A ház túlsó végénél hirtelen felbőgött egy motor, és én akaratlanul is megfeszültem, ahogy a hidroplán elugrott a dokktól. Kevesebb mint egy perc alatt el is tűnt egy kanyarban az éjszakába, és elvitte magával Dr. Dancót is.
25. FEJEZET
Pár percig csak álltam ott, és néztem a házat, részben óvatosságból. Nem láttam, konkrétan ki vezeti a hidroplánt, és lehetségesnek tartottam, hogy a Doktor még mindig bent bujkál, és arra vár, hogy történjen valami. És hogy őszinte legyek, azt se kívántam, hogy megint megtámadjon valami csiricsáré, harcias madár.
De pár perc múlva még mindig nem történt semmi, és tudtam, hogy be kell mennem a házba körülnézni. Úgyhogy nagy ívben kikerültem a fát, amelyen a gonosz madár fészkelt, és megközelítettem a házat.
Sötét volt bent, de csend, az nem. Ahogy az ütött-kopott, parkolóra néző bejárati ajtó mellett ácsorogtam, meghallottam, hogy valami csendesen vergődik odabent, egy pillanattal később pedig ritmikus nyögdécselés és időnként egy-egy nyöszörgés hangzott fel. Ezek nem olyan zajoknak tűntek, amelyeket olyasvalaki kelt, aki halálos csapdát állítva várakozik éppen. Sokkal inkább olyanoknak, amelyeket olyasvalaki kelt, aki megvan kötözve és szabadulni próbál. Olyan sietve menekült volna Dr. Danco, hogy Doakes őrmestert maga mögött hagyta?
Megint éreztem, ahogy az egész agyamat elönti az extatikus kísértés. Doakes őrmester, az ősellenségem megkötözve fekszik odabent, becsomagolva, mint egy ajándék, és az irgalmamra van bízva, tökéletes körülmények között. Körbevéve minden szerszámmal, amire csak szükségem lehet, egy lélek sincs többmérföldes körzetben — és amikor végzek, csak annyit kell mondanom: „Sajnos, túl későn érkeztem. Nézzék, mit tett az a rettenetes Dr. Danco szegény, jó öreg Doakes őrmesterrel.” Részegítő gondolat volt, és azt hiszem, talán egy kicsit dülöngélni is kezdtem, amikor belekóstoltam. Persze nem volt több egy futó ötletnél, és természetesen soha nem tennék ilyet, ugye? Úgy értem, de most tényleg? Dexter? Halló? Miért nyáladzol, édes fiam?
Hát persze hogy nem, én aztán soha. Elvégre én voltam Dél-Florida lelki sivatagának erkölcsi világítótornya. Általában. Gerincem egyenes, az arcom frissen borotvált, energiámat egy Sötét Töltőből nyerem. Sir Dexter, az Erényes, amint megmentésre siet. Vagy legalábbis valószínűleg megmentésre. Úgy értem, mindent figyelembe véve. Kinyitottam a bejárati ajtót, és bementem.
Közvetlenül az ajtó mögött a falhoz lapultam, csak a biztonság kedvéért, és körbetapogatóztam egy villanykapcsoló után. Ott találtam, ahol lennie kellett, és megnyomtam.
Csakúgy, mint Danco első bűntanyájában, ebben is alig voltak bútorok. A legfőbb látványosság itt is a szoba közepén álló asztal volt. Egy tükör lógott a szemben lévő falon. Jobb felé egy ajtó nélküli ajtónyílás vezetett valahova, valószínűleg a konyhába, balra meg egy csukott ajtó volt, talán a háló- vagy a fürdőszoba. Velem pontosan szemben újabb bejárati ajtónyílt, Dr. Danco, feltételezésem szerint, ezen át menekülhetett el.
Az asztal túloldalán pedig, erősebben vergődve, mint valaha, ott feküdt valami egy halvány narancsszínű kezeslábasban. Nagyjából emberszerűnek tűnt, még a szoba túlsó végéből is.
— Ide, ó, kérem, segítsen, segítsen — mondta, én pedig átmentem a szobán, és letérdeltem mellé.
