— Megvagy! — üvöltötte Vince egy esetlen medveölelés kíséretében.
— Vince, engedj el — kértem.
— Dehogy engedlek! — vihorászott Vince. — Hé, emberek! Segítsetek nekem a szégyenlős vőlegénnyel. — Az exvonatozók egy hulláma és az utolsó két lábon álló rendőr sietett oda, és hirtelen azon kaptam magam, hogy a többiek testének nyomására pogózom a szék felé, amiről Camilla Figg lecsúszott, mielőtt a padlóra ájult volna. Küzdöttem, hogy kiszabaduljak, de semmi haszna nem volt. Túl sokan voltak, és túl sokat ittak Vince rakétakoktéljából. Nem tehettem mást, mint hogy nézzem, ahogy Doakes őrmester egy utolsó, kőből is vizet fakasztó pillantás kíséretében kisétál az ajtón, egyenesen bele az éjszakába.
Lenyomtak a székre, és olyan szoros félkörben álltak mellettem, hogy esélyem sem volt elmenekülni. Reméltem, Doakes van olyan ügyes, amilyennek gondolja magát, mert most nyilvánvalóan csak magára támaszkodhat egy ideig.
A zene elhallgatott, én pedig meghallottam egy hangot, amitől az égnek meredt a karomon a szőr: az éppen letekert szigetelőszalag recsegését, kedvenc prelúdiumomat a Késpenge-hangversenyhez. Valaki megfogta a karom, Vince pedig háromszor körbetekerte körülöttem a szigetelőszalagot, és ezzel a székhez rögzített. Nem volt olyan szoros, hogy megtartson, de valószínűleg eléggé lelassít ahhoz, hogy a körülöttem csoportosuló emberek meg tudják akadályozni az elmenekülésemet.
— Hát akkor meg is lennénk! — kiáltotta Vince, mire az egyik sztriptíz-táncosnő elindította a magnót, és elkezdődött a műsor. Az első táncosnő, egy mogorva külsejű fekete lány vonaglani kezdett előttem, miközben megszabadult pár szükségtelennek ítélt ruhadarabjától. Amikor már majdnem meztelen volt, az ölembe ült, és a fülemet nyalogatta, miközben a fenekét riszálta. Majd a mellei közé erőltette a fejem, hátrahajolt, és a másik sztriptíztáncosnő, egy távol-keleti, szőke nő odalépett, és megismételte az egész műveletet az elejétől a végéig. Pár másodperccel azután, hogy riszálni kezdte magát az ölemben, csatlakozott hozzá az első lány, és mindketten az ölembe ültek két oldalról. Majd előrehajoltak, a mellük az arcomhoz ért, és csókolózni kezdtek.
Ekkor a kedves jó Vince hozott nekik egy-egy pohárkával a gyilkos gyümölcsbóléjából, ők pedig kiitták, továbbra is ritmusra mozogva. Az egyikük azt motyogta, „ez igen, jó kis bólé”. Nem tudtam megállapítani, melyik volt, de úgy tűnt, egyetértenek. A két lány ekkor még intenzívebb vonaglásba kezdett, és a tömeg úgy felüvöltött körülöttem, mintha telihold lenne a veszettségi konferencián. Persze nem sokat láttam a négy hatalmas, természetellenesen kemény melltől — kettő-kettő különböző színekben — de legalább hallhattam, hogy rajtam kívül mindenki nagyon jól szórakozik.
Néha eltűnődik az ember, hogy létezik-e valamiféle beteges humorérzékű, rosszindulatú erő, ami az univerzumot kormányozza. Eleget tudok a férfiakról ahhoz, hogy tisztában legyek vele, szinte bármelyikük odaadná valamelyik végtagját, ha a helyemben lehetne. Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy odaadnám egy, esetleg két végtagomat, ha kiszabadulhatnék végre ebből a székből és el ezektől az izgő-mozgó nőktől. Persze jobban örülnék, ha valaki más végtagját adhatnám oda, és vidáman begyűjteném a cél érdekében.
