Amint a szétnyitott ajtókon meglátta a pénzember Kárpáthyt, letette hírlapját, melyet szemüveg nélkül olvasott, s az ajtóig eléje menvén, a kitelhető legnyájasabban üdvözlé.
Állt pedig a kitelhető nyájasság az elegáns divatformák szerint abból, hogy az ember hirtelen felemelkedett a két lábhegyére, egyszersmind a kezét ujjaival a szája felé fordítva, derekát, amilyen messzire lehetett, meghajtá, s azzal fejét csöndesen megrázva, tenyerét az érkező elé kinyújtá, mit az hasonló attitüdökkel viszonzott.
— Monseigneur! — kiálta az ifjú merveilleux (“csodálatos” ez volt a divaturak címe) —, öné vagyok egész cipőm talpáig.
— Monseigneur! — válaszolt Mr. Griffard hasonló plaisanteriával — én öné vagyok egész a pincém fenekéig.
— Hahaha! hahaha! Ez jól volt mondva, ön megfelelt nekem! — kacagott az ifjú dandy. — E bonmot-rul egy óra múlva valamennyi szalonban fognak beszélni. — Hát mi újság Párizsban, kedves pénzszuverénem? Rossz nem kell, csak azt mondja, mi jó.
— Legjobb újság — szólt a bankár —, miszerint önt ismét Párizsban láthatjuk. És még annál is jobb újság az, hogy ön nálam van.
— Ah, monsieur Griffard, ön mindig olyan udvarias — szólt az ifjú incroyable (“hihetetlen!” ez is divatcím) magát egy fotelben hanyatt vetve; ámbár ez már akkor nem volt divat Párizsban, hanem a megfordított székre úgy kellett ülni, mint a nyeregbe s a támlájára könyökölni. Még ezt Abellino nem tudhatta.
— Eh bien, monsieur Griffard — folytatá beszédét, egy zsebbeli tükörből elébb körülnézve magát, ha sima haját nem borzolta-e fel —, ha ön csak ilyen jó újságot tud nekem mondani, tudok én önnek mondani különbet, de rosszat.
— Például?
— Például — ön tudja, hogy én bizonyos örökséget átvenni mentem la Hongrie-ba, bizonyos majorátust, mely másfél milliót jövedelmez.
— Tudom — szólt a bankár hideg mosolygással, s egy kezébe vett tollal játszadozott.
— Azt is fogja ön talán tudni, hogy ez ázsiai országban, ahol majorátusom fekszik, semmi sincs olyan rossz lábon, mint a törvénykezés, kivéve az országutakat. De nem, a törvénykezés mégis rosszabb. Az országutak, ha száraz idő van, lehetnek jók, de a törvénykezésre mindegy — akár eső van, akár napfény.
Itt megállt az ifjú merveilleux, mintha időt akarna engedni a bankárnak, hogy az esprit-teljes ötletnek gratulálhasson.
Az csak mosolygott csendesen.
— Képzelni kell önnek — folytatá Abellino mellét kifeszítve s jobb karját a karszék támlája mögé vetve —, hogy van ezeknek egy nagy könyvük; legkevesebbet mondok, ha épicier strazzakönyvéhez hasonlítom; abban benne van mindenféle törvény, amit valaha barbárok hoztak, még az is, hogy egy cocu (hála istennek, nincs rá magyar szó) hűtlen feleségét tetten kapott szeretőjével együtt meggyilkolhatja. Emellett az ország tele van prókátorokkal, a parasztság csak két osztályból áll, földmívelő és prókátor; ott ugyan némely parasztot nemes embernek hínak, nem tudom miért; ezeknek a prókátoroknak nincsen egyéb dolguk, mint mindenütt keresni a pört, csinálni ahol nincs, s ennyi tenger pörre, prókátorra van minden departement-ban egy bíró, az is repcét vet, meg pálinkát főz nyáron; de még ez nem elég, ha végtére igazságos ítéletet kapott is az ember, az elítélt félnek szabadságában van a bírót elkergetni, bottal, vasvillával ellentállni, apellálni három felsőbb törvényszékre, melyek közöl a legutolsót septemtrionalis táblának hívják.
— Nagyon mulattató dolgok ezek, amiket ön nekem beszél — szólt felkacagva Mr. Griffard, ki éppen nem értette, hogy mi szükség neki mindezeket így hegyiről tövire megtudni.
