Ó! Deborah. Hát, ezzel is számolnom kell még, nem?
Elmondom Deborahnak, hogy éltem a doakesmentes környezet nyújtotta váratlan lehetőséggel, és dalolva elvonultam a sötétbe a Szükséggel és a Késsel, miközben a barátjának az utolsó ujjai is a szemétdombra hullottak? Valahogy — annak ellenére, hogy a belső szurkolóim rendületlenül bizonygatták, hogy nem lesz semmi baj — nem hittem, hogy ennek túlzottan örülne. Valami véglegesnek a lehetőségét éreztem a húgommal kapcsolatban, talán csak a józan ítélőképességének egy kis hiányosságáról volt szó, de úgy véltem, nehezére fog esni, hogy megbocsásson, és bár én nem vagyok képes valódi szeretetre, fontos nekem, hogy Debs viszonylag elégedett legyen velem.
Úgyhogy ismét a végeérhetetlen türelmemhez kellett folyamodnom, és megint rám tört az engem régóta kínzó becsületesség. Duzzogó Daliás Dexter. El fog jönni, mondtam a másik énemnek. Előbb vagy utóbb, de eljön a nap. Muszáj neki; nem várhat örökké, de most ez fontosabb. És persze volt némi morgás, mert már túl régóta nem jött el, de lecsitítottam a dühöngést, megint megzörgettem a rácsokat a művidámságommal, és elővettem a mobiltelefonom.
Felhívtam a számot, amit Doakestól kaptam. Egy másodperc múlva sípolást hallottam, majd semmit, csak halk sziszegést. Beütöttem a hosszú jelszót, kattanás, majd egy semleges női hang azt mondta, „a számot”. Megadtam Doakes mobilszámát. Szünet, majd kaptam pár koordinátát; sietve lefirkantottam a jegyzettömbbe. A hang elhallgatott, majd hozzátette:
— Nyugat felé tart, száz kilométer per órás sebességgel. — A vonal elnémult.
Soha nem állítottam, hogy gyakorlott navigátor lennék, de van egy kis GPS-eszközöm, amit a hajón szoktam használni. Jól jön, ha horgászhelyeket akar megjegyezni az ember. Úgyhogy sikerült betáplálnom a koordinátákat anélkül, hogy beütöttem volna a fejem vagy felrobbantottam volna valamit. A készülék, amit Doakestól kaptam, eggyel magasabb szintű volt, mint az enyém, és megjelenített egy térképet is a képernyőjén. A koordináták, mint kiderült, a 75-ös autópályát jelezték, Alligátor Alley felé, Florida nyugati partjainál.
Enyhén meglepődtem. Miami és Naples között leginkább csak az Everglades van, mocsár, amit csak pár félszáraz földdarab szakít meg. Tele van aligátorokkal, kígyókkal és indián kaszinókkal, szóval egyáltalán nem olyan helynek tűnt, ahol lazítani lehetne, és békésen darabolgatni. De a GPS nem hazudik, és tegyük fel, hogy a telefonban hallott hang sem. Ha a koordináták tévesek, arról Doakes tehet, ő pedig mindenképpen elveszett ember. Nem volt sok választásom. Egy kis lelkifurdalást éreztem, amiért kisétáltam a buliból anélkül, hogy elköszöntem volna a házigazdától, de beültem az autómba, és elindultam az I-75-ös felé.
Pár perc múlva már az autópályán voltam, majd gyorsan északnak fordultam az I-75-ösre. Ha az ember nyugatnak tart az I-75-ösön, a város apránként eltűnik. A bevásárlóközpontok és házak végső robbanása után már ott is vannak az útdíj fizető bódék Alligátor Alley felé. A bódéknál kihúzódtam az út szélére, és megint felhívtam a számot. Ugyanattól a semleges női hangtól ismét kaptam egy koordinátát, majd elnémult a vonal. Úgy vettem, ez azt jelenti, hogy már nem mozognak.
A térkép szerint Doakes őrmester és Dr. Danco most a jelöletlen, vizes vadon közepén helyezik kényelembe magukat, tőlem körülbelül hatvan kilométerre. Dancót nem ismerem, de nem gondoltam, hogy Doakes tudna vízen járni. Talán mégiscsak hazudik a GPS. Mindenesetre valamit tennem kellett, úgyhogy visszamentem az útra, kifizettem az útdíjat, és továbbmentem nyugat felé.
