Meglehetősen logikusnak tűnt a dolog, és ez sokkal határozottabb kiindulópont volt, mint a névsor. De még ha igazam is van, ki lehet vajon a következő?
Kint megdörrent az ég. Megint végignéztem a listán, és sóhajtottam. Miért nem vagyok én most valahol máshol? Még Codyval és Astorral akasztófázni is sokkal jobb lenne, mint ez a kudarcélményekkel teli rabszolgamunka. Figyelnem kell, hogy Cody először a magánhangzókat találja ki. Ha ezzel megvan, a szó többi része szép lassan a helyére ugrik. És amikor ezt sikerült elsajátítania, akkor elkezdhetek megtanítani neki egyéb érdekes dolgokat is. Nagyon különös élmény volt, hogy egy gyermek okításának örülök, de alig vártam már. Kár, hogy a szomszéd kutyáját már elintézte — tökéletes alkalom lett volna arra, hogy biztonságra is tanítsam, csakúgy, mint módszertanra. A kis csibésznek annyi mindent kell még tanulnia. Az összes Harry-féle leckét, ami most újabb generációra száll.
És ahogy arra gondoltam, hogy segítem majd Codyt végig az úton, rádöbbentem, hogy ennek a Ritával való eljegyzésem elfogadása az ára. Tényleg képes leszek megtenni? Eldobni a gondtalan legényéletemet, és letelepedni a házasság kikötőjében? Furcsa módon úgy éreztem, meg tudom csinálni. A gyerekek kétségkívül megértek egy kis áldozatot, és ha Ritát állandó álruhává változtatom, attól csak még inkább beolvadok a tömegbe. A boldog házasságban élő férfiak általában nem csinálnak olyan dolgokat, mint amikért én élek-halok.
Talán végig tudom csinálni. Meglátjuk. De ez természetesen csak mellékutca volt. Nem vitt közelebb az esti kiruccanásomhoz Reikerrel, és nem vitt közelebb ahhoz sem, hogy megtaláljam Dancót. A helyükre parancsoltam elkalandozó gondolataimat, és végignéztem a nevek listáján: Borges és Aubrey kiestek. Acosta, Ingraham és Lyle még mindig versenyben vannak. Még mindig fogalmuk sincs arról, hogy lesz egy találkozójuk Dr. Dancóval. Kettő elesett, további három még talpon, nem számítva Doakest, akibe most valószínűleg penge hasít, miközben Tito Puente tánczenéje szól a háttérben, és a Doktor fölé hajol az ó-de-fényes szikéjével, és végigvezeti az őrmestert a darabolás táncán. Táncolj velem, Doakes. Baila con-migo, amigo, ahogy Tito Puente mondaná. Persze lábak nélkül egy kicsit nehezebb táncolni, de megéri a fáradtságot.
Ezalatt pedig én itt úgy róttam körbe-körbe, mintha a derék Doktor az én egyik lábamat távolította volna el.
Hát jó: tételezzük fel, hogy Dr. Danco a jelenlegi áldozata házában van, nem számítva Doakest. Azt persze nem tudom, hogy ez ki lehet. Szóval, hol is tartunk akkor? Amikor kizárjuk a tudományos adatszerzés lehetőségét, akkor marad a szerencsés tipp. Nagyon egyszerű, kedves Dexter. Ecc-pecc, kimehetsz…
Az ujjam a jegyzettömbön Ingraham nevére esett. Hát, akkor meg is kaptuk a választ, ugye? Hát persze hogy igen. Én meg a norvégiai Olaf király vagyok.
Felálltam, és az ablakhoz sétáltam, ahonnan oly gyakran kukucskáltam ki Doakes őrmester bordó Taurusára a túloldalon. Most nem volt ott. Nemsokára már sehol nem lesz, hacsak meg nem találom. Meg akart ölni, vagy legalább börtönbe juttatni, és én sokkal boldogabb lennék, ha egyszerűen csak eltűnne — darabról darabra, vagy egyben, nekem mindegy. És mégis itt túlóráztam, és Dexter hatalmas mentális gépezetét keresztülerőltettem a csodálatos helyeken, azért hogy megmentsem — hogy megölhessen vagy börtönbe juttathasson. Csoda, hogy szerintem az élet egy kicsit túlértékelt?
Talán az iróniától felkavarva, a majdnem-tökéletes Hold rám vihogott a fák közül. És minél tovább bámultam kifelé, annál inkább éreztem a súlyát annak a gonoszkodó öreg Holdnak, amely épp csak a látóhatár alatt locsog, és már most hideget és meleget fúj a gerincemre, cselekvésre ösztökélve, amíg azon nem kapom magam, hogy fogom a kocsikulcsom, és az ajtó felé indulok. Végül is, miért ne menjek el leellenőrizni? Nem telne többe egy óránál, és akkor nem kellene elmagyaráznom a gondolatmenetet Debsnek és Chutskynak.