— Ah, meg kell önnek mindezt hallani, ha meg akarja érteni, amit majd későbben mondok. Van aztán még egy gonosz kifejezés a magyar nyelvben: “Intra dominium et extra dominium”, mely franciául annyit tesz, hogy “Birtokon belül és birtokon kívül”. Mármost akármilyen igazságos joga legyen valakinek bizonyos uradalomhoz, ha birtokon kívül van, övé a baj; annak, aki belül van, bármilyen bitorló is, könnyű mosolyogni, mert a dolog messze elhúzható. Így vagyok én tehát. Képzelje, az örökség, a gazdag majorátus másfél millió jövedelemmel már szinte kezeim között van, én sietek csak átvenni a jószágokat, amidőn azt találom, hogy valaki már előttem benne ül.
— Értem — szólt a bankár furcsa mosolygással —, tehát önnek, monseigneur Kárpáthy, gazdag örökségében szintén intra dominium ül valami gonosz akaratú bitorló, aki nem akarja önnek igaz jussát kiszolgáltatni, s ragaszkodik ahhoz az ostoba nagy könyvhez, melyben a sok paragrafus között az is meg van írva, hogy: “Élők után nincs örökösödés.”
Az ifjú dandy nagy szemeket meresztett.
— Mit tud ön?
— Azt tudom, hogy e gonosz bitorló, ki önnek örökségével visszaél, senki sem más, mint önnek nagybátyja maga, ki elég indiszkrét, miután egyszer már a guta megütötte, hírtelen alkalmazott érvágás által annyira magához jönni, hogy önnek birtokait újra elfoglalja, s önt ezáltal olyan helyzetbe hozni, hogy dacára ama vastag könyv tartalomgazdagságának, egy cikkecskét se lelhessen benne, mely önnek jogot adjon élő nagybátyját megperelhetni, hogy mért nem halt meg.
— Ah, ez gyalázat! — kiálta Kárpáthy felugorva fektéből. — Én mindenütt azt beszéltem, hogy perelni fogok.
— Csak maradjon ön csendesen — csillapítá őt a bankár. — Mindenki azt hiszi, amit ön mond. Csupán nekem kell tudnom az igazat; mert én bankár vagyok. Hanem én hallgatni szoktam. Előttem a nepauli herceg családi viszonyai Kelet-Indiában éppen úgy ismeretesek, mint a legelső spanyol grand életmódja. S nekem az egyiknél az embarras de richesse (gazdagság miatti zavar) éppen úgy hasznomra van, mint a másiknál a fénnyel takargatott szegénység. Én meg tudom mondani minden idegennek az állását, aki Párizsba jön, akármilyen úton és zajjal jön is. E napokban két magyar gróf érkezett ide, kik gyalog járták be Európát, egy másik Amerikából tért vissza, hol az egész utat a harmadik födözeten tölté, de én azért jól tudom, hogy ezeknek az uraknak oly jó rendben hagyott gazdagságaik vannak otthon, hogy ők kölcsönözhetnének nekem; ellenben hat fehér lóval hajtatott be a minap porte St-Denis-n aranyos hintóban, tollas lovászokkal egy északi herceg, kinek neve a legjobban hangzik, de én jobban tudom, hogy szegénynek minden pénze az, amit magával hozott, mert valami politikai éclat miatt minden vagyonai lezároltattak.
Kárpáthy türelmetlenül szakítá félbe a bankár beszédét.
— Eh, uram, de hát mi szükség nekem mindezt meghallanom?
— Annak bizonyítékául, miszerint titkok igenis voltak és lesznek is a szívek és tárcák fenekén, és azért, hogy a pénzvilágot kormányzó emberek valamit megtudnak, az váltig titok maradhat, s azért, hogy én tudom önnek érzékeny körülményeit, ön egészen mást beszélhet a világ előtt, s nem fogja tapasztalni, hogy valaki kétkednék azokban.
— Enfin, mit használ az nekem?
— Vagy úgy? — kiálta a bankár homlokát megütve. — Ön kevésbé bánná, ha az egész világ tudná azt, mit én tudok, csak én magam nem. Ez természetes; ön azon szándékkal jött hozzám, hogy nekem egészen más betegség jeleit fogja elmondani, mint amiben szenved, s arról gyógyíttatja magát; azonban én praktikus orvos vagyok, s meglátom a szenvedés okait az arc színéből. Hátha mégis meg tudnám önt gyógyítani?
Abellinónak tetszett a keserű tréfa.