A nagyszobában, ahol Chutskyt megtaláltam, Dr. Danco szerszámain kívül nem volt semmi. Nagyon szép vágóeszközei voltak, és az etikai vonatkozások gondos megfontolása után a legszebbet magamhoz is vettem: egy gyönyörű pengét, amit arra terveztek, hogy a leginasabb húsba is könnyedén szaladjon bele. Több sorban álltak a gyógyszerek; a nevük nem sokat mondott nekem, kivéve pár üveg barbiturátot. Semmilyen nyomot nem találtam, semmi összegyűrt gyufásdobozt egy ráfirkantott telefonszámmal, semmi mosodai számlát. Semmit.
A konyha teljesen ugyanolyan volt, mint az első ház konyhája. Állt benne egy kicsi, ócska hűtőszekrény, egy főzőlap, egy kártyaasztal egy összecsukható székkel, és ennyi. Fél doboz fánk hevert a pulton, és egy nagyon nagy csótány falatozott éppen az egyikből. Úgy nézett rám, mintha kész lenne megharcolni a fánkért, úgyhogy átengedtem neki.
Amikor visszamentem a nagyszobába, Chutsky még mindig az asztalfölé hajolt.
— Siessünk — mondta. — Az isten szerelmére, menjünk.
— Még egy szoba — válaszoltam. Odamentem a konyhával szemben lévő ajtóhoz.
Mint számítottam is rá, egy hálószobába nyílt. Az egyik sarkában egy heverő volt, a heverőn pedig egy kupac ruha és egy mobiltelefon. Az ing ismerősnek tűnt, és elgondolkoztam, vajon honnan kerülhetett ide. Előhúztam a saját telefonom, és felhívtam Doakes őrmester számát. A ruhákon fekvő mobil megszólalt.
— Hát, ez van — sóhajtottam. Megszakítottam a hívást, és kimentem, hogy elvigyem Chutskyt.
Éppen ott volt, ahol hagytam, bár úgy nézett ki, mint aki elszaladt volna, ha tud.
— Gyerünk már, az isten szerelmére, siessünk — mondta. — Jézusom, szinte érzem a leheletét a nyakamban. — A hátsó ajtó felé fordította a fejét, majd a konyha felé, és ahogy odanyúltam, hogy segítsek neki, a falitükörre vándorolt a pillantása.
Egy hosszú pillanaton keresztül csak bámulta a tükörképét, majd magába zuhant, mintha eltűnt volna az összes csontja.
— Jézusom — mondta, és megint elkezdett sírni. — Ó, Jézusom.
— Gyerünk — szóltam rá. — Mozogjunk.
Chutsky összerázkódott, majd megrázta a fejét.
— Mozdulni sem tudtam, csak feküdtem ott, és hallgattam, mit művel Frankkel. Olyan boldognak tűnt… „Mit gondolsz? Nem? Hát jó, akkor egy kar”, és aztán a fűrészhangja, és…
— Chutsky — mondtam.
— És akkor engem is felrakott oda, és azt mondta, „hét betű”, és hogy „mondj egyet”. És aztán…
Természetesen mindig is érdekelt, mások milyen technikával dolgoznak, de Chutsky olyannak tűnt, mint aki a maradék önuralmát is kezdi elveszíteni, én pedig nem engedhettem meg neki, hogy megint összesírja az ingem egyik oldalát. Úgyhogy odaléptem hozzá, és megragadtam a jó karját.
— Chutsky, gyerünk. Menjünk innen — szólítottam fel.
Úgy nézett rám, mint aki azt sem tudja, hol van, tágra nyílt szernekkel, majd visszafordult a tükör felé.
— Ó, Jézusom — mondta. Majd hosszan, szaggatottan levegőt vett, és felállt, mintha egy képzeletbeli kürt szavának engedelmeskedne. — Lehetne rosszabb is — mondta. — Még élek.
— Igen, élsz — erősítettem meg —, és ha el tudunk végre indulni, akkor ez akár így is maradhat.
— Rendben — válaszolta. Határozottan elfordította a fejét a tükörtől, és a jó karjával a vállamra támaszkodott. — Menjünk.
Chutskynak láthatóan nem volt túl nagy gyakorlata a fél lábon történő közlekedésben, de zihálva ugrándozott mellettem, rám támaszkodva két lépés között. Még így is, hogy hiányoztak testrészei, meglehetősen nagydarab ember volt, és sok erőfeszítésembe került cipelni. A híd előtt megállt egy pillanatra, és átnézett a drótkerítésen.