De nincs igazság; a két sztriptíztáncosnő továbbra is ott ült az ölemben, zenére ugrándozva és összeizzadva a gyönyörű hawaii ingemet és egymást, miközben körülöttünk tovább tombolt a buli. A végtelennek tűnő purgatóriumi élmény után, amit csak Vince szakított meg azzal, hogy hozott még két italt a lányoknak, a spiccessé váló táncosnők végre kiszálltak az ölemből, és körbetáncolták a közönséget. Megérintették az emberek arcát, belekortyoltak az italukba, illetve pár ágyékot is megmarkoltak. Kihasználva, hogy elterelődött rólam a figyelem, kiszabadítottam a kezemet és letépkedtem magamról a szigetelőszalagot, és csak akkor vettem észre, hogy már ügyet se vet senki Drága Dexterre, aki elméletileg pedig az Óra Férfija. Egy pillantás körbe, és ki is derült, miért; a szobában mindenki tátott szájjal állt körben a két sztriptíztáncosnőt figyelve, akik immár teljesen meztelenül táncoltak, izzadságtól és kiöntött italtól csillogó testtel. Ahogy ott állt kimeredő szemmel, Vince úgy nézett ki, mint egy rajzfilmfigura, de jó társaságban volt. Mindenki, aki még magánál volt, hasonló testtartást vett fel, elakadt lélegzettel bámult, jobbra-balra dülöngélve. Végigautókázhattam volna a szobán egy lángoló tubát fújva, akkor sem figyelt volna oda rám senki.
Felálltam, óvatosan megkerültem a tömeget, és kislisszoltam a bejárati ajtón. Úgy gondoltam, Doakes őrmester valahol a környéken vár majd, de sehol nem láttam. Átsétáltam az utca túloldalára, és benéztem a kocsijába. Az is üres volt. Mindkét irányban végignéztem az utcán, de semmi. Nyoma sem volt sehol.
Doakes eltűnt.
24. FEJEZET
Sok olyan aspektusa van az emberi létezésnek, amit én soha nem fogok megérteni, és nem csak az intellektuális megértésre gondolok. Úgy értem, az empátiára való képesség is hiányzik belőlem, csakúgy, mint az érzelmek. Számomra ez nem tűnik nagy veszteségnek, de emiatt az átlagos emberi élmények nagy része megismerésem határain kívül marad.
De van egy már-már nyomasztóan átlagos emberi tulajdonság, amit én is érzek, ez pedig a kísértés. És ahogy végignéztem az üres utcán Vince Masuoka háza előtt, és rádöbbentem, hogy Dr. Danco valahogy elkapta Doakest, éreztem, ahogy szédítő, szinte fojtogató hullámokban söpör végig rajtam ez az érzés. Szabad vagyok. A gondolat örvénylett körülöttem, és kalapált rajtam a maga elegáns és tökéletesen igazolható egyszerűségével. Hadd élvezze ki Doakes és a Doktor a viszontlátás örömét, reggel jelentem, és úgy teszek, mintha túl sokat ittam volna — végül is az eljegyzési bulimról volt szó! —, és abban sem lennék egészen biztos, mi is történt a derék őrmesterrel. És ki tudna megcáfolni? A buli résztvevői közül kétségkívül senki nem tudná a realista bizonyosságot akárcsak megközelítő hozzáállással megcáfolni, hogy nem néztem velük végig az egész műsort.
Doakes eltűnne. Elsodorták őt a csonkolt végtagok és az őrület végső homályába, hogy soha ne világíthassa be többé sötét kapualjamat. Dexter szabaddá válik, ó-milyen-szabaddá, és semmit nem kell tennem érte. És ezt még én is meg tudom csinálni.
Szóval miért is ne sétáljak el? És ha már itt tartunk, miért ne tegyek egy kis kerülőt közben, Coconut Grove felé, ahol egy bizonyos gyermekfényképész várja osztatlan figyelmemet, talán már túlságosan is régen? Olyan egyszerű, olyan biztonságos — valóban, miért is ne? Ez tökéletes éjszaka a sötét örömökhöz, a Hold majdnem teli, és az a kis hiányzó pereme csak hétköznapibbá, nem hivatalossá tenné a hangulatát. A sürgetően egyetértő suttogások pedig elcsitított, kitartó kórussá nőttek.
Minden megvolt. A hely, az idő, a Hold legnagyobb része, még alibi is, és most már olyan régóta nőtt bennem a nyomás, hogy elég lehunynom a szemem, és hagynom, hogy magától megtörténjen az egész: a robotpilótát bekapcsolva asszisztálhatom végig az egész boldog eseményt. És aztán az édes megkönnyebbülés, a kifárasztott izmok utórezgése, amelyekből minden csomó kioldatott, a hosszú ideje első rendes alvás boldog kikötője. Reggel pedig kipihenten és megkönnyebbülten elmondom Deborahnak…