhangzott, mire ő felült, és visszaüvöltött, és mi így álltunk ott, a két óriási árnyunkkal, amint láthatatlanul nyújtózkodnak és starthoz készülődnek ott előttünk.
Elég nagy eséllyel szennyezhette volna az utcát széttépett hús és jó pár vértócsa, ha egy járőrautó nem ezt a pillanatot választotta volna, hogy csikorogva lefékezzen mellettünk és félbeszakítson minket. Egy fiatal rendőr ugrott ki belőle, Doakes pedig reflexből elővette és feléjük tartotta a jelvényét, anélkül, hogy levette volna rólam a szemét. A másik kezével nyugalomra intő mozdulatot tett, mire a zsaru visszavonult, és bedugta a fejét az autóba, hogy megtanácskozza a történteket a társával.
— Hát jó — mondta Doakes őrmester. — Van valami ötleted?
Nem volt tökéletes. Tapsi Hapsi elérte volna, hogy neki magának jusson eszébe, de azért elég jó volt.
— Ami azt illeti — mondtam —, van egy ötletem. De egy kicsit kockázatos.
— Aha — válaszolta. — Rögtön gondoltam.
— Ha nem tetszik, nyugodtan találj ki valami mást — mondtam. — De nekem nincs más ötletem.
Láttam rajta, hogy erősen gondolkozik. Tisztában volt vele, hogy csalit lógatok elé, de éppen elég igazság volt abban, amit mondtam, benne meg éppen elég büszkeség vagy harag ahhoz, hogy ne érdekelje.