A GPS-en megjelenő helyszínnel egy vonalban egy kis bekötőút ágazott el jobbra. Alig lehetett látni a sötétben, különösen, mivel százhússzal mentem. De amint észrevettem, hogy elsuhan mellettem, a fékre taposva kimentem a leállósávba, és visszatolattam, hogy megnézzem magamnak. Egysávos kis földút volt, ami a semmibe vezetett, felment egy rozoga hídra, majd nyílegyenesen az Everglades sötétjébe tartott. A mellettem elhúzó autók lámpájának fényénél csak az első ötven méterét láttam, ezen a szakaszán pedig semmi érdekes nem volt. Egy kis csoport térdmagasságú gaz nőtt az út közepén, a két mélyen kijárt nyomvájú között. Pár alacsony fa borult az út fölé a sötétség pereménél, és ennyi.
Gondoltam, esetleg kiszállok és keresek valami jelet, amíg rá nem döbbentem, mekkora ostobaság lenne ez. Azt hittem volna, én vagyok Csingacsguk, a nyomkereső? Én nem tudom egy törött faágból megállapítani, hány fehér ember járt erre az elmúlt egy órában. Talán Dexter szorgalmas, ámde ihletetlen agya Sherlock Holmesként tüntette őt fel, aki képes a keréknyomokból kikövetkeztetni, hogy egy balkezes, vörös hajú, sánta, púpos alak ment végig az úton egy szivarral és egy ukulelével. Én nem fogok nyomokat találni, nem mintha bármi jelentősége lenne. Az volt a szomorú igazság, hogy vagy ez, vagy végeztem ma éjszakára, ami azt jelentené, hogy Doakes őrmesterrel is végeznek.
Csak hogy abszolút biztosra menjek — vagy legalábbis, hogy abszolút kizárjam a tévedés lehetőségét —, megint felhívtam Doakes szigorúan bizalmas számát. A hang megadta ugyanazt a koordinátát, és lerakta; bárhol is legyenek, még mindig ott tartózkodtak, a sötét, poros kis út mentén valahol.
Nyilvánvalóan nem maradt más választásom. Hív a kötelesség, és Dexternek mennie kell. Erősen megtekertem a kormányt, és elindultam az úton.
A GPS szerint körülbelül öt és fél mérföldnyi utat kell megtennem, mielőtt odaérek, bárhol is legyen az ott. Helyzetjelzőre állítottam a fényszórómat, és lassan mentem, óvatosan figyelve az utat. Emiatt rengeteg időm lett gondolkozni, ami nem mindig jó. Azon töprengtem, mi lehet vajon ott az út végén, és mit fogok tenni, ha odaérek. És bár ez nem éppen a legpraktikusabb pillanat volt ehhez, arra is rádöbbentem, hogy még ha meg is találom Dr. Dancót az út végén, fogalmam sincs, mit tegyek vele. „Jössz, és kiszabadítasz”, mondta Doakes, és ez egyszerűnek is tűnt, amíg ott nem találtam magam az Evergladesen egy sötét éjszakán, fegyver gyanánt csupán egy nem túl fenyegető küllemű jegyzettömbbel. Dr. Danco pedig láthatóan különösebb erőfeszítés nélkül elbánt a többiekkel, annak ellenére, hogy ők kemény, felfegyverzett kliensek voltak. Hogy remélhetné szegény védtelen, Domesztikált Dexter, hogy ki tudja játszani, amikor Hatalmas Doakes oly könnyen elesett?
És mit csinálok, ha engem is elkap? Nem gondoltam úgy, hogy tehetséges lennék a jódlizó krumpli szerepében. Abban sem voltam biztos, hogy képes lennék megőrülni, mivel a legtöbb szaktekintély valószínűleg egyetértene abban, hogy már most őrült vagyok. Lehet, hogy mégis bekattannék, és kibugyborékolnék az agyamból egyenesen az örök sikoltások földjére? Vagy, mivel az vagyok, ami, tudatában lennék, mi történik velem? Velem, értékes önmagammal, egy asztalhoz szíjazva, amint szaktanácsot nyújtok a végtageltávolítás technikáját illetően? A válasz valószínűleg nagyon sokat elárult volna arról, mi is vagyok, de úgy döntöttem, annyira nem is akarom tudni. Maga a gondolat is elég volt ahhoz, hogy valódi érzelmek ébredjenek bennem, és nem olyasfajták, amiért hálás az ember.
Az éjszaka körbezárt, és nem jó értelemben. Dexter városi fiú, és világos fényekhez van szokva, amelyek sötét árnyakat generálnak. Minél tovább jutottam ezen az úton, annál sötétebbnek tűnt, és minél sötétebb lett, annál reménytelenebb öngyilkos vállalkozásnak tűnt az egész kis kirándulás. Ez a helyzet nyilvánvalóan egy osztagnyi tengerészgyalogos után kiáltott, nem pedig egy átlagos, gyilkos hajlamú törvényszéki laboráns után. Mégis, mit gondoltam, ki vagyok én? Sir Dexter, a Lovagias megmentő? Miben reménykedhettem, mit tehetnék? És ha már itt tartunk, mit tehetne bárki is, azonkívül, hogy imádkozik?