— Bedobta oda a lábam — mondta. — Az aligátorokhoz. Gondoskodott róla, hogy végignézzem. Feltartotta, hogy lássam, majd bedobta, és a víz forrni kezdett, mintha… — Kihallottam hangjából a növekvő hisztériát, de ő is, és megállt, reszketve levegőt vett, majd rekedtes hangon azt mondta: — Hát jó. Tűnjünk el innen.
További nosztalgiázások kerülőútja nélkül jutottunk el a kapuig, és Chutsky egy kerítésoszlopra támaszkodott, amíg kinyitottam neki a bejáratot. Majd odatámogattam az anyósüléshez, bemásztam a kormány mögé, és beindítottam a motort. Amikor felkapcsolódtak a fényszórók, Chutsky hátradőlt az ülésen, és lehunyta a szemét.
— Köszönöm, haver — mondta. — Sokkal tartozom neked. Köszönöm.
— Szívesen — válaszoltam. Megfordultam a kocsival, és elindultam vissza az Alligátor Alley felé. Azt hittem, Chutsky elaludt, de a földút felénél megszólalt.
— Örülök, hogy a húgod nem volt itt — mondta. — Nem kellett így látnia. Ez… Figyelj, össze kell szednem magam, mielőtt… — Hirtelen elhallgatott, és fél percig meg se szólalt. Csendben zötyögtünk végig az úton. A némaság kellemes változatosságot jelentett. Azon töprengtem, hol lehet Doakes, és vajon mit csinál. Vagy inkább mit csinálnak vele. És ha már itt tartunk, hol lehet Reiker, és mikor tudom végre elvinni valahova máshova. Valami csendes helyre, ahol elmélkedhetek és békében dolgozhatok. Azon gondolkoztam, vajon mennyi lehet a Blalock Aligátorfarm bérleti díja.
— Talán az lenne a legjobb, ha nem háborgatnám többet — szólalt meg hirtelen Chutsky, és beletelt egy hosszú pillanatba, amíg rájöttem, hogy valószínűleg még mindig Deborahról beszél. — Valószínűleg nem akar már tőlem semmit, most, hogy ilyen állapotba kerültem, sajnálatra meg nincs szükségem.
— Emiatt ne aggódj — nyugtattam meg. — Deborahba nem sok együttérzés szorult.
— Mondd meg neki, hogy jól vagyok, és visszamentem Washingtonba — folytatta. — Így lesz a legjobb.
— Lehet, hogy neked igen — vetettem ellen. — De engem meg fog ölni.
— Te ezt nem értheted — közölte velem.
— Nem, te nem érted. Rám parancsolt, hogy hozzalak vissza. Ő már eldöntötte magában a dolgot, és én nem merek ellentmondani neki. Nagyon nagyot tud ütni.
Egy ideig csendben maradt. Majd hallottam, hogy mélyet sóhajt.
— Csaknem tudom, hogy képes leszek-e végigcsinálni — mondta.
— Még visszavihetlek az aligátorfarmra — javasoltam vidáman.
Erre már nem mondott semmit, én pedig felhajtottam az Alligátor Alley-re, az első lehetőségnél visszakanyarodtam, és a látóhatáron fénylő narancssárga köd felé indultam, ami Miamit jelezte.
26. FEJEZET
Csendben autóztunk végig a civilizáció első kupacáig, ami egy építkezésből és egy sor bevásárlóközpontból állt a jobb oldalon, pár kilométerrel az útdíjfizető bódék után. Ekkor Chutsky felült, és kibámult a fényekre és az épületekre.
— Szükségem van egy telefonra — mondta.
— Használhatod az enyémet, ha kifizeted a roamingdíjat — ajánlottam fel.
— Vonalas telefon kell — mondta. — Keressünk egy telefonfülkét.
— Nem követed az idők szavát — kritizáltam. — Nehéz lesz telefonfülkét találnunk. Már senki nem használja őket.
— Menjünk le ennél a kijáratnál — szólított fel, és bár ettől egy perccel sem kerültem közelebb a jól megérdemelt alvásomhoz, engedelmesen rákanyarodtam a lehajtóra. Egy mérföldön belül találtunk egy kis élelmiszerboltot, amelynek a falán még mindig ott volt egy nyilvános telefon. Segítettem Chutskynak odaugrálni a készülékhez, ő pedig nekitámaszkodott a műanyag esővédő tetejének, és felemelte a kagylót. Rám pillantott, és azt mondta, várjak egy kicsit távolabb, ami egy cseppet parancsolgatósnak tűnt olyasvalakitől, aki még járni sem tudott segítség nélkül, de visszamentem az autómhoz, és felültem a motorháztetőre, amíg Chutsky telefonált.