A karja és a lába szigetelőszalaggal volt leragasztva, természetesen, minden tapasztalt, válogatós szörnyeteg ezt választotta volna. Ahogy levágtam a szalagot, megvizsgáltam, miközben hallottam a folyamatos motyogását, de nem igazán figyeltem oda arra, hogy „ó, hála istennek, ó, kérem, ó, istenem, szabadíts ki, pajtás, gyorsan, gyorsan, az ég szerelmére. Ó, Jézusom, mi tartott ennyi ideig, tudtam, hogy eljössz”, vagy valami ilyesmire. A koponyáját teljesen leborotválták, még a szemöldökét is. De azt a gödröcskés, férfias állat nem lehetett nem felismerni, és az arcát díszítő sebhelyeket sem. Kyle Chutsky volt az.
Vagy legalábbis a legnagyobb része.
Ahogy lejött a ragasztószalag, és Chutskynak sikerült ülő pozícióba küzdenie magát, nyilvánvalóvá vált, hogy hiányzik a bal karja könyöktől lefelé, és a jobb lába térdtől lefelé. A csonkok nagyon szépen be voltak tekerve tiszta fehér gézzel, semmi nem folyt át rajtuk; megint csak nagyon profi munka, bár nem hiszem, hogy Chutsky különösebben értékelte volna a szakmai elhivatottságot, amit Danco a kezének és a lábának eltávolításánál tanúsított. És az sem volt még tiszta, hogy mennyi hiányzik Chutsky elméjéből, de a folyamatos nyafogása nem győzött meg róla, hogy készen állna arra, hogy egy utasszállító repülőgép pilótafülkéjébe üljön.
— Ó, te jó ég, pajtás — mondta. — Ó, Jézusom. Hála istennek, hogy eljöttél — nyögte, majd a vállamra hajtotta a fejét, és elsírta magát.
Mivel mostanában kezdtem megszokni az ilyesmit, pontosan tudtam, mit tegyek. Megveregettem a hátát, és azt mondtam, „nyugodj meg”. Az egész még esetlenebb volt, mint amikor Deborahval csináltam, mivel folyamatosan hozzám verődött bal karjának csonkja, és ettől sokkal nehezebb lett együttérzést tettetnem.
De Chutsky sírásrohama csak pár pillanatig tartott, és mire végre elengedett és ülő pozícióba küzdötte magát, gyönyörű hawaii ingem már teljesen átázott. Nagyot szipogott, az ingem szempontjából egy kicsit megkésve.
— Hol van Debbie? — kérdezte.
— Eltörte a kulcscsontját — tájékoztattam. — Kórházban van.
— Ó — válaszolta, és megint szipogott egyet, hosszan és nedvesen, ami mintha az agyában visszhangzott volna. Majd egy gyors pillantást vetett a háta mögé, és talpra küszködte magát. — Jobban tennénk, ha minél hamarabb eltűnnénk innen. Bármikor visszajöhet.
Nekem nem jutott eszembe, hogy Danco visszajöhet, de volt benne ráció. A ragadozók időtálló trükkje, hogy elszaladnak, majd egye szűkülő körökben visszalopakodnak megnézni, ki szagolgatja a csapájukat. Ha Dr. Danco is ezt teszi, két meglehetősen könnyű célpontot fog itt találni.
— Hát jó — mondtam Chutskynak. — Hadd nézzek gyorsan körül.
Felém nyúlt a kezével, természetesen a jobb kezével, és megragadta a karomat.
— Kérlek — mondta. — Ne hagyj egyedül.
— Gyors leszek — biztosítottam, és megpróbáltam elhátrálni. De erősebbé vált a szorítása rajtam, meglepően erőssé ahhoz képest, hogy min ment keresztül.
— Kérlek — ismételte meg. — Legalább a fegyveredet hagyd itt nekem.
— Nincsen fegyverem — közöltem vele, mire elkerekedett a szeme.
— Ó, istenem, hát ezt meg hogy gondoltad? Jézusom, el kell tűnnünk innét. — Pánik hallatszott ki a hangjából, mintha bármelyik pillanatban megint elsírhatná magát.
— Hát jó — mondtam. — Na gyerünk, próbálj meg, izé, talpra állni. — Reméltem, hogy nem vette észre a hezitálásomat; nem akartam érzéketlennek tűnni, de emiatt az egész végtaghiányos dolog miatt úgy éreztem, nagyon oda kell figyelnem arra, mit hogyan fogalmazok. De Chutsky nem mondott semmit, csak a karomba kapaszkodott. Felsegítettem, ő pedig az asztal fölé hajolt.
— Csak pár másodpercet adjál, hogy meg tudjam nézni a többi szobát — kértem. Nedves, könyörgő tekintetet vetett rám, de nem mondott semmit, úgyhogy végigszáguldottam a kis házon.