Felálltam, ami nem volt olyan könnyű, amilyennek hangzik. Kinyújtóztattam szegény elgémberedett izmaimat, miközben Debs elővette a rádióját, hogy odahívja barátainkat Miami Beach rendőrkapitányságáról. Odamentem a műtőasztalhoz. Kis dolog volt, de nem bírtam a kíváncsiságommal. Lenyúltam, és elvettem a kis darab papírt, ami oda volt ragasztva.
Az ismerős, kusza nagybetűkkel Danco azt írta rá, „HŰTLENSÉG”. Öt betű át volt húzva.
Ránéztem Doakesra. Ő visszanézett rám, tágra nyílt szemeivel olyan gyűlöletet sugározva felém, amelyet már soha nem lesz képes szavakba önteni.
Úgy tűnik, néha igaz, hogy minden jó, ha a vége jó.
EPILÓGUS
Dél-Florida szubtrópusi reggeljeinek mozdulatlanságában gyönyörű látvány, amint a nap a víz fölé emelkedik. És még sokkal gyönyörűbb, amikor az a hatalmas sárga telihold csüng olyan mélyen a szemközti horizonton, lassan ezüstszínűvé halványulva, mielőtt becsusszanna a nyílt óceán hullámai közé, és hagyná, hogy a nap vegye át az uralmat az égen. És akkor a leggyönyörűbb, ha az ember a parttól távol nézi mindezt, egy nyolcméteres sétahajó fedélzetéről, miközben — fáradtan, de elégedetten, és ó-de-boldogan végre — kinyújtózkodja a vállaiból és a nyakából az elmúlt éjszakai munkából származó utolsó csomókat is. Ez már túl régóta váratott magára.
Nemsokára a saját kis hajóm fedélzetére lépek majd, amit most magunk mögött vontatok, de akkor a vízbe dobom majd a vontatókötelet, és elindulok visszafelé, arra, ahol a Hold eltűnt, és úgy vitorlázom majd álmosan haza, a vadiúj életembe, mint házasulandó férfiember. Az Osprey pedig, a nyolcméteres kölcsönhajó lassan elsodródik a másik irányba, Bimini felé, a Golf-áramlatba, abba a nagy kék feneketlen folyóba, amely átszeli az óceánt, és ezt praktikus módon Miami partjai mellett teszi meg. Az Osprey nem fog eljutni Biminibe, még a Golf-áramlaton keresztül sem fog átérni. Még mielőtt lehunynám boldog szemeimet a kis ágyamban, a motorja leáll, ahogy elönti a víz, majd lassan a hajótest is megtelik vízzel, medúzaként ringatózik egy darabig a hullámokon, mielőtt alámerülne, le a Golf-áramlat végtelen, kristálytiszta mélységeibe.
És talán valahol mélyen, a felszín alatt végre letelepszik a fenéken a sziklák és az óriási halak és az elsüllyedt hajók között, és bolondosán nagy-szerű volt arra gondolni, hogy valahol a közelben egy gondosan betekert csomag ringatózott a hullámokban, miközben a rákok csontig rágják a húst. Négy horgonyt tettem Reiker mellé, miután darabjait kötélbe és láncba tekertem; a rendezett, vértelen kis csomag a két szörnyű vörös csizmával, amelyeket szorosan hozzáerősítettem az aljához, sebesen süllyedt el a szemem előtt, az egész, leszámítva egy pici, kicsiny, gyorsan száradó vércseppet a zsebemben megbúvó üveglapon. Az üveglap bekerül majd a polcomon lévő dobozba, közvetlenül MacGregoré mellé, Reiker pedig a rákokat fogja etetni, és az élet végre megy tovább, a maga, színlelésekkel és vadászatokkal tarkított, vidáman váltakozó ritmusában.
Pár év múlva pedig elhozom majd magammal Codyt, és megmutatom neki mindazt a csodát, ami a Kés Éjszakáján tárul elő. Most még túl fiatal, de majd a kis dolgokkal kezdi, megtanul tervezni, és lassan egyre előrébbhalad. Nekem ezt Harry tanította meg, most pedig én fogom Codynak megtanítani. És talán egy szép napon majd követi árnyékos nyomaimat, és ő lesz az új Sötét Bosszúálló, aki továbbviszi Harry Tervét a szörnyek egy új generációjába. Az élet, mint említettem, megy tovább.
Sóhajtottam, boldogan és elégedetten, és készen állva minderre. Olyan gyönyörű. A Hold már eltűnt, és a nap kezdte felperzselni a reggel hidegét. Ideje volt hazaindulni.
Átléptem a saját hajómra, beindítottam a motorját, és ledobtam a vontató kötelet. Majd megfordultam a hajómmal, és követtem a Holdat hazafelé, az ágyam felé.