Rájöttem, hogy részben azért találom vonzónak az ötletet, mert gyors volt és könnyű, és ha sikerrel járok, jutalmul megkapom a jól megszolgált szabadságomat a holnap esti randevúmig Reikerrel — sőt, kezdett bennem feltámadni az étvágy egy kis előételre. Miért ne melegítsünk be Dr. Dancóval? Ki hibáztathatna engem, ha azt teszem vele, amit ő — ó, de még milyen szívesen — megtett a többiekkel? Ha meg kell mentenem Doakest ahhoz, hogy elkapjam Dancót…, hát, senki nem mondta, hogy az élethabos torta.
Úgyhogy egyszer csak ott hajtottam észak felé a Dixie autópályán, majd fel az I-95-ösre, azon végig egészen a Hetvenkilencedik utcai autóútig, majd egyenesen Miami Beach Normandy Shores kerületébe, ahol Ingraham lakott. Már éjszaka volt, mire befordultam az utcába és lassan végigmentem rajta. Egy sötétzöld furgon parkolt a kocsifelhajtójában, nagyon hasonló ahhoz a fehér járműhöz, amit Danco pár nappal korábban összetört. Egy újnak tűnő Mercedes mellett állt, és nagyon kilógott a sorból ebben az elegáns negyedben. Hát akkor jó, gondoltam. A Sötét Utas biztató szavakat suttogott, de én továbbmentem a kanyarban, el egy ház mellett, egy elhagyott telekig, amely előtt megálltam. Rögtön a sarkán parkoltam le.
A környékből ítélve a furgon nem tartozott ide. Persze lehet, hogy Ingrahamnél éppen vakolnak, és a munkások úgy döntöttek, ott maradnak, amíg készen nem lesznek. De nem tartottam valószínűnek, és a Sötét Utas sem. Elővettem a telefonom, és felhívtam Deboraht.
— Lehet, hogy találtam valamit — közöltem vele, amikor felvette.
— Mi tartott ennyi ideig? — kérdezte.
— Azt hiszem, Dr. Danco Ingraham házában dolgozik Miami Beachen — mondtam.
Rövid szünet, ami közben szinte láttam, ahogy összevonja a szemöldökét.
— Miért gondolod?
A gondolat, hogy elmagyarázzam neki, miszerint a tippem csak egy tipp volt, nem tűnt olyan borzasztó vonzónak számomra, úgyhogy csak annyit mondtam:
— Hosszú történet, hugi. De azt hiszem, igazam van.
— Azt hiszed — ismételte utánam. — Szóval nem vagy benne biztos.
— Pár percen belül az leszek — válaszoltam. — A ház után következő sarkon parkolok, a ház előtt pedig egy olyan furgon áll, ami nem nagyon illik erre a környékre.
— Maradj, ahol vagy — szólított fel Deb. — Visszahívlak. — Ezzel lerakta a telefont, én meg ott maradtam, és a házat nézegettem. Nem éppen a legjobb szögben álltam a megfigyeléshez, és csak úgy láttam rá az objektumra, ha teljesen kicsavartam a nyakam. Úgyhogy megfordultam az autóval, és orral az utca kanyarulata felé parkoltam le, ahol ott állt a ház, éppen olyan gúnyos vigyorral figyelve engem, mint én őt. És akkor megláttam. Pöffeszkedő arcát kidugva a fák közül öntötte el homályos fénysugarakkal a dekadens tájat. A Hold, az a mindig kacagó, világítótorony-szerű Hold. Megint ott volt.
Éreztem a holdfény hideg ujjainak bökdösését, ahogy bökdösnek és hívogatnak és ösztökélnek, hogy tegyek valami eszeveszett, csodálatos dolgot, és olyan régen hallgattam rájuk utoljára, hogy most kétszer olyan hangosnak tűntek, mint valaha, végigömlöttek a fejemen, egyenesen le a gerincemre, és igazán, mi baj lehet abból, ha kétséget kizáró bizonyítékot szerzek, mielőtt Deborah visszahívna? Természetesen nem csinálnék semmi ostobaságot, csak kiszállnék az autóból, és végigsétálnék a ház előtt, a csendes utcán, csak egy gyanún felül álló esti andalgás erejéig. És ha véletlenül lehetőségem nyílna arra, hogy eljátszadozzak a Doktorral…